MESE A VARRÓGÉPRŐL
MESE A VARRÓGÉPRŐL
Kiss József lantját még abban a harsogóan zöld tölgyerdőben akasztotta fel az apollók fájára, amely tölgyerdő a boldog régi Magyarországot jelentette.
Vissza-visszaszökdösött a lanthoz, amikor a nagy erdő égni kezdett.
Mesebeli jajszóval düledeztek a fák, amelyek a tizenkilencedik század szelíd bárányfelhőit érik el valaha koronájukkal: kéményseprő kézfogást adnak a tölgyek aljában riadozó kis virágok, az ibolyák: – háború van az erdőben, az Apolló fájára akasztott lant új hangokat tanul mestere keze alatt, a tábori hornisták és a csaták dobosainak hangjait – de a lant már megöregedett, nem tudja kellően megtanulni az új, zivataros szólamokat, ugyanezért a lantos jobbnak látja beszüntetni a céltalan éneket.
Pedig nehezen hagyta abba a dalolást.
Azok közé a költők közé tartozott az öreg szerkesztő úr, amely költők a halálos ágyukon is papirost és ceruzát tartanak a kezükben, hajnalszínű verseket forgatnak a fejükben, mert azt hiszik, hogy a régi időkben bevált fegyverekkel távol tarthatják maguktól a megsemmisülést, a halált. – Pedig Kiss József meghalt: „mint egy ajtószeg”, mint az angol szólásmondás tartja: mint egy fölösleges ember, ahogy a mai napok gondolkozása kifejezné, amikor a leégett erdőben úgy megfogyatkozott a költők számára kijáró karéj kenyér.
A zsidók várostól messze eső temetőjében, gyalulatlan deszkák között fekvő kis holt emberhez nem írnak már verseket a költők (pedig sokat adresszáltak hozzá pesti lapszerkesztő korában).
Talán magam sem venném tollamra a halottaiban is jelentékeny konkurrenciát, ha versírással foglalkoznám. A holt költő néha hatalmasabb ellenfele az élőnek, mint az elevenen koporsóba tessékelt költő. A szép színésznők, akik költeményeit egykor országszerte szavalták, ha valami majálisi alkalom kínálkozott: leghamarabb felejtették el költeményeit, hogy az újakat betanulhassák. (Nincs már K. J.-nek lapja, amelyben a színésznők arcképeit gálánsul kiadhatná.) – Mondom, kenetlen kerekű prózaíró létemre nem félek megidézni a szakállas kis költő csengő, csilingelő emlékét... Lássuk csak, mit csinált Kiss József, amíg az egykori Pesten, A Hét című újságot szerkesztette, amely közlönynek210 a hitvallásaira, tanításaira szokása volt megesküdni az akkori ifjúságnak.
Nagy hatalom volt valaha a kis termetű költő, pedig magáénak egyetlen házat sem mondhatott a városban, ahol a házmester köszöngetve fogadná.
– A lírai költők között Kiss József a Rothschild – mondogatják Pesten az írói kávéházakban. – Hetenként talán ezer példányt is nyomat A Hét-ből. Sok pénz az: ezerszer húsz krajcár.
– Ó, maga Mujkos bácsi – felelt a régi fölényes, pesti hírlapíró. – Hát maga azt hiszi, hogy Kiss Józsefnek szüksége van a trafikosok húsz krajcárjaira? Ott vannak a Bankok!
– A Bankok!
A Mujkosnak (egy régi élclapbeli figurának) nevezett kávéházi alak azután elgondolkozhatott a rejtelmes Bankokról, amelyekhez A Hét szerkesztőjének olyan nevezetes kulcsa volt, hogy akár a publikum húsz krajcárocskái nélkül is fenntarthatta lapját.
