A MAGYAR MILLIOMOS
A MAGYAR MILLIOMOS
Gazdagabb volt ő Esterházynál, a váradi káptalannál, még Rotschildnál is – övé volt két-három emberöltőn át egész Magyarország, és gazdagsága olyan kifogyhatatlan volt, hogy egész életében, öregségéig mindig csak ajándékozott.
Ajándékozott jó időt, amikor zordon volt az éghajlat Magyarország felett, adott boldogságot, amikor a szívek megszakadtak a fájdalomtól. Enyhülést írt fel a legszomorúbbaknak, akik már élni sem bírtak a bánattól, és gyógyszert vitt a betegeknek, akik elfelejtették szenvedéseiket az ő mesemondására. Tavasz ünnepét varázsolta a látóhatárra, midőn odakünn a havas fergeteg járt, és felélesztette az érzelem kihamvadt tüzet az öreg szívekben. Megtanította a süketeket a madárdalra figyelni, és örökös tanácsadója volt ifjaknak és nőknek, akik szeretni vágytak; szelíd mulattatója az özvegyeknek, akik felejtgetni óhajtottak; bizalmas vigasztalója a szerencsétleneknek, akik lábukat törték, vagy szívüket elveszítették.
Ajándékozott meleget, amikor Magyarországon nagyon hideg volt, és adott mosolyt az arcokra, amikor Magyarországon temettek. Régi, boldog emberekről dúdolgatott a boldogtalanoknak, végső elégtételről szólt az igazságtalanságot szenvedőknek, pórul járt cifrákról a rongyosoknak, és holtig tartó szerelemről a megcsalottaknak. Regét mondott a koldusnak dús őseiről, és regényt írt az anyának, akinek meghalt egyetlen gyermeke. Boldog Magyarország jókedvét tükrözte a gondban megőszülteknek, és szüretre invitálta a szomjasokat.
Álmokat hintett széjjel a könnyeivel virrasztó álomtalan kis magyar háztetők felett, és az igaz szerelem példázatát mondta el a szüzeknek, akik már-már figyelni kezdtek a csábítás ajtónyikorgására. Hős apákat állított a nyúlszívűek elébe, és felhő koszorúzta ideálokat a porban csúszók elé. Gyermek égi tekintetében gyönyörködő nőt mutatott a hiú bálkirálynőnek, és a szegények egyszerű boldogságát irigyeltette a dölyfös gazdagokkal. Eszményi férfiút mutatott be a bazsarózsa arculatú falusi kisasszonynak, és az öregasszony fásult szívvilágában felelevenítette ifjúkori ismerőseit. Zümmögő tündérekkel népesítette be a télszagú messzi magyar tanyaházakat, és a nagyvárosok életuntjainak kedvet szerzett az erdők és várromok látogatásához. Ott ült az asztalnál, amikor pohárcsengés mellett bokázott a magyar ősi humora, és karon fogta az emésztő éhségű vándorlót az országúton. Mesélgető172 hangját hallani lehetett a vidéki kisvárosok varrógépeinek pergésében, midőn esküvőre vagy temetésre készült a ruházat, és halkan kísérgette divatsétájában az álmodozó nagyvárosi dámát. Étvágyat szerzett elbeszéléseivel a gyomorbajosoknak, és kalandos kedvet furulyázott a lusták sarkaiba. Falusiak fosztotta tollpilléiben együtt repkedett mesemondásra a legrégibb népmesékkel, és szerelemre gerjesztette a magános vadászt az alföldi tavak körül. Fannyk és Noémik arcképeivel gazdagította a férfiszívek galériáját, és régi nagyasszonyok erkölcseiről diskurált a tyúklevesét főző gazdasszonynak.
