HETVENÖT ESZTENDŐS KÁLNAY LÁSZLÓ
HETVENÖT ESZTENDŐS KÁLNAY LÁSZLÓ
vagyis a tabáni kocsmák pajkosa
vagyis a tabáni kocsmák pajkosa
Huszonöt-harminc esztendővel előbb visszhangzótt Magyarország a nevétől, ma már csak néhány kocsmalátogató ismeri! – kezdődik ez az életrajz is, mint annyi sok más írói emlékezet hazánkban.
Rákosi Jenő fedezte fel abban a korszakban, amikor a jeles férfiú a legédesebb magyar álmot, a húszmilliónyi magyarság álmát hordta a szívében, és ehhez az álomhoz megfelelő számú írói tehetségekre volt szüksége. A szent férfiú sok rossz kéziratot elolvasott naponta, még több írói jelöltet fogadott Magyarország minden részéből a Rökk Szilárd utcában, amelyet még az öregebb emberek Bodzafa utcának emlegetnek ez idő tájt. A B. H. postája hozta a legtöbb írói próbálkozást, mert Magyarországon minden tollforgató biztosan tudta, hogy az újság atyamestere legtöbbször személyesen böngészi végig a levelek tartalmát, még akkor is, ha az idő már éjfélen is túljár. A főszerkesztő fanatikusan várta naponként az új magyar írói tehetségeket. A mai emberek már nem tudnak így hinni; legfeljebb a Nyugat irodájában akadnak még várakozók, reménykedők, szentek és bolondok.
Rákosi Jenő csodálatos életének talán a legmeghatóbb korszaka ez az idő, midőn a hatvanadik éve felé közelgő főszerkesztő páratlan önfeláldozással teszi próbára éjszakánként anélkül is gyenge szeme világát, hogy a vidéki és pesti levelekből kihalásszon egy-két jó sort, amelyet lapjában másnap diadalmasan bemutasson. Igaz, hogy Jókai és Mikszáth, a csillagok, más újságok hasábjain ragyogtak; de a B. H.-é volt Herczeg Ferenc és Sipulusz; a megyei tájakon népszerű Beniczkyné ide írja regényeit; karácsonykor, húsvétkor a mellékleten megszólal Sebők Zsigmond, és ezenkívül a legjobb, legderekabb hírlapírói kar (mintha egytől egyig Rákosi Jenő édesfiai volnának) teszi össze képességeit, hogy a B. H. legyen mindennap a magyar sajtó vezető újságja. Ezért is megható, hogy a főszerkesztő éjszakáit azzal tölti, hogy vidéki kéziratokat olvasgat, amelyeknek minőségéről, gyámoltalanságáról csak annak lehet elgondolása, aki valaha egy napig is ült valamely újság szerkesztői asztala mellett.249
És milyen óriási diadalnak vélte a Kárpáttól az Adriai-tengerig sőt még nagyobb távolságokba néző magyar szerkesztő, hogy a rosszul felportózott, vizes tintával írott, sárga homokkal behintett falusi levelek között néhanapján akad olyan is, amelynek meghallgatásához szobájába gyűjthette az éjszakai munkatársakat! Még az éjjel folyamán levelet írt az ismeretlen szerzőnek, a nyomdának gondja volt rá, hogy a kézirat idejében ólomba örökíttessék, a B. H. tárcáját a főszerkesztő hordta a zsebében; izgalmas napok voltak ezek, mintha valamely új messiás megszületését várnák a Rökk Szilárd utcájában. – Így fedezte fel Rákosi Jenő annak idején Cypriánt, az egykori kispapot, Kupa Árpádot, a túri asztalosmestert és Kálnay Lászlót, a nyíregyházi köz- és váltóügyvédet.
Kálnay beszélyeket, kisregényeket írt a B. H.-ba, miután Rákosi Jenőtől erre levélben felszólítást kapott.
