ÉJSZAKAI JEGYZETEK A LEGÚJABB
ÉJSZAKAI JEGYZETEK A LEGÚJABB MÓRICZ ZSIGMOND REGÉNYRŐL ÉS EGYEBEKRŐL
A Nyugat szerkesztőjének megtisztelő felhívására az éjszaka ismét (másodszor is) elolvastam Móricz Zsigmond legújabb regényét, amelynek címe: Kivilágos kivirradtig; – utána Babits Mihály cikkét A fiatalok-ról a Nyugat legutolsó számában, amely cikkről annyi mindenféle véleményt hallottam az elmúlt napokban, még azon tavaszi viharokkal, bokáig érő sarakkal elátkozott szigeten is, ahol azt hiszem, hogy magányos életet folytatok... Nini, mondom magamban: Móricz Zsigmond is ugyanabban az időben ír a „fiataloknak” némi csöndreintést, amikor Babits azt rója fel ezekről a gyerekekről, hogy: „sokszor, többé-kevésbé burkolt formában, értésünkre is adták, hogy hajlandók bennünket lebunkózni”. Hát írjanak tíz olyan sort, amilyen a legfrissebb Móricz-regényben lépten-nyomon található... írjatok jobbat, különbet, tárogatósabbat...
Különös az ilyen álmatlan éjszaka, mikor a mezítelen, levéltelen, majd csak hosszú idő múltán virágot, gesztenyét vagy makkot termő fák már most, az első tavaszi viharral fenyegetőleg rázzák ablakom felé ifjú ökleiket. Hiszen igaz, ami igaz, mindegyik fa hoz majd valamit a természetből, amikor beköszönt a május. A fűzfa is kihajt, mégpedig nem a legkésőbben a régi kút körül; kedvencemen, egy tüskés bokron majd ujjnyi nagyságúra növekednek a kritikai zsengék...
No de nyomban elmúlik az erőszakoskodó vihar az éjszakából, amikor az ágy szélére telepedik az istenáldotta költő – ahogyan megszólal a mesemondás –, amint elkezdődik a lélekidézés... Egy furcsa, vidéki619 karaván nyomul be a szobámba, amely karavánnak csaknem minden tagját személyesen ismerem, és jelszavuk az, hogy: kivilágos-kivirradtig. Egyelőre csak az újsághasábokon jönnek, még nem építették meg könyvházukat, de már a Pesti Napló katonás egyenruhájában sem lehet összetéveszteni másokkal ezeket a furcsa figurákat.
– Honnan jöttök? – kérdem őket szinte feleslegesen, mert ha mást mondanának, akkor is reájuk ismernék. A Nyírségből valók ők valamennyien, azért nyújtom ki nyomban a kezem a jegyző, a tiszttartó, a legátus keze után. Be régen nem találkoztam velük! Utoljára tán csak egy kisvárosi állomás kuglizójában láttam őket, amerre vonatom elhaladt. Azt hittem, hogy mindörökre ott maradtak ezek a füstös, lacipecsenye szagú magyarok a hosszú ebédlőasztal mellett, furfangos daru alakú ráncokkal a homlokukon, tánchoz és ravaszkodáshoz egyformán taktust verő lábukkal, kártyás kezükkel, amelytől a falban levő szeg is félhet. A régi Magyarország nyomakodik be a szobámba rókatorkos asszonybundáival, férfias farkasszűreivel, nótáival, csalódásaival, hibáival, de elpusztíthatatlan, drágalátos étvágyával is, pedig decemberben elmúlott István napja. Azt hittem, hogy már régen elmentek ők a zsindelyfedelű uradalmár házából, legfeljebb a kertben vagy pedig valamelyik kalendáriumban találni meg őket, holott zaftosabban, lángosabban, hamiskásabban élnek, mint valaha, amikor Móricz Zsigmond bekormányozza őket a szobába. Mintha gyermekkori képeskönyvet lapozgatnék, amelyben a mese már elválaszthatatlanul összekeveredett a valósággal: ezeket az embereket mind ismertem, ha nem is családi nevükön, de álombéli nevükön mindenesetre. Ennek a postamesternek a hegedülését én is hallgattam, és „nix tájcsot” mondtam a szomszédomnak még ha háborúról volt is szó, amikor a felséges orjaleves az asztalra került. Nem emlékszem, hogy ebben a világban rosszul lett volna valaki, hacsak félig agyon nem verték, a kútba se ugrott minden szerelmes leány, a gyomrok a tengelyszeget is megemésztették, bolond ember halt meg, ha nem volt neki muszáj... Soha ilyen egészségeset, a régi és új szakácskönyvek minden titkával ismerős, csíziós zamatú és árverés józanságú regényt nem írt Móricz Zsigmond – mondom magamban, pedig csak arról van szó, hogy „megfényesített egy kopott tallért a mellényzsebben; a múlt időt”. A tegnapi embereket mai pápaszemen át nézi. Lerántja róluk a kócszakállakat, a tengeribajszokat, a cukorsüvegről való csákókat, és elsősorban is arról van szó, hogy kinek milyen gyomra van a nadrágszíj vagy a kötény alatt. Itt enni kell a nyavalyás620 hasú olvasónak is, mert utóvégre a névnapi vacsorát már megfőzték a konyhán, tálalnak a szolgálók, a nyakába taszította a házigazda a szalvétát – egye fene, hogy mi történik holnap a felmondott tiszttartói állással, a hoppon maradt leányzóval. Magyarországon vagyunk, vagy mi a szösz, majd csak megélünk ezután is.
Ám Móriczot nem féltem én se a „fiatalok” emésztő ambíciójától, se az „öregek” mohó, lázbeteg savanyúságától. Mert végeredményében senkit se kell félteni, a meglévő értékeink közül. Csoda volna, ha a kis területre szorított magyar irodalom ne válott volna marakodások színhelyévé, ahová éppen úgy két könyökkel, foggal, körömmel vél bejutni az ifjú kezdő, mint valami jó zsíros zsidóhivatalba a próbált, kitanult „öreg”. Mi, régiek, nem ismertük ezeket a kunsztokat, mert nem is igen volt szükségünk azokra, hogy érvényesülésünkhöz megtanuljunk a kezünkön járni. Késre vagy bunkóra se volt szükség, hogy utat verjünk magunknak a bozótban, mert a magyar irodalomnak szép, komótos, kipróbált országútjai voltak, telve őrházakkal, hogy akarva se lehetett az egyenes utat eltéveszteni. Azonkívül voltak más pályák is a világon, mint az irodalmi.
Végeredményben nem nagy baj, ha tülekednek, tolonganak, neveletlenkednek a „fiatalok”. Mérgelődnek az öregek. Talán közben csalódnak, megokosodnak is. Thackeray és a Goncourt-ok regényhősei óta alig változott a világ.
(1924)