Pedig hát az igazság az, hogy Kiss Józsefnek ugyancsak sokat kellett konfertáblison nyargalászni a városban, hogy a szükséges pénzt előteremtse lapja fenntartásához, különösen olyankor, ha az Athenaeumnál összegyülekezett a nyomdaszámla. Nagy Miklósról, az egykori Vasárnapi Újság szerkesztőjéről azt a szólásmondást találta ki Mikszáth, hogy a lábával szerkeszt: tudniillik a lelkiismeretes szerkesztő többnyire gyalogszerrel, személyesen járkált behajtani a lusta írókon a megígért kéziratokat. K. J.-nek nem kellett kéziratok után bolyongani, mert A Hét-nek olyan magas nívója volt, hogy ebbe a lapba szívesen dolgoztak az úgynevezett koszorús írók is, a fiatalok meg boldognak mondhatták magukat, ha nevüket nyomtatva látták Kiss József hetilapjában. – Annál többet kellett kocsikáznia a keleti kényelemről annyit ábrándozó költőnek pénz után, hogy lapját a kellő időben megjelentethesse. Hogy ilyen körútjaiban a nyomdaszámla ez örök Ahasvérusa nem hagyta ki a gömböc Bankokat sem, amelyeket a régi Pesten is mézzel teli méhkasoknak ábrázoltak: ez valóban érthető az olyan úriembernél, aki azzal a szándékkal ül fel a New York kávéház előtt egy konflisba, hogy a föld alól is pénzt szerez. Szerzett, amíg a konflisok lovait el nem viszik vala a háborúba, amíg a szerkesztő úr elég rugalmas volt ahhoz, hogy annyi lépcsőt megmásszon, mint egy levélhordó.211
Nem volt könnyű dolog a régi lapszerkesztő élete, akármilyen irigykedve beszélnek is róla Bartók Lajos lapjánál, a Bolond Istók-nál vagy azokban az írói körökben, amelyek az úgynevezett konzervatív irányt képviselik az irodalomban, amelyek miatt Kiss József csak késő öregségére olvashatta fel a Tüzeket a Petőfi Társaságban. A Hét első számától kezdve a „legmodernebb” újságnak indult már abban az időben, amikor még Murányi ügyvéd úr a Vadász utcában szerkesztgeti a Képes Családi Lapok-at, amelynek zöld borítékán a hím- és nőnemű előfizetők a legfantasztikusabb álnevek alatt levelezgetnek egymással – amely levelezés a szerkesztőség örömére néha házassággal is végződik. (Vajon: milyen lehetett egy asszony, aki a Képes Családi Lapok-ból ment férjhez?) De maga a „legmodernebb” szerkesztő is fiatal korát tagadja meg, amikor feltűnést keltően modern hetilapját megindítja, mert hiszen egykor K. J. füzetes regényeket írt, amelyeket házalók árultak a vasúti altisztek és a szakácsnők között. (K. J. erről az időpontról nem szeretett beszélgetni.)
Hát igen: megjelenik A Hét – holott a Nagykörút még nincs teljesen kiépülve a fővárosban, az ifjúság irodalmi érdeklődésében Jókai Mór történelmi regényei vezetnek, míg Pestet a Hölgyzászlóalj jubiláris előadásai mulattatják Somosi úr orfeumában. Az írók és hírlapírók közül a városban azok népszerűek, akik párbajsegédeskedéssel is foglalkoznak, így „Kuncsövi” és Salamon Ödön urak. A két kézen levő ujjakat nem kell öttel se megszorozni, hogy kijöjjön azoknak a száma, akik itt valami újszerű irodalom után is vágyakoznak: már Szana Tamás Koszorú-ja is pártolás hiányában szűnik meg. K. J. mégis nekivág lapjával a magyar rengetegnek, némi siker mutatkozik is, bár nem személyesen hordja ki lapja első példányait ama későbbi Tolnai Simon módjára. Ellenben egy lexikonszerkesztő gondosságával olvassa a kéziratok minden sorát, mielőtt azokat a szedő kezébe adná; személyesen bogarász a sajtóhibák után, mert ez idő tájt az újságkorrektori álláshoz még nem volt szükséges az egyetemi képzettség; írók felfedező körútjára járt kávéházakba és a cikóriaszagú Otthon-körbe is, ahol az öregebb írók már javában panaszkodnak, hogy másféle szag van itt, mint a régi Kávéforrásnál – ki is nyomoz új írói tehetségeket: Ignotust és Heltai Jenőt, Makai Emilt és Molnár Ferencet...
