JÓKAI MÓR MEGRAKTA A VINCELLÉRT
JÓKAI MÓR MEGRAKTA A VINCELLÉRT
Az elmúlt napokban elmentem a Sváb-hegyi kert mellett, ahol Jókai Mórt láttam először életemben, piros virágos, hamuszürke slafrokkban, amilyenben otthon a nagyapám és apám is járt. A házisapka kissé félre volt csúszva a fején, mintha valami legényes dolog járna az eszében, pedig akkor már olyan szürke volt a szakálla, mint akár a legtöbb magyar emberé, aki a nőkből átszeretett a politikusokhoz.
– Nini – mondom magamban –, Virágh Kálmán Nyíregyházáról.
Pedig Jókai Mór volt személyesen, csakhogy a régebbi magyarok bizonyos korban úgy hasonlítgattak egymáshoz, mint egyik zsoltároskönyv a másikhoz. Amint például Nyíregyházán (a világ közepén) lakott egy törvényszéki bíró, bizonyos Kunfalvy nevezetű, néhány esztendő előtt még élt, akit bízvást összetéveszteni lehetne Petőfi Sándorral, ha Petőfi még a földön járna.
Mikor én Jókai Mórt a Sváb-hegyi kertjében láttam: egy nagy kampósbot volt a kezében, amilyen botot neveznek kutyaütőnek meg dióverőnek is. Semmi esetre sem poéta kezébe való, mert a költő kezében még a vándorbotot is gráciásabban képzeljük, mint a többi vándorlegényekét.
– Bizonyosan ezzel veri a fiatal írókat, akik rossz fát tettek a tűzre – gondoltam diákos fantáziámmal.
Pedig az a nagy bot egészen más célból volt a Jókai Mór kezében, mint most évek múltán Fesztyné új könyvéből megtudjuk. Ezzel a nagy bottal verte meg a vincellérjét, amikor az részegségében járvány idején kolerát szimulált, és halálra ijesztette vele Jókai háznépét, de az egész környéket is. Köztudomás szerint Jókai Mór nem vert meg senkit161 életében, még gyermekkorában sem. (Igen szelíd fiúcska volt minden életírója szerint.) Fesztyné emlékiratai nélkül a vincellér elnáspángolásáról sem tudnánk. De meg kellett történnie a verésnek, a ház asszonyai követelték a költőtől, asszonyok kedvéért pedig vajon mit nem tenne a gyönge szívű poéta?
Csak arra nem találok feleletet a Fesztyné emlékirataiban, hogy hol volt a cséplés idején Jókainé Laborfalvi Róza, aki az ilyen házi csetepatékat tudvalevőleg saját kezűleg szokta elintézni? Talán betegeskedett, vagy talán abban az időben éppen a városban járt, hogy a színidirektort megfenyítse, mert kihagyta a műsorából? Dehogyis! Hiszen a Svábhegyi időknek azokban az éveiben már felhagyott a pályával Jókainé. Hol lehetett tehát, hogy a költőre hagyta a jusst a majoros megrakásához?
Vajon nagyon elpáholta Jókai a kolerával ijesztgető svábot?
Fesztyné azt mondja, hogy a bot eltört a majoroson. De, minden tisztelettel a nagyasszony iránt: – Magyarországon kevesen hiszik el ezt. A törött bot csak amolyan gyermekkori emlék lesz, mint ahogy az ember a messze múltakból csodálatos hősöknek látja apáit, tanítóit. Vagy talán már a ravasz majoros előre elfűrészelte a botot, mint a háznál található egyetlen fegyverdarabot, hogy örömet okozzon vele gazdájának? Amint a Fesztyné emlékirataiból is kitűnik, a Sváb-hegyi tartózkodások alatt mindenki, még a ház vénasszonyai is keresték a „papi” kedvét. Dédelgették, dajkálták, ajnározták az öregedő költőt, mert itt nem volt szerelmes senkibe, csak a fülemüléibe, nem járt a klubba, csak a kertjébe, a szőlőcskéjébe. Mért ne jutott volna eszébe a pityókos vincellérnek ilyen vaskos kedveskedéssel szintén örömet szerezni az otthon ülő költőnek?
Akármint volt is ez a dolog: a kerepesi temető halottja most a múltak rózsás emlékein át valamennyi újabb alakban is feltünedezik előttünk, akik őt még valaha láttuk megadással, félrehajtott fejével, mennybéli szelídségével, amilyen szelíd emberek csak hosszú-hosszú, békés idők alatt éltek Magyarországon.
Látjuk őt haragudni is, verekedni is, holott azt hittük, hogy ebben a korszakban senki sem borult indulatba, nem volt szükség rá. Mézédesen, tejfehéren, borzamattal mendegélt az élet hazánkban, legfeljebb az adó miatt volt pörpatvar, de egyébként mindenki tartotta magát a régi regulához, hogy a mérgelődés az élet megrövidítője. Ráfoghatnak162 akármilyen csúnyákat a történetírók a legutóbb elmúlt békeévekre, csak azt nem mondhatják, hogy az emberek komolyan gyűlölködtek, gyilkoskodtak volna egymással Magyarországon. Igaz, hogy megdöngették néha az asztalt a politikusok, utána nyomban koccintottak.
És lám, Jókai Mór egyszer életében mégis verekedett... Felsóhajtunk: milyen boldog ember volt, hogy csak egyetlenegyszer kellett verekedni, nem pedig mindennap, minden órában.
(1926)