Gyönyörű magyar hon andalgó égboltozatával és álmodozó tájaival ismertette meg azokat, akik a szobát őrzik, és a soha vissza nem térő nagyszerű tizenkilencedik századot írta meg azoknak, akik a jelenben nem érzik jól magukat. Bölcs, régi jó táblabírákról regélt az ügynökösködő generációnak, és a szegények örök szerelméről az érdekházasság után futkározóknak. A letűnt század azon hatalmas férfiainak lába nyomain vezetgette a gyenge utódokat, amely férfiak naggyá, boldoggá és szabaddá tették Magyarországot, és megerősítgette hitükben az idealistákat, amikor már mindenki kinevette őket a városon. – Ezért volt a leggazdagabb ember Magyarországon.
Az Andrássy út mentén álló Jókai abból a dicsőséges magyar múlt időből való, amikor a költő oly boldogan ojtogatta rózsáit a Svábhegyen, mint akár Gül Baba, és a tengerszemű hölggyel való ismeretségére áhítatosan figyelt egész Magyarország. A balatonfüredi lakban az emlékezetes téli éjszakákon vizitbe járó Aranyember viszontagságaira visszafojtott lélegzettel ügyelt az egész magyar nemzedék, és a felejthetetlenül szelíd költőnek a Barátok terén kezet csókoltak a templomjáró kisasszonyok.
A korszak – a hatvanhetediki kiegyezést mutatja a magyarok kalendárioma – mindenképpen kedvezett a költőnek, hogy nemes csemetefácskáit elültetgethesse, és serényen kapálgatott szőlőjének gyümölcsét is élvezhesse. Áldásos májusi esőként áradt a magyar szívekre a termékeny béke, a munka és a szabadság gondolatai feszítik az elméket, áhítatos, égnek emelt tekintettel áll a meghatott magyar ember az elmúlt sötét évtized kizöldült sírján, és hálásan tárja ki szívét minden hang felé, amely elmúlt szenvedéseiért vigasztalja. Ó, mily drága muzsika volt ekkor a Jókai hangja!
A magyar szívek felfigyelnek, mint a mezők a holdra, amidőn a drágalátos hegedűs az apák örömeiről és viszontagságairól, a bátyák173 hősi haláláról, az anyák honszerelméről és a testvérek önfeláldozásáról von melódiát.
Jókai regényei: mindenki története Magyarországon, Jókai regényhősei: mindenki rokonai e hazában. Az ő száz kötete a magyar nemzet levelesládája, amelyben írott emléke van minden tündéri álmunknak, bús bánatunknak, csengős kedvünknek és hervadtságában is andalító szerelmünknek. Jókai mindenkinek írt: az ifjúnak, aki ideált keresett, a pünkösdi leányzónak, aki a szerelmet még nem ismerte, és az öregnek, aki mindig csak arra szeret gondolni, ami ötven esztendő előtt történt vele. Jókai nem egy ember, hanem az egész tizenkilencedik század regényességével, érzelmességével és hóbortosságával. Jókai egyesíti magában a magyar nemzet minden nagyszerű erényét és csöndes hibáját. A Jókai tollán át megörökített magyarság még száz esztendők múltán is oly legendás, kiváló, szinte földöntúli alakban fog feltűnni, mint akár azok a csodálatos honfoglalók, akikről a regék és névtelen jegyzők írnak. Jókai bűvészi tolla okozza azt, hogy mindnyájan, a mai élők: sóhajtva gondolunk boldog eleinkre, akik az utolérhetetlen tizenkilencedik századot átélték, akik ehették azt a kenyeret, és szívhatták a levegőt, amelyet Jókai regényhősei. Jókai naggyá tette azt a magyar századévet, amelyben a sors földre küldte őt egy komáromi nemesházba.
Amint halkan búcsúzással elballagott a temetők felé az a nemzedék, amely az ifjú Petőfit még életben látta, úgy mendegél sírja felé a generáció, amely az öreg Jókait macskaprémes bundájában Pest utcáin kocsizni látta. Ám most még sokan állnak a szobor körül, akik ennek a kéznek gyengéd fogását érezték, akik belenézhettek a másvilágias szemekbe, akik láthatták a friss tintát a papiroson, amelyre a költő feljegyezte az álmait, amelyeket az egész magyar mitológia sugdosott a fülébe.
