A VENDÉGLŐK KÖLTŐJE
A VENDÉGLŐK KÖLTŐJE
– Komócsy-vesepecsenyét kérek! – mondja egy fáradt képű, múlt századból való úriember a vendéglőben a pincérnek, persze anélkül, hogy az étlapot áttekintette volna.
…Körülnézek erre a Rip van Winkle-hangra. Nini, itt van valaki, aki még nem tudja, hogy a vendéglőkből már régen kiszorultak a költők, nem szolgálják ki őket, a mai étlapoknak nincs többé szükségük arra, hogy a lantosok dalba foglalják őket; egyetlen verset sem olvastam a mostanában divatos üres főzelékhez.
Elhozták-e a Kispipa-beli Komócsy-vesepecsenyét a későn érkező úriembernek? Ez a körülmény talán nem is feljegyzésre méltó mai levelünkben, csupán annak a hangnak a zengése érdemes a figyelemre, amely hang, mint valami varázslat: egyszerre tájképeket mutogat előttünk, amely tájképek néha régi pesti, behavazott, piros szemű, keskeny utcákat, máskor bikahangú, nagybőgőmorajos vidéki fogadókat (ahol a fogfájást fokossal gyógyították) von elénk az emlékezet abroszára.189
Minden valamirevaló vendéglőnek egykor költője is volt Magyarországon.
A könyvtár segítőkönyvei (ezek a memóriabakterok) a jelen ügyben nem sokat segíthetnek. Akinek jobb emlékezőtehetsége van javítsa ki; a pesti vendéglők a régi világban mintha csak azért lettek volna nyitva, hogy ott a költők szokásos tápszereiket magukhoz vegyék, valamint disputáikat ott helyben elintézzék. Végig az egész városon, minden valamirevaló kocsmának volt saját poétája. Néha csak Ihásznak hívták és a Vendéglősök Lapját szerkesztette, máskor Reviczky Gyula volt a neve (a Ferenczi kávéházban) és maradandó költeményeket írt a márványasztalon. Ritka esetben a Sebestyén tér felé, a Csigába kormányozta őt a süvöltő téli szél százgalléros köpönyegében, csókakalapjában, szívében mérhetetlen honfibánattal, és akkor Vörösmarty Mihály néven szólították. Gyakoribb dolog volt, hogy havas vállal és üres zsebéhez megfelelő körmönfontsággal valamely olyan kisebb vendéglőbe állított be, ahol a vándorköltők még nem öntöttek dalnoki mérget a gyanútlan csaplár poharába, és a kocsmárosnéval sem hitették el, hogy szemét Andalúziából hozta teveháton egy csempész. A Benedek Aladárok, a Gáspár Imrék, a Pongrátz Bélák – akik rendszerint az egész asztaltársaság nevében maradtak adósak a számlával – inkább kedvelték a kisebb józsefvárosi, ferencvárosi, budai csárdákat, különösen akkor, ha oda évek óta nem tette be lábát hazai poéta. Könnyű volt Pósának, az Orient basájának, még könnyebb Kiss Józsefnek Siófokon, amikor az állomáson virágbokrétás úrhölgyek várták. Külön, évek óta ugyanazon asztal várta Törs Kálmánt a Margitszigeten, valamint Szabó Endrét Iglófüreden.
Hol van a mai vendégfogadók költője? Az a szép, bánatos, fürtös hajú úriember, akit fogadós és pincérei udvarias választékossággal szolgálnak ki; akinek tiszteletére szakácsok ételneműeket keresztelnek; sőt még a mogorva bormérők és csaposok is megenyhülnek a söntésben, és Csetevájónak keresztelnek egy újfajta spriccert, pedig Csete Lajos egyebet sem tett életében, mint egy élclapba Pokróc Ádám kalandjait írta? Ma legfeljebb a kor legfontosabb táplálékát, az üres főzeléket nevezhetnék el a fogadósok valamely híres költőről.
(1924)190
