JÓKAI ÉS PETŐFI
JÓKAI ÉS PETŐFI
Tudtommal nem töltött hosszabb időt a Margitszigeten Jókai Mór, mégis leírta azt néhányszor, felejthetetlenül. A szigeten az ő idejében még az öreg József főherceg nyaralt. Jókai sokkal szerényebb volt ahhoz, hogy egy területen lakozzék a királyi fenséggel. (Bezzeg nem törődtek ezzel a pestiek, akik hamarosan megszokták, hogy a pénzükért eleven herceget lássanak mindennap, mégpedig szalmakalapban, kertészollóval158 kezében.) Jókai felhúzódott a Sváb-hegyre, itt úrnak érezte magát a sváb majorosok között.
Különben is valamely isteni egyszerűség jellemezte a költőt, habár életében sokszor került színpadi helyzetekbe. Bizonyára szeretett volna ő is színészkedni, mint a legtöbb naiv ember. Nem is lehet ez másképpen olyan embernél, akinek Petőfi volt a barátja, haragosa, példányképe és félelme. Ez az erőszakos, sokszor kíméletlen, mindig valamely felhőbe burkolózó költő – amely felhő olykor a földi istenség palástja, máskor csak a vándorszínész köpenye volt: mindaddig hatalmában tartotta a szőke, kék szemű Jókait, amíg egy nála is hatalmasabb női lélek, a Laborfalvi úrnőé, a szerelem segítségével végleg magához láncolta a regényírót. Petőfi lett a félt ellenség, aki elől ki kell kerülni az utcán, elköltözni a városból, remegni Debrecenben, és félni még a Bükk rengetegeiben is a bujdosás korában – pedig ezekben az esztendőkben volt elég félnivalója a magyarnak.
Bizonyos, hogy Petőfi ismerte legjobban Jókait minden halandók közül. Ez az edzett, elszánt, szűkös életmódjánál fogva praktikusságra is kényszerült vándorló: úgy látott a módos komáromi fiú lelkébe, amint a gyermekébe a szigorú, de jóakaratú tanító. Tisztában lehetett képességeivel, de gyöngeségeivel is, hogy úgy magához láncolta, hogy egy zűrzavaros, fenséges és színpadias napnak, a negyvennyolcadiki március tizenötödikének kellett jönni, hogy egy asszony besurranhasson a fogva tartott lélekbe. És ez a lélek még a hatalmas testalkatú, még hatalmasabb akaratú Gertrúdisz mellett sem tudta elfelejteni fogsága emlékeit, a Petőfi mellett töltött drága éveket.
A férfibűvölet még akkor is tart, amikor a női bűvölet látszólag a legboldogabb emberré teszi a regényírót. Róza ölelő karjai közül is látni véli Petőfi beesett arcát, szilaj tekintetét, megvető mosolyát. Nem csoda, hogy sétapálcáját és kalapját is hátrahagyja, amikor elmenekül a Sváb-hegyről a kutatására közelgő Petőfi elől. Jókai is csak ember volt: nem szeretett találkozni változott helyzetében, férfivá, férjjé avatott állapotában azzal az emberrel, aki őt még tegnap gyermeknek, növendékének, pártfogoltjának ismerte. Ez az érthető szégyenkezés volt az oka, hogy Jókai annyira eltávolodott Petőfitől, hogy csak évtizedek távolából meri ismét leírni a nevét, amikor már körülbelül teljes a bizonyosság arról, hogy a holt költőbarát, a félt és rettegett protektor nem térhet vissza az erdélyi hadseregtől.
Közben annak is meg kellett történni, hogy Róza iránt érzett harsogó159 szerelme csendes tücsökdallá halkuljon; a nagyszerű asszonyságnak arca szépségéből, nagy akaratú lelkéből kincseket kell elvesztenie; egyetlen, mindenért kárpótoló szerelemmé az íróasztal váljon, hogy Petőfi visszatérhessen a Jókai emlékezetébe, holott bizonyosan egy napig sem felejtette el őt, akármilyen változott volt élete.
Az ifjúkori hős megjelenése azonban még akkor is zavarba ejtegeti Jókait, amikor már régen paróka van fején a szőke fürtök helyett, hatalmas barátai vannak, akik bizonyára megvédelmeznék a vándorló kíméletlensége ellen; azonkívül az asszony sem az már, akiért fájhatnának a jó barát szemrehányásai. Valamiképpen mindig valamely őszinteség nélküli, görögtüzes gyantaszag érezhető, amikor a messzi években Jókai tollára veszi Petőfi nevét. Sohasem tudja neki elfelejteni és megbocsátani azt a félelmet, amelyet ifjúkorában okozott. Ez az életmumus még nyomtalan halálával is zavarba hozza Jókait, aminthogy annyiszor zavarba hozta egykor szeretetével, haragjával, bátorságával és erejével.
Ma már tudjuk, hogy Petőfi sem volt törhetetlen, erős ember, de Jókai előtt bizonyára ő volt az egyetlen, aki szegényen, kopottan, ádámcsutkásan is imponált mindvégig, amikor királyfi, kardinális és miniszterelnök volt a barátja, az ismerőse, az asztaltársa. A nagyszerű barátok húsból, vérből és aranyból való alakján át is ott mutatkozik állandóan a pápai diák katonaköpönyeges szellemalakja, amely mindvégig szemrehányás marad a Jókai álmaiban. És erről a nem múló szemrehányásról nem mondhatja el a regényíró, hogy „menj már aludni, te nyugtalan árny” – mint ahogyan regényeiben elbánik az álomtalan éjszakákkal. Ez az árny évről évre feljebb nő a magyar égboltozaton, hogy már Jókai is csak levett kalappal nézegethet fel az ifjúkori barátra. Ó, ha még egyszer kezet szoríthatna a megtagadott hatalommal, ha még egyszer keblére vethetné magát, mint egykor Kecskeméten, ha még egyszer feltűnne farkasnyaka, szikár válla, fényes csizmája a Svábhegyi úton, mint akkor, midőn asszonnyal kellett menekülnie előle!... És ennek a végső kézszorításnak, ennek a barátságos elválás hiányának mindvégig érzője Jókai, akármilyen csodálatos alakokban hívogatja elő Petőfit a múlt időkből. Valamiképpen nem meri az igazat megírni róla, aminthogy Petőfiről olyan kevés igazat írtak kortársai, hogy még ma is inkább rejtelem a költő, mint megtapintható valóság.160
Most már, száz esztendő múlva, nyugodtan egymás mellé akaszthatjuk a Petőfi és Jókai arcképeit. A múlt század krátere körül már mély hamuréteg van; nyomuk is alig van az országutaknak, amelyeken Petőfi kutyagolt; elhervadtak a lugasok, amelyekben Jókai merengett. Szerelem, félelem, szemrehányás elfakultak, mint a betűk az akkori írásokon. Hiába tiltakoznának a másvilágról, nevük egymás mellé került, sokkal elválaszthatatlanabbul, mint társszerkesztő korukban.
(1925)