Valamiképpen olyan kezd lenni a helyzet, hogy A Hét hasábjain egy írói megjelenés nem múlik el nyom nélkül, se a szép lelkű honleányoknál, se a pesti irodalomban. Híre megy K. J. finnyásságának, amellyel212 irtózik a sablonos, szürke, hétköznapias irodalmi formáktól. Ez a szerkesztő egy kis ínyenc: a ritkaságot, a rendkívüliséget, a meglepőt keresi, holott ez még akkor csak a különböző festőiskolákban volt szokásos. Pesten a legfiatalabb, tehát a legfigyelmesebb írói nemzedék körében: hamarosan híre megy annak az írónak, aki A Hét-be is szokott írni, utánanéznek a kávéházban, és meglesik nyakkendője formáját, amely többé már nem Lavalličre-divatú, mint tegnap a Csigában volt. Bizonyos irodalmi rangot jelent K. J. lapja munkatársának lehetni: „megnyílnak” az ilyen szerencsés fickó előtt rövidesen a napilapok hasábjai is. – Vidéken pedig még különösebb jelek észlelhetők: bizonyos finomkodó hölgyek, akik a még megmaradott falusi udvarházakban eddig a Puskin-láz hatása alatt egyszerű Tatjánák módjára éldegéltek, vagy kisvárosokban a meggybefőtt édességű pletykán, a kuglófos uzsonnán és az önkéntes tűzoltóság hölgyválaszos majálisán kívül egyéb dolgokkal nem látszanak törődni e földi életben – divatból, szeszélyből, „asszony-hóbortból”, mint a helybeli férfiak mondták: felcsapnak A Hét előfizetőinek, és ezzel nevezetessé lesznek az egész vármegyében.
Nyíregyházán, ifjúkoromban magam is hallottam a félszemű Udvarhelyit, aki ház- és ingatlanügynöksége mellett házasságközvetítéssel is foglalkozván, emígy is dicsérte a menyasszony bájait:
– Műveltségére vonatkozólag elég annyit mondanom, hogy A Hét előfizetője őnagysága.
Bár ezek a feljegyzések nem mindig az íróasztalom fiókja számára íródnak (ahová pedig a legnagyobb passzióval dolgoznék, mert legfeljebb magam fejét csóválhatnám némely mondatok felett), Kiss Józsefről megemlékezve: a személyes érintkezés apró megfigyeléseire is ki kell térnem az öreg szerkesztőnél, aki életében Magyarország annyi írójával állott szóba – így velem is.
Hiú volt, mint egy el nem ismert fűzfapoéta, és bölcs, mint egy öreg rabbinus.
Ha kora és ismeretségi köre engedte volna: tán Pest összes kávéházait bejárja egy-egy új verse megjelenése alkalmából, hogy beszedje az elismerés adóját. Ebben a furcsa gyöngeségében még ama Kávéforrás íróvendégeihez213 tartozott, akik megkövetelték a felszolgáló pincértől, hogy műveiket olvassa. Így, a nagy tekintélyű Kiss József is már a kora délutáni órákban beült a New York kávéházba a kassza előtti sarokasztalhoz, ahonnan szombatonként élénk figyelemmel kísérte, hogy mely vendégek kérik a frissen megjelent A Het-et az újságosgyerektől. (Lehetett elég öröme: majdnem minden asztalnál akadtak kopogtatók az új A Hét után, amikor azt a közismert újsághiénák egy pillanatra letették kezükből.) De kétszeres érdeklődéssel figyelte az újságosgyerek járását-kelését, amikor a hetilap új számában magának a szerkesztőnek is megjelent valamely friss költeménye. A koszorús író ilyenkor megfigyelés alá vette az újságtábla fölé hajló arcokat – sohase felejtette el, ha valamely szórakozott kávéházi olvasó percekig nem időzött A Hét ama első oldala felett, amelyen K. J. költeményei rendszerint helyet foglaltak. Elvárta, hogy a kaszírnő tegnapi feljegyzései felett tűnődő kávés időt szakítson magának az új K. J.