HA MA ÉLNE JÓKAI
HA MA ÉLNE JÓKAI
Előre bocsánatot kérek a mai olvasó érzékenységétől: ezzel a kérdéssel nem akarom lebecsülni korunkat, eszméinket, világnézleteinket, gazdasági viszonyainkat, csak éppen úgy véletlenül eszembe ötlött ez a169 groteszk gondolat. Százesztendős volna Jókai Mór napjainkban, amely százesztendős életkor állítólag nem volt olyan nagy ritkaság a „régi, jó időkben”, állítólag még manapság is vannak százesztendős emberek.
Ha élne Jókai: honnan venné például azokat a vadonatúj ötforintos bankókat, amelyeket a „koldusai” között osztogatott, amikor a régi Ferenciek terén az Athenaeum épületéből kilépett? Magyar író, akinek éppen oly rendes, hivatásos, csaknem szerződtetett „koldusai” voltak, mint akár Schlauch Lőrincnek, a nagyváradi bíbornoknak, amikor az pesti, Zerge utcai palotájába megérkezett? Jókai ócska, tyúkültető batárját, amelyen a Sváb-hegyről így májusi időben lekocsizott a városba: nyomban észrevették a Barátok terén. Pest még kisváros volt, de kérelmezők akkor is voltak a városban elegen, mint a Mesemondások Jókai Mórról című könyvecskében olvasható. A Sváb-hegyi hintó érkezése életre, új reménységekre, derült kilátásokra ébresztette azokat a föltalálókat, el nem ismert drámaírókat, kivénült színésznőket, igazi vagy álhonvédeket, a professzionátus kéregetőket, megöregedett írókat, jótékonysági hiénákat, a koldusok örök szentszövetségét, akik napról napra lesben állottak a Ferenciek tere körül levő mellékutcákban, sötét kiskocsmákban, kapualjakban, de még a barátok templomában is, hogy Jókai Mórt, ezt az ábrándost meglessék, amikor a Svábhegyről a városba jön, mert véleményük szerint: csak pénzért jár a városban Jókai, a pénztárhoz, a Szabó nevezetű öreg pénztároshoz, Emich Gusztáv igazgatóhoz, a Nemzet szerkesztőségébe – tehát jogszerű, hogy Jókai a vadonatúj ötforintosokból adjon mutatóba a szűkölködőknek is. Hiszen Jókai köztudomás szerint „eladta a hazát”, báróságot fogadott el Ferenc Józseftől, csak nem meri nyilvánosan viselni a rangot, a sógora, Hegedűs Sándor gyűjti a részére a pénzt, a regényeit sem ő maga írja, hanem kilószámra veszi a névtelen íróktól, tízforintost is ád azoknak a hölgyeknek, akik kellően rámosolyognak, és a szegény gyermekeknek gyűjtenek, a minapában is Schlauch Lőrinc, a bíbornok küldött ajánlólevéllel hozzá egy „kuncsaftot”, mert a nagyváradi püspök már nem bírta tovább a „kuncsaft” kívánságait teljesíteni. Jókai: az aranyember. Még föltűnő, hogy bankóhamisítással nem gyanúsították.
*
Az igazság szerint pedig Jókai Mórnak csaknem éjjel-nappal dolgoznia kellett egész életében, mint akár egy mai magyar írónak, aki nem szándékozik az összekötő vasúti hídról a Dunába ugrani, mint nemrégiben170 szegény Cholnokynk. A hasonlat kissé sántít: mert Ch. L. vérbeli író volt, de hányan mehetnének manapság más pályára is, akik az ideálisnak, könnyednek, dicsőségteljesnek látszó írói pályát választják sorsuknak, holott ez az írói pálya akkor is babéros lehetne, ha már némelyek „rendes foglalkozást” biztosítottak maguknak a polgári életben. (Tudom, hogy sokan megharagusznak rám ezért, amit itt leírtam, de ne bolondítsuk egymást tovább, jó urak. Magam is kérvényeket írok a minisztériumokhoz, ha olyan állást hirdetnek a hivatalos lapban, amelyet jóhiszemű tudomásom szerint betölthetnék.)
Honnan venné Jókai a vadonatúj ötforintosokat, amelyeket szétoszthatna a „kuncsaftjai” között a mai világban? Általában be merne-e járni a városba a Sváb-hegyről, ha még ott merenghetne regényei folytatásain e különös korban? Volna-e kiadója, hírlapja, más szóval „nyilvánossága”, ahol megírhatná önmagáról, hogy milyen derék, pompás regényíró? Tudna-e egyedül élni azzal a számító, önző lemondással, hogy olyan nyomort élünk, amelyből egykor szégyenletében mindenki, aki benne részt vett, szeretné kitörülni a maga nevét – már csak az utódaira való tekintetből is? Tudna-e elnök, főfelügyelő, igazgató, befolyásos férfiú, közéleti kapacitás, társadalmi oszlop, írói példa, egyszóval ideál lenni ebben a korszakban, amelyet már eleven állapotában is megrökönyödve emlegetnek a kortársak; vajon mely tanulságokat, szépítő valőröket fedeznek fel az utolsó húsz esztendőn azok, akik arra vetemednek, hogy igaz történetet írjanak?
Csak csöndesedj, te rosszkedvű fantázia: Jókai ma nem élhetne, nem osztogathatna se ötforintosokat, se regényeket, hiszen olyan idők következtek el, amelyeket az ő optimista, kedveskedő, reménykedő képzelete nem jósolhatott. Megbukott Jókai minden jóságával, derültségével, de legmagyarabb érzeteivel is. Félő, hogy ő várná az ötforintosokat a Ferenciek terén.
(1929)171
