IRODALMI KOCSMÁK EGYKOR ES TEGNAP
IRODALMI KOCSMÁK EGYKOR ES TEGNAP
– Kálnay László vidéki tekintetes úr
kocsmajárásai a pesti írók után –
kocsmajárásai a pesti írók után –
Kár, hogy nincs meg a gyűjteményemben ennek a remek, soha vissza nem térő magyar figurának a fotográfiája, pedig bizonyára sokat állongott zöld posztóval leborított fényképészgépek előtt, mert hiszen valaha minden valamirevaló magyar úriember lefotografáltatta magát a jelentősebb évfordulókon, leginkább az örömös napokon, amelyek közé tartozott a hivatalbani előléptetés, az ezüstlakodalom, a gyermekek boldogulásának a napja. Kálnay bácsi pedig volt nyíregyházai ügyvéd, volt rahói királyi közjegyző, volt örömapa, nagyapa és jó darabig ünnepelt pesti író is, amikor sarkig érő medvebőr bundájában, vidrasapkájában, pecsétgyűrűjével és Ferenc József-szakállával megjelent a pesti lapszerkesztőségekben, és még jómódú királyi közjegyzőnek nézte őt mindenki, nem pedig ama ágrólszakadt beszélyírónak, aki majd a művei honoráriumaiból akar megélni ebben a különös nagyvárosban. (Én, ha még egyszer vidéki gavallér lehetnék: soha nem tenném be a lábamat a pesti stációra, amikor a kávéházi asztaloknál kezdenek mutatkozni. Szépfalusi Örlősi Ferenc például sohasem jött Pestre Máramarosszigetről, Petelei Istvánt, a kolozsvári szerkesztőt is mindig valamely különös nimbusz vette körül levelei érkeztével, Tömörkény Istvánról már többet tudtak a Szegedről sűrűn feljárogató hírlapírók fecsegése révén, de Baksay Sándor legfeljebb a régi Vadászkürtben mutatkozott, amikor akadémiai megbízást küldtek a címére – nem is veszített haláláig a nimbuszából. Az írók is csak emberek, és megfigyeléseik révén hamar kiismerik vidéki írótársaik emberi gyöngeségeit.) Kálnay László, az egykor ünnepelt beszélyíró, akinek műveit rendszerint ünnepnapi számaiban közölte Rákosi Jenő lapja, a Béhá, felváltva a Sipuluszéval: hamarosan levizsgázott itt, Pesten, amikor az abbáziai Eötvös asztaltól kezdve a budai Mélypincéig meglátogatott minden olyan vendégfogadót, amelyről meghallotta, hogy ott írók is megfordulni szoktak. Éppen ebből a nagyon érdekes, klasszikus műveltségű, rutinírozott242 jó barátból ábrándultak ki leghamarabb a pesti írók, amikor személyesen megismerhették. Pedig sohasem kért kölcsön még egy zöld hasú ötforintost sem. Nem szabad a szenteknek, remetéknek, dalnokoknak előjönniök a maguk titokzatos erdőségeiből.
Az egykori rahói jegyzőt, kísérgetvén peleskei nótáriuséhoz hasonlatos útjaiban: pesti kalandozásaiban, egyelőre kerüljük el azokat a vendégfogadókat, „restaurant”-okat, „dining room”-okat, „Café”-kat, „mulató”-kat, „bár”-okat, ahol a legnagyobb lámpások világítottak a város területén, mintha a kocsmárosok bugyellárisuk egész tartalmát a villanygyárnak vagy a gázgyárnak szánnák. Ráérünk még későbben is meglátogatni ezeket a tündéri palotákat, amelyek a lassacskán eszmélő Budapestből idő előtti, koravén nagyvilági várost óhajtottak nevelni. Talán valami csodagyermeknek nézték Pestet, amely már zsenge korában alkalmatos arra, hogy kiélt nagyurakat, unott kéjenceket és sokat tapasztalt külföldieket mulattasson. Talán komolyan elhitték a pesti vállalkozók a velszi hercegek, a száműzött királyok és mindenféle egzotikus utasok búcsúzó szavait, amelyek a fogadó bérszolgájához vagy az éppen jelenlévő polgármesterhez voltak intézve, és megelégedést fejeztek ki?
