KISS JÓZSEF ESTÉJE
KISS JÓZSEF ESTÉJE
Szép időket élt meg. Delelője arra az időre esik, amikor leggazdagabb volt Magyarország aranyban és tehetségben. Aranyból verették a hetivásáros váltópénzt, és az írói tehetségek akár vidéki adóhivatalokban is meghúzódtak. Hetilapját és verseskönyveit mindenkinek el kellett olvasni, aki divatos és művelt ember óhajtott lenni a társadalomban. Az eladó lánynak Pesten (a hozomány mellett) egy-két Kiss József-verset is kellett tudni, az írói ambíció egyik magaslata volt az arcképnek megjelenése Kiss József lapjában, a vidéki kaszinókban ugyanazok olvasták a bécsi lapokat, akik A Het-et, az asszonyságok, bár nem mindig értették meg Ignotus krónikáit, ellentmondani szégyelltek. Divat és korszellem Kiss József pártján volt, hogy szinte ellenállhatatlan hódítson híveket a magyar intelligenciában. A politikában a szabadelvűség rendjeles világa trónolt, legfeljebb a nyíregyházi csizmadiaszínben volt más véleménye Puczér Józsefnek, az Ébredjünk szerkesztőjének. A Kiss József kartársai sóhajtva gondolnak vissza e gazdag korszakra, amikor jóformán senki se halt éhen Magyarországon, virultak a művészetek, a költők verseit akkor is megvásárolta a publikum, ha azt nem személyesen vitte a házhoz a poéta, a pohárköszöntőkön kívül létjogosultsága volt egyéb irodalmi műfajoknak is; a magyar aranykorban tűnik fel Kiss József, és rövidesen olyan divatos lett, hogy a vidéki szenzál hitetlenségét e szavakkal fejezi ki:
– Mese a varrógépről.
Abban az időben tűnik fel – a nyolcvanötödiki és a millenáris kiállítás között –, amikor a Pestre vetődő embert európai gúnyába kezdik öltöztetni a boltosok, a leghatalmasabb lendülettel távolodunk a múlt századbeli szokásoktól és erkölcsöktől, a kisebb vidéki városok is villanyos világítás után áhítoznak, az Urambátyám című jóízű élclapot már207 csak a falusi olvasók prenumerálják, valami újnak kell jönni, amely kielégítse a haladó magyar ízlését és igényét. Kiss József megalapítja hetilapját, amely két évtizeden át újszerű, modern és sokszor érthetetlenül merész felfogást hirdet. Körülbelül itt kapcsolódik be Kiss József költészete is a magyar irodalomba. Mindig az élőknek, sőt az eljövendőknek szerkeszti lapját. Verseit a fogékony ifjúsághoz intézi, költeményeit a nőknek írja, akik már nem leveleznek a Képes Családi Lapok zöld borítékán, hanem nemsokára gimnáziumba járnak, amint Wlassics Gyula miniszter lesz. Az intelligencia és művelődés felé epekedve törő publikum az ő első közönsége, kisasszonyok veszik lapját és könyvét, akik a divatos nőnevelő intézeteket látogatják, unatkozó kisvárosi hölgyek, akik környezetük kicsinyességétől és a hosszú, néma magyar telektől irtóznak, szédülettel szürcsölik az új hangokat A Hét hasábjairól, társadalmi drámák szendéi az ő verseinek szavalásával jelentkeznek a színházigazgatónál, munkatársa lesz minden modern és fiatal író, Heltai Jenő és Ambrus Zoltán, Ignotus és Cholnoky Viktor, Makai Emil és Lakatos László... Alig akadnak írói névre A Hét első évfolyamaiban, amely későbben végleg letűnt volna az ismeretlenségbe.
Most úgy láthatjuk, hogy könnyű volt Kiss Józsefnek új utat vágni, mikor versenytárs nélkül állott lapjával. Pedig még javában megjelentek a Bazárok, alig hervadt a Fővárosi Lapok, Benedek Aladár – az egykori népszerű – minden esztendőben megpróbálkozott új női hírnökök elindításával, amelyekkel fáradhatatlanul keresi a múlt századbeli hölgyközönséget. Az új, nagyvárosias publikum megunta a régi divatokat, Kiss József előtt tehát felemelkedett a vámsorompó a népszerűség felé... holott alig volt pár száz előfizetője.
Kiss József megélte az ország hanyatlását, és évről évre csüggedtebb és lemondóbb lantjának hangja. Pedig sehogy sem akart megöregedni, mindig a legfiatalabbak közé számította magát, versenyt ment Adyval és társaival, hetvenkilenc esztendős korában felolvasván legújabb versét e sorok írója előtt, megkérdezte:
– Talán nem vagyok elég modern?
Az volt. Szívóssága, nem lankadó munkakedve, elmúlhatatlan szomjúsága a költői babérért: nem kisebbedett, midőn írói jubileumát már régen megülte, és igen sokan tudomására hozták, hogy szeretik, és nem felejtették el. Mindvégig egyedül és legdivatosabb akart maradni208 azon a magaslaton, ahová felküzdötte magát. Féltékenyen morfondírozott az újabb költők sikerein, új verseit kezdte sajtó alá rendezni az elmúlt őszön, hogy egy esztendőre se maradjon ki a könyvárusok karácsonyi jegyzékéből és az örökös költői versengésből. Elfelejtette gyengeségét, öregségét, betegségét, ha költői mivolta került szóba. Megszűntek testi fájdalmai, ha tűszúrás érte poétahiúságát. Büszke, méltatlankodó és lenéző volt az álírókkal szemben. Olyan nagyra tartotta a hivatását, mint azok az őserényű poéták, akik elvárták, hogy a fejedelmek legyenek udvarlásukra. Élete utolsó éveiben Goethe volt az ideálja Talán ő volt az egyedüli, aki Magyarországon 1921-ben, a világháború után, Goethe boldog öregségére merészelt gondolni.
Örökös epedés, olthatatlan szomjúság, sohasem ismert megelégedettség, ha még olyan fénylő csillagot is tudott az égről lehozni, amikor ennyi más csillag maradt odafent: ez volt Kiss József élete. Szerette ugyan régebbi verseit is, mint az apa felnőtt gyermekeit, de ezek mindig távolabb mentek tőle, mindenkié lettek. Mindig az volt legkedvesebb és legnagyobbra tartott verse, amelyet a jegyzőkönyvecskéjében hordozott. Ez, a készülő, a legutolsó, a legjobb: ez talán az a vers, mellyel századokra beírja nevét az irodalomba. Gyönyörű küzdelmet vívott a formákkal, a szavakkal. Beásta magát lelkének legmélyebb ütegébe, hogy mindig újabb dolgokat hozzon napvilágra. A valódi költő önemésztő, álmatlan, örökké nyugtalan élete volt az ő élete. Sok mindent elmulasztott talán írói értékének gyümölcsöztetése körül – többek között zsidónak született –, de nem hagyott ki egyetlen ihletteljes órát sem hetvenkilenc esztendő alatt, amikor az alkotás gyötrelmes bizonytalanságával eszébe jutott egy-egy leírni való szó és mondat, és leírta.
Sok kalendáriumot elhasznált az öreg, még több papirost teleírt, sok-sok ifjú és érzékeny lelket tartott színes, mesemondó szóval írói pályája alatt. Most már többé semmi igénye nincs fáradságáért. Elbocsátja őt kegyelemben Magyarország, hiú, gőgös, öreg cselédjét az irodalomnak.
(1922)209
