GÁSPÁR IMRE, AZ ÁLNEVEK LOVAGJA
GÁSPÁR IMRE, AZ ÁLNEVEK LOVAGJA
Ha azt írnám ez emlékezés fölé, hogy: Gasparone – többen emlékeznének a plébános külsejű, köpcös, bagolyképű költőre, aki mintha egész életében öregen, kopaszon, a fal mellett és vastag szemüveggel az orrán járt-kelt volna a Józsefvárosban; kis, udvari szobákban nőies íróasztalka mellett temérdek apró, alig olvasható betűket írogatott, amíg megtelt a fehér lap, és a költő aláírta egy idegen nevét a kész költeménynek vagy újságcikknek. Mert az igazi Gáspár Imre akkor már régen halott volt.
Gáspár Imre körülbelül húsz esztendeig nem írta le a saját nevét.
Az irodalom örökös bujdosója volt, gyorsan levetette álnevét, ha azt már valamelyest ismerni kezdték, és új rejtekhelyet keresett magának. Hívták őt (g. i. )-nek, nevezte magát Gili Balázs-nak (Gil Blas-nak), de legjobban kedvelte az operett hangzású Gasparone nevet a nyomdai jelvényeken, mínuszokon, pontokon kívül. Talán a legtöbbet dolgozott Magyarországon a korabeli hírlapírók között. Emlékszem egy korszakára, amikor egy hetenként kétszer megjelenő, nyolcoldalas politikai lapot egymagában írt tele éveken keresztül. Nemzeti Hírlap-nak238 hívták a lapocskát, Rózsa Kálmán és Neje volt a kiadója, a névleges szerkesztője Kulcsár vagy Kosa nevű úr, és Gáspár Imre magasröptű vezércikkeket, franciás ízű tárcákat, németesen szentimentális verseket, maró szatírákat, pattogó ékeket, érdekes híreket írogatott reggeltől estig, amíg azt üzente a nyomdász a Szentkirályi utcából a József utcába, hogy a nyolc oldalra elég a kézirat. Kik olvasták a Nemzeti Hírlap-ot? Vidéki társaskörök, malom alatt, falusi kaszinóban, és az olvasót leginkább az ódon klisé érdekelte, amely a lap első oldalán helyet foglalt: vén fametszet a nyárról, a tavaszról, a „kis torkos”-ról, a vén Szilveszterről vagy az újévi harangokról... Bánták is ezek az olvasók, hogy Gasparonénak mi a véleménye Apponyi elhangzott beszédéről vagy Grünwald Ijléla akkoriban megjelent híres könyvéről, a Régi Magyarországról? A század elején voltunk, fél lábbal a tizenkilencedik században, a józsefvárosi kiskocsmák telve voltak írókkal, hírlapírókkal, akiknek műveit legfeljebb a szedő olvasta el.
G. I. bízvást kiírhatta volna az egész valódi nevét is a Nemzeti Hírlapban, akkor sem vette volna észre senki.
De G. I. bujdosott, mert az volt a szenvedélye.
Más álnevet választott Bartók Lajos Bolond Istók című élclapjában a „Csillagrúgások” és egyéb vicces dolgok alá, más volt az álneve a Magyar Szemlé-ben, amelynek Új utcai irodájába hétfőn és szerdán kötegszámra szállította az értékes kéziratokat, nagyszerű irodalmi tanulmányokat, esszéket, beszélyeket, költeményeket. A kezdő író félénkségé-vel, a bujdosó félszegségével kopogtatott az iroda ajtaján, és Kaposi József szerkesztőre (a híres Dante-kutatóra) várakozván: hízelgő, élvezetes megbeszéléseket folytattak az öreg Svarccal, a kiadóhivatal vezetőjével. (Természetesen a legkatolikusabb Magyar Szemle adminisztrátora is zsidó volt.) Ámde a Magyar Szemle előfizetői többnyire a vidéki plébániákról, a kispapság köréből kerültek ki, akiknek egyéb dolguk volt, mint a hetenként változó álnevek fölött töprengeni. Kevesen emlékeznek már arra is, hogy Hevesi Sándor, a Nemzeti Színház igazgatója itt eresztette meg dramaturgiai zsöngéit.
Írt ezenkívül G. I. Szemnecz Emil Magyar Állam című lapjába, Dolinay Gyula ifjúsági lapjaiba, és akkor, midőn már mindenütt megteltek jellegzetes kézirataival a szerkesztők fiókjai, újabb pénzszerzés céljából bírálati leveleket írt a nevezetes politikusoknak elmondott beszédeikről. Nyolc-tíz oldalra terjedtek néha ezek a tanulmánynak is beillő levelek, amelyeket a posta vitt az érdekelt politikus címére. Majd nemsokára239 megjelent Kárász, a József utcai hordár egy másik levéllel, amelyben Gili Balázs, vagy (–.–), vagy (g. i.) négy forint harminckét krajcárt kér kölcsönben.