Menjünk inkább azokba a pesti mellékutcákba, ahol hatóságilag kimért, huszonöt lépésnyi távolságban álldogálnak a gázlámpák – a Gellérthegy oldalában még kőolajlámpások – nem lehetett bizonyosan látni az utca nevét jelző táblákat, de nem tévedt el, aki idevalósi volt. Meg kell adni, hogy bizonyos vidékies jellegük volt ezeknek az utcáknak, fehér firhangjaik mögött éppen úgy obszerválni lehetett az egyelőre ebédlőasztalra fektetett holt embert, mint akár a suttyomban ölelkező párokat. Egy-egy füttyentés, köhintés vagy jól kifejlett koncolás, nyári éjszakákon gondolkozóba hozta a sarki konstáblert, vajon ne avatkozzék-e a csendháborításba. A macskák falusi dalaikat adták elő, házmester többnyire fehérben, mint egy juhász: gunnyasztott a kapufélfa mellett; az a bizonyos „sánta ördög”, aki egyszer a tanulónak az éjszakai Madridot mutogatá: minden nagyobb bűvészkedés nélkül kileshette volna, hogy mit csinálnak éjnek idején a pestiek.
Vegyük például az „őskort”, amely Reviczky Gyula hagyományait tartotta tiszteletben, már csak azért is, mert a költő a józsefvárosi klinikán halt meg, egy Mária utcára nyíló ablak mögött! Egyik legnevezetesebb243 „gyűlde” itt a József utcai Ivkoff-féle vendéglő volt, amely két szobából állott. A fekete szakállú, egyébként jóra való bormérő vendégei az egyik szobában a környékbeli urasági cselédek és kocsisok voltak, akik szabad óráikat itt olyanféle beszélgetésekkel töltötték, mint az urasági cselédek szokák emberemlékezet óta. Megbeszélték szolgálati helyüket, és bizonyára nem egy Weller Sámuel akadt köztük a maga naturalista megjegyzéseivel, ha a vendégnek ideje lett volna a szegény rabszolgákra, akiknek szabad óráiban az volt az első dolguk, hogy libériájukat újra gyorsan levetették, mintha egész életüket feledni akarnák.
A bolgár cár külsejű bormérő állandó vendégei inkább az írókból toborzódtak össze, mégpedig azokból a félig-meddig elesett, elszerencsétlenedett írókból, akik gúnyosan, megvetőleg, kézlegyintéssel gondoltak arra, hogy a városban irodalmi társaságok, irodalmi sikerek és írói megtiszteltetések is vannak, mint akár a Hiúság vásárá-ban; csupa plagizátorok, könyökölők, fertelmes tolakodók, mindazok az írók, akiknek neve az újságokban gyakorta megjelenik; mocsok, szenny, megalázkodás tapad minden valamirevaló sikerhez, mert íme, Cervantes börtönben írta regényét, és börtönéből aligha eresztették ki abból a célból, hogy a kritikusok kezét-lábát megcsókolja.
– Az írói sikernek magától kell teremni, mint az ibolyának – mondogatta Gáspár Imre, aki bár itt elnöknek látszott a nagy, kerek, veres terítékes asztalnál (már csak azért is, mert a házban volt a lakása), nagyon ritkán merészelt a maga neve alatt írni. Ő volt Gili Balázs, Gasparone, g. i. Valamely régi vétke volt e nagyon vastag szemüveget viselő, bagolyképű, potrohos, de biedermeieres, preciőz öregembernek, aki mindig francia vagy német szellemű verseket mondogatott magában, mint a zarándok az imádságait. Byron, Heine, Verlaine, Puskin voltak az ideáljai, akiknek verseit „betéve” tudta. És nevezetes volt még arról is, hogy a Marseillaise-t ő fordította le magyarra abban a formájában, ahogyan a munkásdalárdák manapság is éneklik. (Végül megtért a forradalmár, és a szomszédos jezsuita templomban, Tomcsányi páternél kikeresztelkedett a lutheránus hitről. A kolostor kertésze volt a keresztapja.)
