MÓRICZ ZSIGMOND NAGYHETI SZENVEDÉSEI
MÓRICZ ZSIGMOND NAGYHETI SZENVEDÉSEI
Keserves napok sorozata: mint amilyen nagyheti szomorúságokat a régi keresztények ismernek vala, amikor az Istenember tragédiája miatt a mellüket verdesik a kék litániakon...
Ezen az idő tájon köszöntött rá az íróra is a szenvedések korszaka. Jött a tragédia a fátum útjain, amelyeket mindenkinek egyedül kell bejárni, akárhány barátja, testvére, segítőtársa volna is a városban.
Jöttek a dörzsölt szemű, álomtalan éjszakák a haldokló feleség ágya mellett – amely éjszakákat ugyancsak olyan magányosan kell eltölteni, amily magányosan majd a sírban fekszik az ember, amikor az is elment621 mellőle, aki az óhitű népek vallása szerint kötelességszerűleg együtt halt meg férfiával.
Jöttek a hetvenhétrétűnek tetsző szenvedésösvények, amelyeken már azért is árvábban kell végigtámolyogni a kijelöltnek, mert éppen az a kéz ment el mellőle, amelynek biztossága felé mindig önfeledkezett bizalommal nyúlhatott: a leghűbb küzdőtárs keze, a feleségé...
Jönnek a szemek, amelyekben ugyan ott borong a forrás tiszta részvét vagy a rikító kíváncsiság; jönnek a szemek légióban a soha el nem felejthető koporsó környékére, de, hajh, éppen azok a szemek, amelyek az írónak az egész életen át az élet legtisztább vizeit és andalgó tájképeit ragyogtatják elébe, azok a szemek nem nyílnak föl többé... árva gyermekké lesz a legbátrabb férfitekintet is, amikor nem érzi, látja többé maga mellett a legmegbízhatóbb szempárt.
Jönnek a szavak, ezek a beszédes madarak, amelyek lepkeszárnyúak az öröm napjaiban, a mindenkori virágvasárnapokon, de annál lomhábbak és álmosabbak, amikor a nagy vigasztalások ideje elkövetkeznék… jönnek a szavak jobbról is és balról is, hogy az író szívébe becsöpögtessék azokat a zengéseket, amelyektől megint hallani fog a fájdalmában megsüketült szív, csak éppen az a szó nem hallatszik el többé a föld fölött, amely szótól új röpüléseket tanult meg tegnap (valaha) a szív, új produkciókat a kéz és új látásokat a tekintet.
Jönnek a kezek, amelyek a kimondhatatlan gyász idején (amikor jóformán minden magyar ember gyászban van) még mindig meleg odaadással tudnak szorongatni, érzően és barátsággal fogni, részvéttel simogatni, mint a betegek homlokát szokás, és támogatólag nyúladozni, mint az utcán elesettek felé nyúlnak a járókelők kezei... de éppen az az egyetlen kéz marad hideg mozdulatlanságában, amelynek tegnapi meleg szorítása kárpótolt a világ minden elismerő vagy ravaszdi kézfogásáért, amely kéznek az életből való eltávozása idején adott utolsó, gyöngéd búcsúvételét nem lehet többé elfelejteni végig az egész életen.
...És miután egy íróról van szó e nagy heti szenvedésekben: útra kelnek a könyvespolcról azok a könyvek is, amelyek annak a nőnek a tiszteletében és szeretetében íródtak, aki most innen szinte búcsúzatlanul elmegy Virág, Gyöngyi és Lilike mellől. A három kis árva leány mögött a fájdalomtól roskadozó koporsót követték a könyvek szakaszai,622 ezek a néma dalárdisták, akik apró betűikkel sokáig zengik annak a halottnak varázslóerejét, és úgy világítanak majd a sír mélyébe, mint a tűzoltók fáklyái. A könyvek, ezek a mindentudók majd mindent elmondanak a tragikus sorsú Móricz Zsigmondnéról, mert hiszen ezeket a könyveket ő íratta az urával.
(1925)623
