JÓKAI MÓR UTOLSÓ TÁNCA AZ ÚRIBANDA ELŐTT
JÓKAI MÓR UTOLSÓ TÁNCA AZ ÚRIBANDA ELŐTT
Az Úribanda az elmúlt század végén, a kilencvenes években, Magyarországnak tehát abban a korszakában alakult, amikor az úriemberek a béke boldog éveiben, a mindennapi kenyérkereső gondokkal való küzdelmeken kívül az emberi szívekben rejtőző művészi érzelmeknek is időt szentelhettek.
Ezért muzsikált néha több, egymás után következő estén, de rendszerint hetenként egyszer az Úribanda a hajdani Nemzeti Szalonnak nevezett társashelyen, a Kossuth Lajos utcai klubban, vagy pedig az Orient vendégfogadóban székelő Pósa Lajos asztaltársaságnál: mikor a hangulat emelkedőben volt, Rákosi Viktor (Sipulusz) barna szakálla alatt próbálgatni kezdte férfias baritonját, Gárdonyi Géza kivette néha a hosszú pipaszárt szájából, és a flegmatikus férfiúról alig feltételezhető juhásznótákat kezdeményezett, sőt a felejthetetlen méltóságú, komoly Pósa Lajos is beleegyezőleg intett az asztalfőről az Úribanda jelenlévő tagjai felé.
Ilyenkor intézkedett Szép Aladár, akit családi nevén Gyöngyössynek hívtak, és foglalkozása szerint vígszínházi színész volt, hogy prímási hegedűjét hozzák elő abból a fogadói vendégszobából, ahol az Úribanda hangszereit tartogatta.
Felkerekedett Bereczky Lajos, aki egyébként a pesti városházán igen komoly hivatalnoki teendőket végzett napközben, és hozzá méltó hangszerét, az ünnepélyes nagybőgőt komoly táncra hívta. Előkerült a Gömör vármegyéből származott és itt, a pesti Nemzeti Színháznál színészkedő Nárcisz úr, aki a második prímás tisztét töltötte be az Úribandánál. Zsinkó Pista, az egész világ Zsinkó Pistája, elszaladt Blahánéért163 a Népszínházba vagy közeli lakására. A Pósa-asztalhoz újabb és újabb asztalokat tologattak az Orient pincérei, amikor Krúdy Bandi is letelepedett cimbalma mellé, és megpengette hangszere húrjait.
Krúdy Bandi (persze András is lehetne azóta ez a jókedvű uraság, aki a Stúdióban cimbalmozik a héten) nagy becsületet szerzett hangszerének, ahányszor az Úribandában megszólalt. Pintér Pali óta nem cimbalmozott úgy senki, azzal a különbséggel, hogy Pintér Pali cigánynak született, tehát kötelessége is volt jól cimbalmozni, de ez a bizonyos Krúdy Bandi a magyar királyi magas Kincstár nevében intézkedett az országvagyon per alatt levő ügyeiben mint a korona ügyvédje, és így még a Pósa-asztalnál is, ahol megszokták a zseniális embereket, mint a cigány a király szomszédságát: nagy bámulattal szemlélték a Kincstár prókátorát, amikor egyre-másra eregette ki húrjai közül a magyar nótákat.
Ott ült az asztalnál Kacsóh Pongrác tanár úr is, aki már akkor forgatja, simogatja a felejthetetlen János vitéz melódiáit, amelyeknek nagy részét éppen a szentkorona jogásza „írja majd cimbalomra”.
…így járt az Úribanda a társaságokban, mert meghívásokban mindig bőven lett volna részük. (Persze, honoráriumnak legfeljebb egy csókot, csókocskát vagy baráti kézszorítást fogadtak el a reggelig tartó muzsikálásért.)
Legjobban a Nemzeti Szalonban érezte magát a banda, mert a Nemzeti Szalon – amely őse volt a mai Fészek-klubnak, és benne Mesterházy Kálmán a háznagy – Vágó Pali, Spányi, Vastagh György, Stetka, Feszty Árpád (nőtlen korában) várta itt frakkban, házigazdai szívességgel szombat esténként a főváros legelőkelőbb társaságát, amelyet a színésznők is élénkítettek, mint a pipacsok a rétet.