Ám a borongó elnök mellett, bármily fojtogatóan szálldosott a pipafüst az alacsony szobácskában: fel-felhangzott egy dalárdista hang, amelyet a természet is arra látszott rendelni, hogy rímes sorokat adjon össze egész életében; voltak ilyen hangok a 19. században, amelyek valamely megfejthetetlen varázslatnál fogva, egymagukban egyesítették244 mindazokat a deklamációkat, amelyektől rettegett a 19. század. Talán az a sok hazafias szavalat vagy a vándorszínészet elburjánzása okozta, hogy sok komoly, meggondolt férfiú, nem tudván kiküszöbölni hangjából a drámai hevülékenységet: minden alkalommal színészi eksztázissal vette a szót, amint arra alkalma kínálkozott. Egyébként a mellőzöttek keserű mosolyával hallgatta a körülötte levő embertársak mindennapos, hetivásáros beszélgetését.
A dalárdista pedig nem volt más, mint Benedek Aladár, a költő, akinek nevét pláne csak akkor lehetett nyomtatásban látni, ha emberfeletti erővel összegyűjtött annyi pénzecskét, hogy egy-egy verskötetét megjelentethette. Pedig valamikor, Petőfi után, Magyarország egyik legünnepeltebb poétája volt. Népszerűsége elhomályosította Lisznyai Kálmán csillagát, pedig hát a palóc dalok költőjéről senki se gondolhatta volna valaha Magyarországon, hogy lehet olyan lakodalom, névnap, ünnepély, a kor nyelvén szólva: dáridó, amelyből a cifraszűrös kimaradnék. Nem a Tisza, hanem a Lisznyai idejében írták be azt a sok Kálmánt a magyarországi anyakönyvekbe.
És most itt ült a hatalmas Benedek Aladár Ivkoff bolgár bormérőnél, az Üchtritz ház alacsony bolthajtását csaknem elérte fejével, amelynek sörényében még hatvanadik évén túl is alig mutatkozott ősz hajszál. „Oroszlánsörénye volt – színében és sűrűségében, talán festettségében valamely oly gavallérra emlékeztetett, aki a legúriasabb eszközt sem veti meg a nők meghódításához. Volt ugyan kerek szemüvege, mint a bibliaolvasóké, de azt mind ritkábban vette elő zsebéből, mert még a Báthory kávéház kasszahölgye előtt is szégyellte rövidlátóságát. Bajusza és szakálla őszmentes tájkép, ahol nem ismerik az időjárás viszontagságait. Csak arcán, a látszólagosan mindig egykedvű, sőt fényes arculaton, a bölcs, megvető és poétapróféták szokványos mosolyát nem ismerő arcon volt valamely különös jelvény arról, hogy ez az ember nem tartózkodott mindig a szabad levegőn. Victor Hugo, aki nézetem szerint, leginkább tudta jellemezni az emberi arcvonások kifejezéseit, bizonyára néhány alkalmatos szóval megmondaná, hogy miért volt Benedek Aladárnak az „arcában” valamely titokteljesség. Talán a ráncok futamodtak, keringtek, csavarogtak, görbültek olyanformán az arcon, mint akár a homokdombok gyűrődései, amelyek felett minden éjszaka boszorkányok táncolnak a szelek szárnyain – míg a szomszédos dombokon édesdeden, csendességben, nyugalomban billegteti ujjait furulyáján a juhász. Ez az arc látott valamit, ami horog alakú, akasztófa245 formájú, szenvedéses nyomokat vésett rá letörölhetetlenül. Amíg a gömböc alakú Gáspár Imre bármikor elmehetett volna szentimentális kritikusnak, gitárpengetőnek, versmondónak, Hermannak vagy Dorottyának, néhány pohár frissen csapolt ser elfogyasztása után, amikor még a sótartóhoz is német verseket intézett – addig Benedek Aladár tekintélyes arculatán mind mélyebbek és titokzatosabbak lettek a ráncok –, habár haját gyakran hátrasimította, és megkérdezte a kocsmában tartózkodó egyetlen nőszemélyt, a karalábé alakú Ivkoffnét, hogy még testvérek között sem ér-e ötven esztendőt. (Hatvan esztendejét csak olyankor vallotta be, amikor a Sándor téren hajnalonként elfoglalta helyét a korán nyitó, kóser zsidólányok pultja mellett, krákogás nélkül itta a legerősebb pálinkát, anélkül hogy arcán a legkisebb változás mutatkozott volna. Az volt a meggyőződése, hogy a Braun kisasszonyok csupán az ő kedvéért nyitják oly korán pálinkamérésüket, és talán nagyobb hódolattal viselkedett a boglyas hölgyek irányában, mint Don Quijote a maga Dulcineáihoz.)
