KOMÓCSY JÓZSEF
KOMÓCSY JÓZSEF
Volt róla elnevezve vesepecsenye a Szerviták terén a kocsmában, de ligeti sétány is, ahol a nagybányai nők lesték a holdvilágot. Olyan nagy kalapot viselt, mint a vándorpiktorok, amikor faluzni mentek, egyébként pedig sohasem terjedt annyira népszerűsége, hogy fél esztendőnél tovább megmaradhatott volna bármelyik lakásában; a pesti háziurak akkoriban sem jártak a Petőfi Társaság üléseire, ahol ő alelnök volt, ellenben fertálykor követelőztek a lakbér miatt. Élte a múlt századvégi boldogtalan magyar írók és költők egyhangú, szegény életét. Örömnapja volt Karikás Mihály neve napja a Kispipában, vagy a „petőfisták” lakomája az „István főherceg”-ben, amikor mindig akadt valaki, aki felköszöntötte a költőt.
Általában ebben az időben egyik vacsorától a másik vacsoráig terjedt a magyar költő minden időszámítása. Az ebédelést az uraknak találták ki, napközben denevérré dermedt a költő, mint Beöthy Laci, Lauka Guszti, Balázs Sándor, Indali Gyula költő szelleme: – a kontók még álltak a „Vérynél”, ahol a nagyok hitelben megittak „sok drága bort”, a Kecskeméti utcában a boltok megrongált cégtáblái mutatták az útirányt, amelyben a nyolcvanas évek táján hazafelé vonult a költők társasága, midőn jól kibúsulták magukat a Szőlővesszőnél. A modernebb költő sem akart hátrább maradni őseinél, élte azok boldogtalan, gyötrelmes, mámoros életét, mert mást nem tehetett, Reviczky Gyula nyomorúságos halála az Üllői úti klinikán nem javította meg a poéták erkölcseit, ellenben kacérabbá tette őket a minden sarkon leskelődő halál iránt. Vajon ki nem akart e korszakban ifjan, dicsőségesen, elhagyatva, Reviczky Gyula módjára meghalni? Csak tegyék a szívükre kezüket a régi költők, akik Bulyovszky Lillába vagy Pálmay Ilkába voltak egykor szerelmesek, mint holdkórosok; avagy némi praktikus érzékkel a több ház tulajdonosnője: Rottenbiller Klára, vagy az ugyancsak jómódú Fridvalszkiné nevét írták a Kispipa asztalára borba mártott186 ujjukkal – hányszor gondoltak az ifjonti halálra és a síron túl következő dicsőségre, könnyre, gyászra?... Hiszen még az álöngyilkosság is divatban volt, hogy ama spanyol király módjára gyönyörködjön az ifjú költő a saját temetésében. (Néha bizony csalódva kellett visszatérni az életbe a rosszul rendezett öngyilkosság után, a hírlapok, e szörnyetegek, más eseményekkel bővebben foglalkoztak, Nagy Miklós nem adta ki az arcképét, az imádott nő sem varratott gyászruhát, másnak adta kezét.)
Komócsy József vacsorázó költő volt. A Lövész utcai Capdebo házból a Szervita téri Kispipáig haladva, rendszerint társaságot gyűjtött, amelynek körében megünnepelte az estét. A Báthoryban, a Fiuméban mindig akadtak írók, akik a jó szerencsét lesték; a Ferenciek terén is bele lehetett botlani valakibe, akinek éppen akkor sikerült elhelyezni valamely művét a téren levő szerkesztőségekben, verset vagy prózát, Vadnai Károly lapjánál, Csicseri Bors-nál vagy az Ábrányi Napló-jánál; az Egyetem utcai Franklin Társulat körül nyújtogatták a nyakukat írók, akik a közelben lakó Nagy Miklóst, a Vasárnapi Újság szerkesztőjét várták paksamétákkal, vagy Bartók Lajos Bolond Istók-jába dolgoztak; és ha senki sem akadt e tájakon, aki hajlandó lett volna Komócsy Józseffel vacsorázni, a Hunnia kávéházban minden bizonnyal meg lehetett találni Náray Ivánt (Benedek Aladárt), akivel ugyan csak mellékutcákon lehetett járni, mindig ugyanarról az egy témáról beszélt: olthatatlan szerelméről, amelyet Erzsébet osztrák császárné és magyar királyné iránt érez, és amiért, mint a régi Pesten néhány trafikosné ezt el is hitte, börtönbüntetést szenvedett – de „Józsi bátyánknak” nem kellett egyedül elkölteni vacsoráját.
