AZ ÖREG JÓKAI
AZ ÖREG JÓKAI
Jókai!
Nem veszik észre, hogy idegenszerűleg fest ez a név az újságpapiroson, mintha nagyon régen nem láttuk volna nyomtatásban, pedig ötven esztendeig egyebet sem tettek a szedők, mint a Jókai nevét, kézírását szedték a szekrénykéből. Egy-két emberöltőnek a szeme szokott ahhoz, hogy ezt a nevet majdnem mindennap lássa. A névből lassan fogalom lett. Hiszen a Petőfi néven kívül ezt a nevet nyomtatták legtöbbször a magyar nyomtatók. És alig egy évtized múlva azután, hogy a szedők szekrénykéiben bizonyos fokig nyugalomba helyezték az öreg J betűt, úgy tűnik fel a Jókai neve az újságpapiroson, mintha valamikor, a régmúlt időkben láttuk volna.
Jókai Mór, aki ezen a néven beláthatatlan időkig egyes-egyedül marad meg fogalomnak a magyar elmékben, most úgy tűnik fel nekünk, mintha nem egy évtized előtt, hanem valamikor száz esztendő előtt járt volna közöttünk. Tíz esztendő alatt öregedett volna meg ennyire Jókai Mór?
Ócska könyveket lapozgattam tegnap. A Heckenast vénséges betűi olyanformán jelentkeztek a képzeletemben, mintha az öregapám pajtásaival találkoznék véletlenül. A papiros megsárgult, a betűkről lekopott a nyomdafesték, a rongyos kötésből az Életképek borítékának egy darabkája bújik elő. Egy Jókai-regény volt ez, amely ötven esztendeig vándorolt kézről kézre, a felvidékről az alföldre, onnan talán átvitték egy kicsit a Dunán, de nem lehetetlen, hogy megjárta az öreg könyv a Királyhágón túli országrészt is, papi és tanítóházakat, mert a sárga lapokra írott női nevek arról beszélnek, hogy a könyv olyan házakban fordult meg, ahol az irón keze ügyében volt az olvasónőnek. A régi Magyarországban csak a paplakban és a tanító házában hevert az irón olyan helyen, hogy a nők is hozzájuthassanak.
A regénynek a címe: Kárpáthy Zoltán, amely regény azért született, mert az Egy magyar nábob befejezése szomorúvá és elégedetlenné tette Magyarországon az akkori dobogó szíveket. Az ócska könyv margóján elmosódott ceruzajegyzések jelzik a késői olvasónak, hogy „innen nagyon szép!” Majd efféle jegyzet következik: „Szegény Zoltán.” És egy szerelmi vallomás, amelyet több nyomtatott oldalon át irónjával aláhúzott egy hajdani kéz, amelyről, hogy fehér, keskeny és lágy volt, ma már a költői fantázia sem állapíthatja meg. A szorgalmas, érzelmes és166 figyelmes kézből talán bodzafa lett azóta valamely régi falusi temetőben.
Késői éjféli órákban, álmatlan éjjeleken, amikor az embernek ideje van sok felesleges dolgon gondolkozni, olykor mint egy középkori hadsereg vonul el fiatalságom hőskora. Sorban előjönnek a regényalakok, akikről mintát venni óhajtottam későbbi életemhez. És minden nagyobb csodálkozás nélkül látom, hogy a regényalakok legtöbbje Jókai könyveiből való. Szinte lehetetlenség is lett volna másképpen felnövekedni abban a korban, amikor én gyerekember voltam. Még javában élt az öreg Pozsonyi bácsi és Pozsonyi néni, akik tíz esztendeig ágyban fekve olvasták a regényeket. Még divatban volt a gyalogpostás, aki egyik faluból a másikba menet hírül vitte az olvasónőknek, hogy voltaképpen mi is a befejezése a több kötetes regényeknek. Az első kötet valahol Szatmár megyében volt, mikor az utolsó kötetet még a nógrádi „csendillák” szőlőlugasa alatt lapozgatta egy érzelmes kisasszony. Akkoriban tudták a regényolvasás módját az országban. A fiatal hölgyek és ifjak a Jókai regényeiből tanulták meg a szerelmi vallomást évtizedeken át. A nagyapa talán ugyanazon érzelmes szavakat használta választottja meghódításánál, mint az unoka. Jókai Mór tanította illedelemre, magaviseletre az előttünk eltávozott nemzedéket. Ugyancsak ő volt az, aki rászoktatta apáinkat a porcelánnadrágra és a regényességre. Nemkülönben megmutatta az olvasóknak minden gyönyörűségét a regénykönyvnek. A száz esztendőkig kalendáriumon táplálkozó magyar mohó étvággyal látott neki Jósika Miklós, Eötvös József és az öregebbik Dumas regényeinek.
Az író, aki önmaga is úgy rendezte be életét, mintha valamely regényalakját utánozná, élete utolsó szakában észrevétlenül kiejtette kezéből a távíróhuzalt, amely az íróasztalát, a lényét, az egyéniségét összekötötte a magyar szívekkel.
Milyen más lett volna, ha Jókai húsz esztendővel előbb születik, a hetvenes években írja meg az Öregember nem vén ember c. regényét és ugyanakkor hűséget esküszik a zugligeti kápolnában egy fiatal hölgynek?
Most évek múlnak el, hogy a Jókai nevét megemlítik az újságokban. És talán egy évtized múlva sem láthatjuk szobrát a költőnek, akiért egész Magyarország rajongott egykor.167
Így múlott el szinte észrevétlenül a régi Magyarország. A régi Magyarország egyik legnagyobb alakja: Jókai Mór.
Mert Pozsonyi bácsi már nem olvas esztendőszámra regényt.
(1910)