Jóformán estéről estére együtt ültek Ivkoff vendéglőjében a letűnt magyar poéták, pedig a lehető legrosszabb véleménnyel voltak egymásról. A lakat szakállú vendéglős néha beleegyezett abba, hogy G. I. – aki a földszintes ház egyik udvari szobácskájában lakott – számlafizetés helyett némi irodalmi csevegéssel törlesszen a kontóból.
– Tudja, kedves Ivkoff úr – mondogatta, amíg Benedek Aladár valamerre késlekedett (nők után járt, mint később mondogatta) –, nekem voltaképpen Szász Károly mellett volna a helyem az Akadémián, mert ő volt ifjúkori barátom. Csak nem szeretek öltözködni, mert a külső emberi díszt feleslegesnek tartom.
– Igenis, főtisztelendő úr – felelt Ivkoff, aki G. I.-t papos külseje miatt kezdettől fogva főtisztelendői címekkel illette. (Az iskolás gyermekek kezet csókoltak neki a Józsefvárosban.)
– De ülhetnék akár a Neuszídlernél Nagy Miklós társaságában is, mert valamikor a Vasárnapi Újság munkatársa is voltam, mint protestáns költőhöz illik. Ülhetnék az „István főherceg”-ben, ahol a Kisfaludy Társaság üléseinek programját szokták előkészíteni. Ülhetnék a Herzenben, ahová a modern zsidó költők járnak vacsorázni Molnár Géza elnöklete alatt – de én mégis inkább itt ülök a bankóhamisítóval, ezzel a rendőrspionnal, mert hol a cipőmmel, hol a kabátommal van valami baj. Mert a Teleki téren mégsem lehet elég divatosan öltözködni.246
– És Kaposi József főtisztelendő úr, akit hetenként kétszer is megszokott látogatni, főtisztelendő uram, nem ád elegendő pénzt az öltözködésre? – kérdezte a praktikus Ivkoff, aki igen jól tudta, hogy G. I. fizetési kötelezettségeinek többnyire hétfőn és szerdán este szokott eleget tenni, amikor nagy kéziratcsomókkal már kora délután eltávozik a házból.
– Ó, a Magyar Szemle, ó, „Kaczi” (Kaczvinszky Lajos, a Magyar Szemle kiadója, akit G. I. ily bizalmas becéző néven nevezett távollétében) mindent megtesznek, hogy egy magyar költő fenntarthassa életstandardját, de Hrupkánénak (G. I. háziasszonyának) minden pénz kevés. Még a lyukas zsebben is megtalálja az odarejtett ötforintoskát, amelyet talán éppen egy himnuszért kapott a költő Kaczitól.
– Benedek úr sohasem marad adós! – vetette fel a kocsmáros.
– Könnyű a gazembernek. Hat hónapig ült a Fortunában bankóhamisításért. Egy ötforintost rajzolt le – mint ő mondta: csak tréfából. Végre addig írogatta verseit az ifjú Erzsébet királynéhoz, amíg kieresztették a börtönből. Most a rendőrség kémje, és rendes hópénzt húz St. Hermandad pénztárából. Különben nem is Benedek Aladárnak hívják, hanem Náray Ivánnak, de egyik nevén sem szerepelhet a nyilvánosság előtt. Tömlöctöltelék.