-vers átolvasásához – pedig azokban a kaszírnői jegyzetekben kis irodalmi felvágottakról, kapucinerekről, pohár szilvóriumról volt szó, nem pedig költői bolondságokról. Természetesnek tartotta, hogy a szomszéd asztalnál üldögélő nagyszájú ügynök abbahagyta annak a görbe útnak az építkezését, ahová szapora beszéde folytán éppen eljutni akart, és A Hét K. J. verse felett eltűnődve, üzletet felejtve megálljon. Nem csodálkozott, ha az Erzsébet körút uzsonnázó kövér asszonyságai a kisgyermekük részére a The Illustrated London News-t, míg a maguk szórakozására A Het-et reklamálták a pincértől. Megkövetelte, hogy a kávéházban időző munkatársai asztalához járuljanak, és ki-ki a maga temperamentuma szerint: fanyaran, mint Kóbor, dunántúlias lelkesedéssel, mint Cholnoky Viktor, groteszk tréfával, mint az ifjú Molnár Ferenc, a lehető legsavanyúbban, mint Wallesz Jenő, preciőzen, mint Szöllősi Zsigmond, elmondja véleményét a legújabb K. J.-vers felett. Egyszer tán e sorok írója is hangulatosabb szavakat használt egy új költemény megjelenése felett való örömében, mire a lapszerkesztő a maga unott orrhangján így szól vala:
– Nézze K., magából úgyse lesz semmi, ha így folytatja. Írjon az új évfolyam részére egy regényt A Hét-nek. Vízkeresztkor elkezdjük. Száz koronát adok folytatásonként.
(Azt hiszem, hogy akkoriban uralkodó dicsőséges I. F. J. királyunk valamely kisebb rendjele sem okozhatott volna nagyobb örömet ebben a korszakban, amikor minden és mindenki szédült az irodalomtól. Száz koronát pedig egy egész könyvecskéért fizetett a Magyar Könyvtár.214 Aznap éjszaka írni kezdtem A vörös postakocsi-t, hogy a Vízkereszt helyemen találjon.)
Sajnos, a mai, utánunk következő fiatal írói generáció nem érezheti már azt az édes kábulatot, isteneknek való mámort, minden földi fájdalomért kárpótló, sőt még: a „kiírás” esetén a hűtelen nőt is felejtő érzelmet, amelyet az irodalom és némi csekélyke irodalmi siker okozni tudott, amikor Kiss József volt a legskrupulózusabb szerkesztő Pesten.
Gyönyörű volt A Hét tündöklően fekete nyomdafestéke. Minden ismerősünk olvasta az itt megjelenő költeményeket. A szivarfüstös kaszinókban már hétfőn kiemelték A Hét példányát az újságtartóból, azok a kedves, régi világbeli újságtolvajok, akik családjukat is megfelelő szórakozásban akarták részesíteni kaszinótagságukért; és a vaníliaédes cukrászdákban finom úriasszony ostromolta a regényírót a legközelebbi folytatás felől, míg a háttérből tortamosollyal figyelt a bonboniérből való cukrászkisasszony. Álom volt akkor az író élete; angol levélpapíron írott levélkét, virágcsokrot, szép szeretőt röpített akkoriban az író hónapos szobája felé egy-egy jól megstilizált mondat; szeszélyes márciussá válott a magaunt élet egy-egy írói siker megérkeztével, és hitemre mondom, hogy egy kellően adresszált verssel feleséget lehetett szerezni az irodalomért mindig rajongó Felvidékről vagy a könyvolvasó Erdélyből. Érdemes volt írónak, K. J. munkatársának lenni.