Állnak a szobor körül olyanok is, akik a Jókai korszakait, a boldog Magyarországokat a két szemükkel láthatták, akik felsikoltanak fájdalmukban, mint a szíven zúzottak, ha Jókai napján a múlt időkre gondolnak.
Állnak ott őszbe borult férfiak, akik a Jókai szemével látták Magyarországot. [...] Látták a boldogan sütkérező kisvárosokat és a babiloni serénységgel épülő nagyvárosokat. Látták a megelégedett és legfeljebb a regényeken elmerengő polgárságot, a nyugodt megélhetést biztosító nyugdíj reményében dolgozó hivatalnokokat, az érzelmességre és regényességre ráérő középosztályt – látták hölgyeink jóságát a szent házasságban és vidor, önfeledt táncát a leányságban, majd művelt, tapasztalt öregségét a kályha mellett –, látták Jókai regényhőseit eleven alakban Pest régi utcáin és az alföldi országutakon; Jókai tájait, a középkoriasan csengő harangszavú Felvidéket és a keletiesen színes Al-Dunát; Jókai nemes érzelmeit, a honleányok gyengéd szíveiben és a férfiak önfeláldozásában. Látták azt a Magyarországot, amelyet Jókai megírt.
Ó, mint homályosítják el a magyar szemeket a feltóduló könnyek, amikor Jókai napján a száz kötetben lapozgatunk! Ó, mily boldogtalannak látjuk jelenünket a régi Magyarország történetét tartalmazó könyvek közelében! Ó, mily szellemjárásos az éjszakánk, midőn elvonulnak körülöttünk a többé soha meg nem elevenedő Jókai-figurák!
Ne csodálkozz, midőn látva Jókai szobra körül a sok elhalványodott arcot, a sok elfojtott könnyet és remegő ajaktól ki nem mondható fájdalmat!
Néz a szobor az Andrássy út mentén, és látja maga előtt elvonulni azt az idegen Pestet, amelyet nem ismert. Ezer ember is elmegy a szobor előtt gondterhes fejjel vagy ritkán, unaloműző sétával, és a szobor egyet sem ismer a járókelők közül. Mintha nem is Magyarországon volna a szobor, hanem valahol a Holdban! Hová lett az általa ismert magyarok büszke testtartása, nyugodt önbizalommal emelt feje, az arcok barátságos vagy játszi mosolya, a szemek vidám fénye, a hangok szívessége? Hová lettek a karonfogva járó hazafiak, akik mindig csak a haza boldogulásáról beszélgettek? Hová lettek a szemérmetes honleányok, akik jótékonysággal és költészettel édesítették mindennapi életüket? Hová lettek az adófizetésben is szép, gömbölyű hasat eresztő polgárok? Az ifjak, akik csak a szépért és nemesért hevültek? Hová lett a régi Pest, amely magyarabb volt akkor, mielőtt megmagyarosították volna?
Néz a szobor a nagyvilágba, és arcokat keres, amelyekről egykor regényeket írt, férfiakat kutat, akik egykor a nemzet bálványai voltak, költők után tekinget, akik megírják majd Magyarországnak azt a történetét, amelyhez neki már nem volt ideje... Ámde, vajon lehetne-e Jókai-regényt írni arról a Magyarországról, amely Jókai halála után itt épült és romba dőlt? Vajon, nem a sorsnak kegyelmessége, hogy eltakarta a legnagyobb magyar író mindent látó szemét, amikor Magyarország balsorsos, végzetes évei elkövetkeztek?
Néz a szobor, az elhalványodott arculatú fővárosra, és nem érti, miért borulnak oly sok szemek könnybe, amikor ünnepnap van!
(1921)175