Kárász, a hordár, aki annak a József utcai háznak a közelében állott, amelyben Ivkoff vendéglője volt, és amelyben Gasparone egy özvegyasszonynál lakott: a hordár általában el sem indult egy levéllel, (g. i.) nyolc-tíz levelet bízott egyszerre a hordárra, mert így némi sikere mutatkozott az expedíciónak. Valahonnan csak hozott pénzt Kárász, mire leszállott az este, és Gasparonét körülvették ifjú és öreg barátai, hogy a kontójára egyenek és igyanak nagyokat Ivkoffnál vagy más vendéglőkben.
Ezért kellett Gili Balázsnak annyit dolgozni, leveleket írni, megalázkodni, mert végtelenül szerette a barátságot. Azt a barátságot, amely csak férfiak között lehetséges és amelyről könyvet írt Krafft-Ebing, az ideggyógyász.
Ez volt a rejtélye annak, hogy Gáspár Imre ifjan, szőkén, byroni külsővel eltűnik egy napon a Ferenciek teréről, a Pesti Napló szerkesztőségéből, ahol a legnagyobb reménykedéssel néznek költői pályafutása elé. (Ekkor fordítja a szedők Dalköre számára a Marseillaise-t magyar versbe.) Állítólag öngyilkosságot követ el egy felvidéki faluban, a nagybátyja kastélyában; a pesti lapok csak néhány sorban emlékeznek meg a nemrégen botrányba keveredett ifjú költő haláláról. És Gáspár Imre sohasem tért többé vissza a világba. Álnevek lovagja lett.
Érdekes és minden egyéb életrajznál jelentősebb az a társaság, amely a bujdosót körülvette annak a földszintes háznak a vendéglőjében, amelynek helyén ma négyemeletes ház áll. Téli estéken a zúzmarás üvegajtón át bebukkan Dolinay Gyula, a Hasznos Mulattató ismert szerkesztője. Zömök, karvalyképű, titkolt szenvedélyektől mart arculatú férfiú, mosolytalan ridegségében is nagy tekintélynek örvend e boldogtalanok társaságában. A szőke, húsvágó, vérmes arculatú, Szemnecz Emil csak akkor lép be a helyiségbe, ha fiatalembereket is lát Gasparone körül. A bor körül találkoznak még olyan férfiak, akiknek már nevük sincs, boldogtalan szenvedélyükkel eltűntek az aggság vagy a temető kárpitja mögött. Olykor érdekessége a társaságnak a gigerlis Vay Sarolta grófnő vasalt nadrágjában és piros nyakkendőjével, aki szivarszó mellett szenvedélyesen tárgyal irodalmi kérdéseket. Férfiruhájában240 éppen ebben az időben téveszt meg egy Eszéki Szeréna nevű vidéki kisasszonyt, aki elszökik vele a nagyvilágba. Ugyancsak e helyen rágja körmeit, új lapok alapításán töprenkedve, a cilinderkalapos, papi reverendát viselő Simli Mariska, akinek excentrikussága egykor sok szóbeszédre adott alkalmat.
Furcsa szerencsétlenek gyűlhelye volt g. i. társasága, amíg az este mámorba fúlt, és elhallgatott az utolsó szó is a nappal annyira imádott irodalomról.
Most már nem tudom pontosan, mikor halt meg Gasparone, csak annyi bizonyos, hogy nevét akkor írták le nyilvánosan, amikor a koporsó oldalára festették a Rókus-kórház mögötti cinteremben.
Öregségére igen vallásos, jámbor férfiú lett. Sokat látták ájtatoskodni a József utcai jezsuita templomban, és espereskülseje miatt a kislányok kezét csókoltak az utcán, amikor bizony még mindig megvető szavakat mormolt a női nem butaságáról. Egyedül, egymagában maradt, mert régi társasága elpusztult körüle. Most már végleg a vallásban lelte örömét. Elhagyta ősi lutheránus hitét, Bangha páter vezette be a katolikus vallásba, és keresztapja a jezsuita kolostor sánta kertésze volt. Ezután rövid ideig írogatott, persze névtelenül, egy katolikus napilapba, de mindvégig koldusszegény maradt. Betegsége elől a Rókusba menekült, ahol Istennel megbékülve, kilehelte sokat szenvedett lelkét.
(1923)241
