1
1
A margitszigeti kertészek már az emberemlékezet előtti időkben is vigyáztak rózsáikra, kíméletlenül strof-ot mértek azokra, akik itt rózsákat akartak lopni: mégis sikerült olykor rózsatolvajoknak beférkőzni a szent szigetre, akik csónakkal vagy pláne gőzhajóval jöttek ide, hogy kétszínű hazugságaikkal megkörnyékezzenek egy-egy szívecskét, idő előtt elhervasztván szegénykét. (Igaz, hogy a szívecske néha vissza is vágott, különösen ha a fa fiatal kérgére vésték vala őt. A fa megvénült, a kérgére vésett szív megráncosodott és ijesztő kísértetpofákat vágott a hervasztóra, ha a holdfényben újra erre vette volna útját. A zárda romjainál pedig kődarabok is hullottak, és igyekeztek fejeket beverni.) Az ezeregyéjszakabeli mesemondó szőnyeget kellene itt valahol kiteregetnünk, ha csak a nemrégen elmúlt napoknál kezdenénk is történetünket, mikor például galambpostajárat volt a szigetre.
Nemrégen történt ez, csak úgy a nagy árvíz előtt, a tízes években (19. században), amikor a szerető szívek galambpostajáratot találtak ki az érzelmeik expediálásához. A legenda szerint az Ambó kisasszonyok voltak a feltalálók, akik atyjuk, a nyugalmazott császári tábornok előadásából gyakran hallották, hogy nagy hasznát lehet venni a háborúban a postagalamboknak. És a hűséges galamboknak könnyű volt a helyzetük, nem Napóleon pompás lövészeinek a feje fölött kellett elrepülniük, hanem csak a Duna felett. S így a postagalambok mindig megvárhatták ama bizonyos Kármán József nevű költőt, aki a bozótos szigeten már a galambdúc előtt várta az Ambó kisasszonyok üzeneteit, miután az átvirrasztott éjszakán Fanni hagyományai című regényét írta, amely regényre még bizonyára minden hölgy emlékezik, aki Zirzen Jankánál végezte iskoláit.
– Ah, galambjaim! – kiáltott föl a szegény remete költő, és a galambokat a szívéhez szorította. Sohasem jutott eszébe a galambpárt levesben megfőzni, hanem hűségesen válaszolt a farktollakba rejtett hártyapapiroson mind a két kisasszonynak.
Egyébként életükben sohasem látták egymást a szerelmesek, mert hiszen messzire estek egymástól. A Duna volt közöttük, a Dunán pedig még nem volt híd. Sőt akkoriban még a gőzhajó sem közlekedett.
Igaz, hogy csónakon átkelhetett volna a folyamon. De Kármán József költő uramat nem hívogatták magukhoz Duna-parti házukba az Ambó kisasszonyok. Mindig csak azt írják:
– Ó, milyen szép lehet önnek az élete, tisztelt költő úr, ott, a Margitszigeten! Boldogan élhet a gondolatainak, a hangulatainak. Nem is merjük önt megzavarni a jövetelünkkel.
Hiába válaszolta a remete költő a postagalambok útján, hogy életének az volna a legboldogabb napja, ha egyszer betoppannának hozzá a kisasszonyok. Ott hagynák darab időre a főváros kínálta élveket, a zajos bálokat és nagyszerű ünnepélyeket, amelyekről az újságokban olvashatni.
Legalább eldőlne végre az évek óta kísértő nagy kérdés, hogy a két Ambó kisasszony közül voltaképpen melyiket is szereti a költő.
És talán éppen ennek a kérdésnek a végleges eldöntése elől akartak kitérni az ábrándos kisasszonyok, amikor nem merték magukat elhatározni a költő meglátogatására. A keserves levelek jöttek-mentek. A szerelem éppen olyan hűséges, mint a postagalamb. A hónapok múltak egymás után. Már hűvös hópelyhek között szálldostak át a galambok a Duna felett, és a költő sokáig tartotta őket a kebléhez szorítva, amíg felmelegedtek. Odaát Pesten az ablakokat belepte a zúzmara, és a költő visszaküldött galambjai csaknem eltévedtek a bezárt ablakok előtt. De az Ambó kisasszonyok meleg leheletükkel kis karikákat rajzoltak az ablakokra, és innen lesték a visszatérő galambokat.
Most már mindnyájan igen sokat szenvedtek boldogtalan szerelmük miatt – a didergő költő ott, az elhagyatott, zordon szigeten, ahonnan nem merészelt elmozdulni, mert máshol talán nem találták volna meg a kisasszonyok levelei; a szegény kisasszonyok, akik órákig is álldogáltak a nyitott ablakoknál, hogy el ne mulasszák a visszatérő galambokat; de képzelhetitek, hogy maguk a szegény kis postások is sokat szenvedtek, amikor fagyos útjukra elindultak és visszatértek.
És amint a hetek múltak, a napok bealkonyodtak: mind nagyobb lett a hideg Pesten. A hideg időjárás alatt Pesten tánccal szokták melengetni testüket a lakosok. De az Ambó kisasszonyoknak nem volt kedvük táncba menni, mert ők szenvedni akartak.
És amint a hónap fordult: a szigeten elszakadtak egymástól még azok a szerelmes fák is, akik egyébként egész életükben karjaikkal átölelve tartják egymást. Minden fa szomorú özveggyé lett, akinek egyedül kell gondoskodni az élet fenntartásáról. Az emberek télen tüzet raknak a szomorú fákból, hogy segítsenek szenvedéseiken. De a költő nem rakott tüzet, mert szenvedni akart.
És eközben jött ám egy éjszaka, amikor valamely csodálatos dolog történt a Dunával, amely eddig a szerelmeseket egymástól elválasztotta. Roppant egyet a folyam, mintha a nagy birkózásban eltörött volna a dereka. A Duna megállott. Befagyott. Megszelídült, mint a holtak.
– Gyertek, ne féljetek tőlem, már nem bántok senkit! – mondta a holt víz, és szilaj hátát odakínálta az embereknek, hogy lépjenek rá.
A költő a dermesztő parton állott, tüzet rakott, és áldólag terjesztette a kezét a lángok felé. Most már semmi akadálya nincs többé, hogy az Ambó kisasszonyok meglátogathassák. A csoda, amit valamennyien áhítottak, megtörtént. Út nyílt a szigetre. És a kisasszonyok valóban ígérek vala, hogy átsétálnak a költőhöz.