(Holott az irodalmat Magyarországon K. J. előtt is támogatták, hiszen nagyon jól emlékezünk azokra az írókra, akik pohárköszöntőket írtak, nőegyleteknek voltak a titkárai, reggelig táncoltatták a kövér asszonyságokat, akik révén némi eredményt is elértek életükben. De A Hét munkatársai éppen Pestnek ama köreiben lelnek barátságos összeköttetésekre, ahová még a Fóti dal költőjét sem hívogatták sem szüretre, sem disznótorra. A tőzsérek, bankárok, kereskedők, zsidók elevenednek meg Balzac regényeiből az egykori Pesten, akiknek nejei és leányai érdeklődni kezdenek ama költőurak iránt, akik A Hét hasábjait gazdagítják. Lipótvárosi úrnők, akik tüntetőleg olvassák a sárga borítékos francia regényt, ha látogatóikat várják: K. J. idejében A Hét című politikai és szépirodalmi közlönyt készítik az asztalkára, amelyről teásfindzsájukat szürcsölik. Nagy kíváncsiságot mutatnak ama franciásan hangzó írói álnevek iránt, amelyek A Hét Krónikái alatt szoktak megjelenni.215 Bizonyos hírességre tesz szert egy Bella nevű úrleány [egy kékfestőgyár „leánya”], aki amellett, hogy Wlassics Gyula leánygimnáziumát az elsők között látogatja: pontosan tudja minden A Hét-beli álnévnek a valódi jelentőségét is. Ó, ezek A Hét írói álnevei mennyi megbeszélésre adnak alkalmat abban az időben, amikor a tisztelt olvasónak valóban még volt ráérő ideje behatóbban foglalkozni az irodalommal! D’Artagnanról már mindenki tudja az országban, hogy az Vay Sándor grófot – vagy, mint a beavatottak mondják: Vay Sarolta grófnőt jelent. De kit jelent Paganel, Ignotus, Dániel pap és a többi rejtelem? Azt lehetne mondani, hogy Kiss József hetilapjában olyanféle sisakrostélyban vonultatja föl íróit, mint a középkori lovagokat volt szokásban, akiknek a győzelmes bajvívás után volt joguk sisakos álarcukat feltolni. Egy-egy olvasónő hónapokig is szerelmes lehetett különböző álnevekbe, amíg végre megtudta valamely pesti pletyka révén, hogy az az álnév nem jelent mást, mint Cholnoky Viktort, akinek síró-rívó gyerekei vannak a Ferencvárosban. És ugyan kit érdekelnek Ignotus szakácskönyvreceptjei, amelyekről az a hír kering, hogy a tudnivalókat hozzá Glück Frigyes, a Pannónia szálloda tulajdonosa adja, aki egyúttal a legrégibb hirdetője is A Hét-nek? A Toll és Tőr című rovat közleményei már csak olyan csillagászati vagy kalendáriumi jelvényekkel látnak napvilágot, hogy valódi szerzőiket a legtalálékonyabb kisasszonyok sem tudják kinyomozni... Igen, Kiss József A Hét írói álneveivel tulajdonképpen azt folytatta, amit a régi hetilapok rejtvényszerkesztői kezdtek. A publikum még naiv volt, és senki sem akarta elhinni, hogy Szalay Fruzsina, a költőnő nem egy bajszos, szakállas poéta, aki valahol a Lippertnél [a New York kávéházzal szemközt] sörözi el azokat a honoráriumokat, amelyeket verseiért Kiss Józseftől kapott.)
Nagyot fordultak az idők; az irodalmi szélmalmok másféle fuvalmakat éreznek, mint amelyek Kiss József korában voltak valaha divatosak; senki sem töri többé fejét elegánsnak mondott, franciás álneveken: ellenben erről az öreg lapszerkesztőről föl kell jegyeznem, hogy abban az időben is, mikor A Hét újszerű, az irodalmi sujtások ellen hadakozó hangjával bizonyos feltűnőséget keltett Magyarországon: – a kis rabbinus arra volt a legbüszkébb, hogy a Tisza mellett született. Akkoriban írta a Nagyapjáról való költeményeket – arról a vándorló, nagy testű, bikaerejű, szabadban háló, kóborló zsidóról, akire minden dicsőségei216 között is legbüszkébb volt Juszuf. Ő kicsinynek, ráncosnak, koravénnek jött e világra, ezért épített magában egy ideált a hatalmas termetű nagyapáról, aki husángot vág a Tisza menti erdőségekben, és a betyár járta, pusztai csárdák eresze alatt alszik. Egy meg nem rettenő, vasegészségű, hallatlan étvágyú anekdotafigurát festett meg ősének – miután ő maga „gnóm” volt; az egészségi állapotát még akkor is a mellénye alá rakott forró fazékfedőkkel kezelte, mikor az Otthon-körben Weisz Dániellel, Gelléri Móriccal, Lukács Gyulával, Giczeyvel, Mártonffyval és a többi régen elment partnerekkel kártyázott, amint az ellenpárti Ágai Adolf ki is rajzoltatta őt a Borsszem Jankó-ban: egy „tükröknek és képeknek” való ládába, kártyával a kezében helyezvén őt, amikor az Otthon Klub költözködött. Én mindig csak panaszkodni hallottam múladozó egészségéről, még akkor is, amikor a temesvári szép nők meghívták, hogy ünnepelhessék. Mit értek a Salamon király elefántcsonttornyaiból való díszek, a polkázó női lábak és a csipkehabokon is átfehérlő női karok, ha már Juszuf, a költő nem szeretett semmit sem a világon, mint a kerevetet, ahol emlékkönyv formájú könyvecskébe, ceruzával írta verseit vén csavargó Nagyapjáról, akivel biztosan cserélt volna, bár az egykori öregnek faluról falura kellett vándorolni verekedő természete miatt. Mit ért a négy ász, ha kijött Weisz Dániel ellen (akit röviden zsidó sakternek nevezett, mert K. J. is antiszemita volt, mint annyi zsidó), ha semmi hasznát nem vehette a pénznek az étvágya megszerzéséhez – holott az a vén zsidóbetyár, ahogyan Nagyapját elgondolta: nem ijedt meg a legnagyobb tál sólettől sem, amellyel a jószívű regálebérlőnék megkínálták!
