A MADÁCH-LEGENDA
A MADÁCH-LEGENDA
Madách Imre alsósztregovai, Nógrád megyei földesuraság negyvenegy esztendős korában, jó pár évvel azután, hogy Az ember tragédiá-já-t megírta: kísérteties, álmatlan szívbajban, amely talán a legvezeklőbb betegség, amellyel a végzet a halandót meglátogathatja, kilehelte lelkét; bizonyosan olyan kétségbeesett és vért verejtékező kínok között, amely kínok mindenkinek felejthetetlenek és álomriasztók, akik valaha ily beteget haldokolni láttak. És a negyvenegy esztendős földesúr gondolatain, elmélyedésein, merengésein csaknem ötven esztendőn át vitázott, elmélkedett, studírozott egy-két magyar generáció – természetesen134 a „dicsőbbik” korban, az ötven esztendőt átélt férfiak és asszonyok, amely időszakban a sarkantyúpöngető, halántékpirosító líra, énekes szerelmi kedv, a pengő dalolni vágyás már álmodozik az ember háta mögött, és bejön a kapun a dicső bölcsesség.
A sors kegyes véletlenségéből rokonaim, atyámfiai laktak az Ipoly folyó mentén, a nógrádi tájakon, akik lehetőleg mindent megtettek a hazáért és a közjóért; akik csendesen, jégszürkén és nemzeti bánattal sóhajtottak, midőn a késő múlt időben a költő neve szóba került: „Szerencsétlen flótás volt, de versein még manapság is gondolkozunk.”
És az őszi filagóriában, a kertek alatt, a folyóparton vagy a nagy időkből maradt karosszékben sok régi magyar ember elgondolkozott Madách művein, és büszke volt, ha egy-két sort könyv nélkül tudott belőle. „Ah, sírjatok testvéri könnyeket, Győz a hazugság – a föld elveszett”, így mondogatták azok, akiket bánat vagy csalódás száműzött a fehér asztaltól vagy a nők pajzán köréből.
Általában azt lehetne mondani, hogy Madách Imrét a maga korában többnyire a búbánatos, mosolytalan emberek értették meg, akikből a múlt században éppen elég volt Magyarországon. Felfedezője és első igazi méltányolója, a flegmatikus Arany János sem ragyogott már az életboldogságtól, amikor Madách költeményét a Kisfaludy Társaságban bemutatta. A Madách-sorok a megállapodott magyar táplálékai, mint a hegyaljai óbor, a mélyhegedű hangja, a hosszú őszi délután csendje, a kályha mindenért vigasztaló lángja is azoké, akik már kitáncolták magukat az ifjúkori asszonyok bálján, valamint hintáztak a férfikor örömeiben és bánataiban. Madách Imre teljes megértéséhez és aprólékos élvezetéhez a múlt században legalábbis gomolygó pipafüst, hegedt seb a szíven, a csendriasztó szenvedélyek eltávolodása volt szükséges. Olyankor lett a leghívebb barát és jó tanácsadó a legmélyebb, melankolikus magyar költő, midőn a férfiember már legfeljebb násznagy volt a lakodalmakban (és nem vőlegény); midőn a magános, elmélyedt sétában legfeljebb a falevelek hullását, a virágok hervadását, a madarak vándorlását és a favágó céltalan életét vette észre, nem pedig az erdőn lovagló, mélázó dámát; midőn a bölcselkedés a világ dolgai és hiábavalóságai fölött reggel ébred fel az emberrel, hogy napestig kísérgesse az öröm és a bánat múlandósága. Madách Imre költeményéhez nem gondolt publikumot, mert hiszen azok az olvasók, akik az ő művét135 méltányolhatják: nemigen szerepeltek akkor a báli névsorokban, sem az országgyűlési listákon, hanem legfeljebb a szivárványos ablakú könyvtárszobákban várták az idők jobbra fordulását, vagy a börtön tengerfenék-csendességében figyelmezték a pók mindennapi munkáját; romladozó tetőzetű, alig füstölő kéményű, régi jó udvarházak ablakai mögül elborult szemmel nézték az országút ritka utazóját, vagy boldogtalan csalódással a fekete kalamárisba, az íróasztal rejtekfiókjába nézegetnek, hogy a tintából, a porzóból, a diósgyőri papirosból és a szálladozó gondolatból vegyítsenek maguknak orvosságot, mint akár maga a költő Madách is.
Az ember tragédiájá-t nem írhatta meg más, mint a szívbajos és börtönviselt sztregovai uraság, aki a maga lelkén, a maga nagy betegségén próbálta ki a magányosság és a fájdalom skáláit.
