AZ ÉJFÉLI MADÁCH
AZ ÉJFÉLI MADÁCH
– Ah, élni, élni: mily édes, mi szép! – ez az első szava Évának a paradicsomban.
– Jó éjt! reggelre ne feledd a pénzt! – ez az utolsó szava Borbálának132 Keplerhez, midőn elindulna az „udvaronc” csábítására a titkos lugasba, ahonnan mint gyötrődő bűnös tér vissza.
És mindvégig Az ember tragédiájá-n hangzik az a bánatos muzsika, amelyet maguknak, magukban vonnak a férfiak, akik a Nőben megcsalatkoztak. Néha úgy tűnik fel a drámai költemény, mintha a sztregovai uraság pusztán a maga mulattatására, bánatának felejtgetésére, fájós szívének enyhítgetésére mártogatta pennáját a tintatartóba, aminthogy a naplókat és önéletrajzokat írják azok, akik némi elégtételt akarnak venni az élet bántalmaiért. Ha közönségesebb emberre dől a fa, amely Madáchra dőlt szerencsétlen házasságával: talán nem is veszi szívére a dolgot, összeadja magát az ország legnagyobb korhelyeivel (akik még szép számmal voltak a hatvanas évek elején is), és azok kidanolják fejéből a józanságot.
Ha kalandosabb természetű: szabadcsapatot alapít, és megállítja az útonjárókat. Asztalkát táncoltat, konspirál, politizál, hevül, reménykedik: mint sokan Nógrádban, amikor az ázsiai bajszú, mélabús Madách ott gazdálkodott.
Ámde ő finom, érzelmes, szívbajos és rajongó volt, amilyen földesurak tán már nincsenek is ebben a században. Költeményeket írt, mint elődei, Berzsenyi vagy Kisfaludy Sándor, amikor az a bizonyos baleset érte őket, amelyet magyarán kancarúgásnak neveznek. A Nő megjelengetik a költő bolthajtásos szobájában sokféle alakban, amint az már neki régi szokása: a magányos emberek odvaiban és a rabok börtöneiben, a füstszagú udvarházakban, hol olyan csend van, mintha mindenki olyan érzéketlen volna, mint az összeszáradt vadásztáska a falon, pedig éjféltájt paradicsomkerti meztelen asszony, hajporos arisztokrata hölgy vagy élveteg Müller Borbála sétál a pádimentumon. Az ilyen szakállnövesztő bánatban, az ily pókhálószövögető magányosságban, ólmos égboltozat alatt, panaszos, téli fák környezetében, kozmás cselédasszony csoszogó léptei után és a ház alatt elkanyarodó országút mentén, amely országút legfeljebb drótostótot vagy gyűrűszsidót mutat: – születnek azok a versek, amelyek önkínzó, sorvasztó, a józan bölcsességgel gyötrődő vallomások az elérhetetlen, a mélységbe süllyedt vagy álommá válott Nőhöz. A röpke udvarlást, a csecsés, játékos szavakat, az asszonyi gyermekdedséghez vagy közönségességhez leereszkedni rég elunt és méltóságteljes férfi szerelmi vallomása ez a gyönyörű sztregovai dal, amely a földkerekség minden Nőjéhez szól, mint akár az elátkozott kürtszó, amely tulajdonképpen minden negyvenesztendős férfi133 torkában megcsuklik, mint valamely örökre visszafojtott zokogás. Fenségesebb formában, komorabb gonddal és szisszenés nélküli bánattal kevés költő tett még vallomást eszményképéhez, a Nőhöz.
A nagy magányosságban nyitott szemmel töltött éjfélek, halálos komolysággal virrasztó testi betegségek, reménytelenül ketyegő órák hozták fel a mélyből ezeket a strófákat, abból a mélységből, ahol az arany vagy a bölcsek köve terem. Az epedő szerelmes hangja ez, aki a népmesében király, Az ember tragédiájá-ban pedig Fáraó vagy Danton szeretne lenni szerelmese kedvéért. És ez a mélabús fájdalom: hogy minden hiába, Kepler csillagokig érő bölcsessége, a Polgár népszerűsége legfeljebb egy éjszakát ér.
A költő legkedvesebbet azoknak a férfiaknak írt, akik már jól kiforrtak, megtisztultak, mint az új esztendei bor, akiknek több már az elmúlt emlékük, mint a jövendőbe vetett reménységük, akik egyedül, jó kutya társaságában járják az erdőt, és ha a kalendáriom valamely női névnapot mutat, elgondolkoznak, elmerengenek, amikor senki sem látja őket. A Madách korszakában sokan voltak olyan férfiak, akik a nemzeti ügyért börtönt, számkivetést viseltek, és éppen ott felejtették el őket leghamarabb, ahová mindennap szállott a gondolatuk. Ennek a komoly, mélázó tekintetű, elhalványodott homlokú, sokat szenvedett férfigenerációnak a költője volt Madách. Az olvasók megfakulva, némán sorakoznak régi családi albumokban vagy a faliképeken, de a költő minden éjfélkor együtt virraszt azokkal, akik a szívfájdalom miatt nem tudnak aludni.
(1923)