…Én azt hiszem, hogy mindenki úgy van ezzel a dologgal, mint az öregedő Kiss József volt, hogy az élet alkonyodásán valamely férfiideált keres magának, amely ideál száz esztendeig élt, kilencvenesztendős korában újra megházasodott, nem futott el a kocsmából, ha ott verekedés keletkezett, egy malacot megevett ültő helyében, és fütyörészve nézett szemközt a téli viharnak. Különösen tetszhetett Kiss Józsefnek az ilyen nagyapai óriással való atyafiság, mert a költő öregedvén: mindinkább kisebb lett, már csak akkora volt, mint azok a piros nadrágos agyagtörpék, amelyeket a zugligeti kertekben láthatunk. Halálsejtelmek látogatták az éjek óráiban, amely halálsejtelmek fölött csak addig szoktunk nevetni, amíg magunk is meg nem ismerkedünk egy komoly, elgondolkoztató szempárral, amely álmatlan éjféli órában valahonnan messziről figyelmeztetőleg hívogatni látszik: meghalt apánk vagy nagyapánk217 apánk szeme. És most, az idő bizonyos távlatából úgy nézem, hogy az öreg lapszerkesztő élete vége felé azért állította be az illúzióiba olyan félelmetesen vállas, vörös szakállas, gyermekijesztgető vad zsidónak a nagyapját, hogy lehessen kihez menekülnie a halálsejtelmek elől. És ez a száz év előtti pártfogó, ez a vén lókötő valóban pártfogásába vette a herendi porcelánalakhoz hasonlatos kis költőt, és kiegyezett valahol kóborló útjaiban a Halállal, hogy időt adjon Pesten, a Népszínház utcában A Hét szerkesztőjének legszebb versei megírásához.
– Mondja K., maga a Tisza felé született; mennyi ideig élnek mostanában arrafelé az emberek? – kérdezte tőlem élete utolsó nyarán a nagy betegek fantasztikus reménykedésével az összeaszott poéta. (Akkoriban a jó doktor urak már nem tudtak egyebet kitalálni a haldokló költő részére, mint a levegőváltozást. Lévy doktor már tréfálkozó, vidító mosollyal nézte a beteget, ami talán a legrosszabb diagnózis ebben az életben).
– A Tisza mentén – feleltem. – Az én nagyapám kilencvenhárom esztendős korában halt meg, és mert a halálos ágyán polgári házasságot kötött, nem volt hajlandó eltemetni őt a plébánosunk.
A kis lapszerkesztő lelkendezett:
– Az én nagyapámat egy kocsmában a szolgáló miatt verték agyon százéves korában, éppen most akarom versbe írni ezt a legendát is. Jó vidék az a Tisza mente.
– Milyen bizalomgerjesztő, hogy ilyen nagyapáink voltak! Mennyi ideig kell nekünk még élnünk, hogy őket utolérhessük! – mondtam.
A doktor, aki végighallgatta a beszélgetésünket, földön túli vidorsággal bólintott.
(1925)