A nyíregyházi ügyvéd már javában elmúlt negyvenesztendős, amikor az írói pályára lépett. Addig, míg Rákosi Jenőtől biztatást nem kapott, sohasem jutott eszébe a beszélyírás: – eljárogatott a járásbírósági tárgyalásokra, délben a Hársfa vagy az Európa frissen csapolt sörénél mondogatott jóízű, vadas, harsogó anekdotákat, délután gubás, szűrös, perlekedő parasztok szájából szerette volna megtudni az igazságot, míg estére a sóstói fürdő vagy a Guba vendéglő asztalánál kereste a víg cimboraságot. Kedvelte a vándorszínészetet, leginkább ennek hölgyi tagjait; hat-hét gyermeke volt, de kedvét sohasem vesztette el. Már javában szürkült Ferenc József-szakálla, de még mindig nem jutott eszébe, hogy van egy pálya a világon, ahol annyi boldogság és boldogtalanság vár reá, mint talán senkire a magyar írók közül.
Valamely anekdotát mondott el egyszer a Budai csárdában, amely módfelett megtetszett társaságának, a helybeli vaskereskedőnek, valamint dalnoki Gaál Gyulának, az első nyugalmazott színésznek, aki valaha Görgei címmel színdarabot írt, amelyet a vidéki társulatok a hatvanas években játszottak.
– Szeretném nyomtatásban olvasni az anekdotát, hogy el ne felejtsem – mondta a gazdag vaskereskedő.
A nyugalmazott színész és drámaíró legyintett a pipája mellől:
– Könnyű a szó, de nehéz a betű. Tudjuk mi azt, írók, hogy előadni könnyebb valamit, mint azt leírni.250
Az egykori vándorszínész megjegyzése mélyen érintette Kálnay Lászlót. Másnap, amikor amúgy is el volt gyengülve testileg az éjszakai mulatozástól, papirost vett elő, és leírta az anekdotát. Postára tette, a tárcacikk megjelent a B. H.-ban, a vaskereskedő leemelte a kalapját Kálnay tudománya előtt, de az öreg színész csak cinikusan mosolygott:
– A pesti lapoknál tartanak olyan fiatalembereket, akik a vidéki levelezők dolgait átírják.
– No, majd megmutatom neked, vén komédiás, hogy írni is tudok.
Rákosi Jenő talán még ma is azt hiszi, hogy az ő buzdító leveleire nyílt meg a mesemondó forrás, amely azután évekig ellátta a B. H. és más pesti újságok tárcarovatát, könyveket hozott létre (Jaj és kacaj, Az arisztokraták című köteteket). Pedig a váratlan írói buzgalomnak és bőségnek nem volt más oka, mint egy penzionált vándorszínész szüntelen csipkelődése, gunyoros magatartása, pöffeszkedő megjegyzése. Írhatott Kálnay László akármilyen sikerült beszélyt a pesti hírlapokba, kaphatott elismerő kritikát a legjobb tollforgatóktól, megvehette könyveit a közönség: dalnoki Gaál Gyulának nem volt egyetlen elismerő szava sem:
– Szép, szép. De hol van mindez a Görgei című drámához!
Ez a görbe pipaszár formájú emberke, aki a nyíregyházi kocsmákban hosszú színészévek után megtelepedett, szatirikus, lenéző, hitetlenkedő magaviseletével, sohasem enyhülő kritikájával, pöffedt önbizalmával a végletekig felizgatta az ötvenedik éve felé közelgő, egyébként bölcs és higgadt Kálnay Lászlót. Azt mondják, a legtöbb okos embernek van valamely nevetséges gyöngesége. Nos, Kálnay László gyengéje az egykori rémdrámaíró szüntelen gúnyolódása volt. A színész utóbb már félt véleményt nyilvánítani, mert testi inzultustól tartott; elszökdösött a megszokott kocsmákból, városvégi lebujokban húzódott meg csekélyke bora mellett, de Nyíregyháza kisváros, Kálnay László a temető melletti csárdákban is feltalálta a színészt, hogy legújabb művét felolvassa neki, amelyet hízelgő, csillag alatti megjegyzéssel aznap közölt valamely pesti újság.