A Hatvani utcai kaszinókból átlátogattak az urak a művészek Nemzeti Szalonjába, a Műbarátok Körének választékos tagjait se felejtette el meghívni Mesterházy Kálmán, amikor fiatal és tehetséges festők képeivel voltak teleakasztva a falak, az Úribanda pedig addig muzsikált, amíg a társaságnak kedve kerekedett a képek megvásárlásához vagy a tánchoz, ami végeredményben a muzsikusoknak a céljuk.
Szép asszonyok mosolyogtak közben az Úribanda tagjaira, nem termelhettek az elfogyasztott borok annyi „ragyát” Szép Aladár prímás arcán, hogy ne maradt volna ott helye egy lelkes hölgyi csóknak. (Igaz, hogy a híres Chimay hercegnő, aki Rigó Jancsi cigányprímással szűrte össze a levet Párizsban: még nem járt Pesten.) A jó erkölcs keretei között164 egyébként az Úribanda tagjaival szemben sem fukarkodott az akkori nő világ kegyeinek osztogatásától, mert hiszen az úri zenészek szerszámaikkal nemcsak egy vagy két szívet találkoztattak egymással, hanem számtalan volt az esküvőknek a napja, amelyek az Úribanda nélkül sohasem következnek el. Jótékony működésükért is elismerés illette tehát ezt a múlt század végén sokat ünnepelt zenekart, amelynek cimbalmosa, a Kincstár jogügyeinek igazgatója, ezen a héten cimbalmozott megint (a Stúdióban) annyi esztendő után, az Úribanda elmúlásával. Itt-ott az ország területén, vagy talán a távolabbi részekben is felneszelt egy régen hallgató szív a cimbalomszóló hangjaira, amikor a régi magyar operettek és magyar ábrándok újra andalogva áramlanak a húrok közül Krúdy „Bandi” keze alól.
És az Úribanda hírére megmozdul egyszer a nemzet mesemondója Bajza utcai villájában, és azt mondja Jókai Mór, hogy annyi mindent olvasott már az újságban azokról a bizonyos úri fiúkról, akik bandába alakulva kapósabbak a fővárosi előkelő társaságokban még a jó táncosoknál is, hogy szeretné hallani a „fiúk” tudományát. Csak éppen ahhoz nem volt kedve, hogy az Orientben hallgassa meg az Úribandát, mert két király nem fér meg egy csárdában. Hír szerint a galamblelkű Pósa Lajos nem tűr meg maga mellett más urat az „Oriensben”, mond Jókai Mór aranyos humorával. (De hát ezen a bajon a „fiúk” segítettek, elmentek volna azok muzsikálni Jókainak az óperenciára is.)
Az Andrássy úton, a hajdani Drexler vendéglőben tartották azt az estét, ahol az Úribanda muzsikált, és Jókai Mór utoljára nyilvánosan táncolt.
Táncolt pedig verbunkost és csárdást egy barna galambfejű, magyaros öltözetű leánykával, aki az akkori idők szokása szerint pincérkedett a költőkirály körül. A kék szemű, szelídkés Jókai Mór megropogtatta a kisasszony derekát, és ifjonti tűzzel járta a csárdást, amíg Szép Aladár (aki neve mellett egyik legkókadtabb, „legripacsosabb” arcú úriembere volt az akkori gavallérvilágnak), a prímás, kifáradt a hegedülésben. „Hát a »cimbalmos« is »kidöglött« közületek?” – kérdé Jókai Mór szelíd, tréfás hányavetiséggel.
Dehogyis fáradt ki a cimbalmos, hiszen éppen az volt a titka Krúdy Bandinak, hogy hangszere mellé telepedve: órákig mellőzhette a borospoharak ürítgetését, amelyeket a talpon álló prímás nemigen utasított el magától, ha szívesen kínálták. A cimbalmos „vitte” a bandát, amíg Jókainak kedve volt táncolni.
(1930)165