...Megesett, hogy Benedek Aladár került hamarább a törzsasztal mellé (G. I. valószínűleg az Új utcai Kaczinál magasztalta valamely versét a honorárium miatt), a balkáni bormérő ekkor az oroszlánképűt vette faggatás alá Gáspár Imre múltja felől.
A dalárdista hang ünnepélyesen felelt:
– Engem széltében-hosszában ünnepeltek Magyarországon, amikor lóháton bejártam a hont, hogy előfizetőket gyűjtsek új verseskönyvemre. De vajon ki tudja, hogy G. I. a világon van? Legfeljebb egypár józsefvárosi házmester, aki az utat szokta megmutatni, ha idegen kocsmából hazatér. G. I. meglehetősen tehetséges ifjú poétának indult, de akkor elkövette azt a romantikus szamárságot, hogy valahonnan Tót-országból, a felvidéki hazából levelet írt a pesti szerkesztőségeknek, hogy Gáspár Imre, a jeles poéta öngyilkosságot követett el. Kíváncsi volt azokra a nekrológokra, amelyeket majd a pesti szerkesztőségekben írnak róla. Nos, kapott is néhány baráti sort, de az irodalomtörténet nem vett tudomást se életéről, se haláláról. Nem, még küldöttség sem vitt koszorút állítólagos temetésére. Ebbe bukott bele Gáspár Imre, no meg az italozásba, amely a gonosz szenvedélyeket ébresztgeti fel benne.247
Ennél az asztaltársaságnál kezdette először a magához való írók ismeretségét Kálnay László, a volt rahói jegyző, amikor bundagallérjával, összenőtt szakállával Pesten megjelent, és az úgynevezett irodalmi nexusokat ápolgatni kezdte. Falusiasan, dúdolgatva, kerek kedvet mutatva lépegetett le öreg fejével a három lépcsőn, amely Ivkoff csárdájába vezetett. Parolázott, barátkozott, mint akár a nyíregyházi fiskálisnál szokta, ahol mindenki ismerte egymást.
– Mely műveket költé, Gáspár öcsém? – kérdezte bizalmasan a megfelelő bormennyiség elfogyasztása után.
G. I. feltolta vastag szemüvegét apró, vakondok szeméről, és csendesen dobolni kezdett a porcelán gyufatartó oldalán, ahol piros szívek, zöld makkok és sárga tökök jelképezték azt a helyet, ahol a szórakozott kéznek dobolgatnia kell.
Kálnay László, miután választ nem kapott a papos külsejű poétától, Benedek Aladárhoz fordult, aki mindig kis kefével törülgette a bort szakálláról, és így szólt hozzá:
– Öcsémuram ugyancsak poéta?
– Köszönöm, hogy öccsének nevezett, mert mind kevesebben vannak már ebben a gazembervárosban, akik elismernék ifjúságomat. Éppen itt van a télikabátom zsebében legújabb költeményeim gyűjteménye, az: örökzöldek. Egy pengő forint az ára. Ebből megtudhatja a tekintetes úr, hogy kivel volt szerencséje egy asztalnál ülhetni.
– Egy pengő? – mormogta a vidéki író magában. – Hiszen magam is könyvíró, versíró vagyok. Számos beszélyem jelent meg a pesti lapokban.
– Úgy – felelt Benedek Aladár –, hát mondja meg becses nevét, amelyet az ajándékkönyvbe írhassak.
– Kálnay László!
Benedek megcsóválta oroszlánfejét, mintha először hallaná e nevet. A ceruza sustorgott ráncos ujjai között. Aztán ajándékozó mozdulattal átnyújtotta a versesfüzetet Kálnaynak.
Hanem darab időre, amíg a rahói jegyző meg nem unta az egyedülvalóságot Ivkoff kocsmájában: a két halálos ellenség: B. A. és G. I. más józsefvárosi kocsmaházakat látogattak. Persze karonfogva.
(1927)248