A színész darab ideig hallgatott, amíg ereje bírta. Figyelni látszott az előadásra, bólogatott, helyeselt. De aztán kuncogva nevetni kezdett, mint ez idő tájt az intrikusok a vidéki színpadokon. „Görgei!” – mondta, és kiugrott az ajtón.251
Kálnay László a következő kocsmáig kergette a komédiást, ahol megbékülve, elölről kezdődött a felolvasás, amíg Gaál Gyula ismét csak elcincogta magát.
Idáig úgy hangzik ez az irodalmi visszaemlékezés, mint valami anekdota, amelyet a régi írókról az utánuk jövők feljegyezgetnek. Ámde az emlékeknek búskomoly folytatása is van. – Körülbelül tíz esztendeig írogatott Kálnay László az egykori színész mulattatására. Igen becses, elismert neve volt már a főváros irodalmi köreiben. Ha Pestre rándult, Eötvös Károly, Mikszáth, Lipcsey Ádám és más korabeli nevezetességek dicsérték barátságukkal. De nem sokáig bírta a pesti elismerést, valami vitte haza Nyíregyházára, hogy az öreg színész bácsi gúnyolódását hallgassa. Amíg egyszer a vén komédiás köhögni kezdett, és ágynak dőlt. Betegágyában Kálnay László többször felkereste legújabb műveivel, a színész nem mert gúnyolódni, mert messzire volt az ajtótól. De egy délután, amikor Kálnay a legnagyobb lelkesedéssel olvasá az új beszélyt: a színész csúfolódva felkiáltott: „Görgei!” – a fal felé fordult, és meghalt.
Kálnay László írói pályája akkor fejeződött be, amikor dalnoki Gaál Gyulát a Morgó-temető akácfái alatt végleg elhelyezték. Az ötvenedik évét betöltött író járogatta azután is darab ideig a nyíregyházi kocsmákat, talált bámész hallgatóságot is a műveihez, de az epés színész többé nem köhögött a legszebb mondat közepén.
Hallgatott a temetői sírhalom is, ahol Kálnay úr elmélázva üldögélt az őszi délutánokon. Semmi kedve nem volt többé az íráshoz, hogy a csúfolódó vénség elköltözött a kocsmaasztal mellől. Ezenkívül ügyvédi irodáját elhanyagolta írói pályafutása alatt, dolgai rosszra fordultak. Más az ő helyében Pestre zónázott volna, hogy valamely szerkesztőségben fejezze be életét; de az íráshoz már nem volt kedve, a felvidékre, valahová Máramarosba tette az ügyvédi irodát. Húsz esztendő múlt el, anélkül hogy írt volna, anélkül hogy hírt adott volna magáról, amíg a világháború után következő megszállás ismét Pestre űzte felvidéki hazájából.252
Hol szoktak az ilyen elfelejtett, régi világbeli emberek feltűnni? Sehol máshol, mint Budának legrégibb utcáin, az úgynevezett Tabánban, ahol kiskocsmák szivárványos ablakai mögött annyi szomorú, csalódott ember üldögél, akik már Pest ifjonti életére többé nem kíváncsiak. Itt mutatkozik Kálnay László, az elfelejtett, nagy sikerű magyar író több mint húsz esztendő után, amikor művei a pesti lapok hasábjairól eltűnnek. Itt baktat a kis, girbegurba utcákon töpörödött alakja, az idevaló kocsmákban harsog fel régi erejű hangja, az odvas falak hallgatják régi idők hőstetteit és a pajkos anekdotákat, amelyek valamikor oly nagy sikert értek el nőknél és férfiaknál. Egyénisége, alig elkomorult, napsugaras kedve, pajzán szava, művészi előadása nyugalomba vonult, öreg budai polgárokat mulattat. Az ódon kiskocsmákban ünneplik az öreget, aki sohasem kereste életében az ünnepeltetést. De a feltűnés most már megélhetéséhez szükséges. És ha egy tavaszi éjszakán valahol a rác templom környékén találkozna egy álomból, ködből, tépzelődésből való alakkal, az egykori vén komédiás kísértetalakjával: tán még a tollat is felvenné a régi jókedvvel...
(1923)253