Aki a régi Pipa ételcéduláira emlékszik, bizonyosan látta a „Komócsy-vesepecsenyét” is az élvezetek között felsorolva, de a költő csak nagy ritkán evett a saját pecsenyéjéből. Az írói világban a különböző kispörköltek, kisgulyások, pájslik voltak akkor divatban, megéljenezték azt a gazdag embert, aki vesepecsenyét hozatott. De a zónapörkölt után is ugyanannyi talpas, szögletes pohárnyi ital fogyott, mint a legfinomabb csemege után.
Nagy hírnévnek örvendett Karikás Mihály kocsmája, mert a benne lakó költők és írók úgy zengtek róla, mint a mennyországról. Szent Mihály napján rendszerint megjelent a Kispipa Híradó című alkalmi lap,187 amelyet az öblös Déri Gyula szerkesztett. De egyébként is annyi életképet, verset, rajzot írtak a kiskörű témákra utalt költők a Pipáról, mint szerelmesükről. Nem csoda, hogy Karikás Mihály vénségére megunta a költőket, csinos vagyonkával a budai jégpálya mellé költözött, és egészségét ápolta, amelyet állítólag a sok nyomtatott betű élvezete aláásott.
Komócsy József természetesen nagy tekintélynek örvendett a Pipa három udvari szobájában. E vicces, tréfás, bohókás vendégek elnöküknek nevezték a respektusra ügyelő „Józsi bátyánkat”, helyet adtak neki az asztalfőn, habár túlságosan komolyan nem vették, amint általában bor mellett a legnagyobb dolgok is apránként eltörpülnek. Kipirosodott, nevető arcok ülték körül az asztalokat, mintha Méhner Vilmos valamely régi kalendáriumának a címképe elevenedne meg, talán éppen a Víg Cimbora naptára. Ami jókedv, kocsmai ötlet, életet felejtető derű hiányzott a mind elkomorultabb Pestből, az mind a Pipába szorult. Azt lehetne mondani, itt támadt fel még egyszer a régi Magyarország jókedve, a tejjel-mézzel folyó Kánaán nadrágszíjszakasztó kacagása, a hömpölygő vidámság, a tövis nélküli élcelődés, a nagy reményű, rózsaszínű ábrándozás. Lehetséges, hogy más pesti kocsmákban is ültek jókedvű cimborák ugyanakkor, például a Kiskoronában, a Svetznél, a Krisztnél is voltak asztaltársaságok, amelyek célul azt tűzték maguk elé, hogy úgy tudjanak nevetni, mint a híres kacagó, piros képű Püspöky Gyuri ügyvéd, de csak a Pipának volt Komócsy Józsefje, aki féltékeny gonddal elnökölt, hogy a tréfa bántalomig, a jókedv durvaságig ne fejlődjön. Ez volt Komócsy József karrierje, ő teremtett olyan vidám hangulatot a pesti kocsmaéletben, agglegények, költők, írók keserves világában, hogy a legbúsabb emberek is letettek a halál óhajtásáról, megbuktatta a Reviczky-divatot, barátkozásra tanította az ellenfeleket, irigyeket, a legbelsőbb, zárt szobába száműzte azokat az úri „terroristákat”, akik a Kürttől a Fiume kávéházig minden nyilvános helyiséget veszélyeztettek.
Hogy mellékesen költő is volt Komócsy József: ezt csak olyankor tudták róla, amikor versei megjelentek, vagy vidéken felolvasást tartott költőtársaival. Nagyon szeretett vidéken járni, mert még abban a korban született, amikor az országban mindenfelé vendégszerető házak kapui nyíltak meg a vándorköltő előtt. A pesti szerkesztők lóháton vagy négylovas kocsin jártak előfizetőket gyűjteni lapjaik számára a188 Királyhágóig vagy a Kárpátokig, a költők személyesen látogatták meg verseskönyveik prenumeránsait. Tárt karokkal fogadták mindenütt a Pestről jövő írókat, mintha csak azt a vétket akarná jóvátenni a falusi Magyarország, amelyet a kóborló, ifjú Petőfi Sándorral szemben elkövetett. Temérdek álköltő, álszerkesztő, irodalmi kalandor bolyongott ebben az időben Magyarországon. A biztosítási szenzál is költőnek adta ki magát, amikor üzletkötés végett bekopogtatott. (A könyvügynök akkor még nem volt divatban.) Hogyne ünnepelték volna a valódi költőt, a Petőfi Társaság alelnökét, amikor kitette lábát a Kispipából, és bejárta az országot keresztül-kasul? Nagy kalapjába szerelmesek voltak a nők, fehér asztal melletti derűsségébe a férfiak, verseibe a fiatalok. Egyike volt azoknak, akik e kor költői közül fizikailag is érezték a népszerűséget. Sok pohárköszöntőt mondott, de még többet mondtak az ő egészségére. – De bármerre az országban övezték fürteit szőlőlevéllel és virággal, az özvegy Flór Ferencné tulajdonában levő, Szervita tér 4. alatti házat sehol sem tudta elfeledni.
(1922)