Bizonyos, hogy ő maga Az ember tragédiája Ádámja, amikor a búskomoly őszi délutánokon hosszú lépésekkel méregeti az udvarház bolthajtásos szobáját, aminthogy nem lehet valami nagyot és maradandót írni, aminek fájdalmát a szív valóban nem érzi.
Bizonyos, hogy írói kifejlődéséhez szüksége volt a keserves csalódásokra. Amolyan álírónak indult, amilyen számtalan volt az elnyomatás korszakában, a múlt században, amikor a magyarok se nem politizálhattak, se különösebben nem mulatozhattak; tehát asztalt táncoltattak, konspiráltak vagy bánatukban írogattak az íróasztalfiókjuk számára. Sok magyar úriember ütötte agyon ilyenformán a lassú vándormadarakként szálladozó esztendők unalmát, lúdtollal és porzóval, íróasztal felett görnyedezve, tintás ujjával a kedvezőtlen világnak fittyet hányva; – de haj, az írói tudományt nem mérik egy serpenyőben a jó szándékkal. Még maga a sztregovai földesuraság is mindhiába álldogál régimódi pulpitusa felett, amíg a faggyúgyertya lángja lekonyul: – mire felvirradt az ólmos égboltozatú, józan reggel, a teleírott árkusok könyörtelenül a tűzbe vándoroltak, mert a tatáros, hosszú, csüngős bajszú író szigorú kritikusa volt magának. Írt ő sok mindent, beszélyt és vígjátékot, elmélkedést és újságcikket a megyei közlönybe, mint afféle bogaras uraság, aki gyönge egészsége, mogorva, magányos kedélyhangulata miatt nemigen vállal komaságot a Ipoly melléki keresztelőkön, de a hír és írói dicsőség makacsul elkerülte. Már negyvenedik éve felé ballagott, meglakta a börtönt (amely ekkoriban kijárt a legtöbb magyar136 embernek), bajusza oly hosszúra nőtt, hogy állat verdesé, szíve minden éjszaka sürgetőbben figyelmeztette, hogy elég volt már a boldogtalan életből, a merengésben, fájdalomban, bánatban töltött időből, a hiábavaló irogatásból, amikor a nógrádi szomszédok még mindig csak úgy emlegették, mint valami szerencsétlen flótást, akinek bizony nem sok köze van az élethez. Ha Arany János akadémiai titoknok úr véletlenül kezébe nem veszi az országgyűlési követté választott sztregovai földesúr drámai költeményét, Az ember tragédiájá-t, tán manapság se emlegetnék másként, mint így: „Élt itt egy bizonyos Madách nevezetű, aki a legszomorúbb ember volt a megyében...”
Erzsébet, az imádott asszony elrepült, mint a gólyamadár, de a macska is elköltözik az elárvult udvarházból, a börtönből hazavergődött földesuraság lehorgasztott fővel, összefont kézzel, bánatos bajusszal méregette a hideg udvarház szobáit, soha ilyen fájdalmasan vont ősz nem sárgult az Ipoly környékén, soha ily végtelen kínzó nem volt az álmatlan éjszaka, soha ily hideg az ágy... Jókai mindentudó regényeiből is jól ismerjük az akkori földesuraságok, bús hazafiak boldogtalan életét, de talán a sztregovai komposszesszornak volt a legmagányosabb estéje. Ha nem írta volna a csodálatos költeményt, Az ember tragédiájá-t, ha nem lett volna gyarmati követ, akkor is egy darab regényes magyar történelem volna az élete. A tizenkilencedik századnak minden töprengése, elmélyülése és búskomoly filozófiája zeng e strófákban. Magyar szemmel nézve: – a bujdokló Kossuthok, az öngyilkos Teleki Lászlók, a nevüket felejtő Szendrey Júliák csalódását és keserűségét is érezzük a költemény soraiban. Az örök magyar fájdalom, a tépett sors, az ólomsúlyokkal repülő sas, a történelmi csalódás, a mindennapi, új arculatú remény és a mindennapi, fátyolos reménytelenség bukkan fel a sztregovai házban, a csodálatos, senkinek sem irigyelhető, dúlt és szívszúrásos éjszakákon, amikor a költő hattyúdalát a papirosra veti. Míg a bölcsesség kakukkos órája egyet üt a falon. És azt mondja: minden csak emberi.
A magyar csodák között a Nógrád megyei ház olyan csoda, ahová levett kalappal, nemzeti sorsunkon való meleg áhítattal, örökös hittel gondolhatunk. Költeményt írtak itt, amely költemény örök büszkesége a magyar nemzetnek.
(1923)137
