ÚJ ÍRÓK
ÚJ ÍRÓK
Móricz Zsigmond darab ideig úgynevezett ismeretlen írói tehetség volt. Körülbelül egy évtizede csak éjjeli kávéházakban tudták az unatkozó írók, hogy Gajári Ödön lapjának a tehetséges fiatalember újdonságokat írogat, akitől meglepetést lehet várni. Az írót alig ismerték néhányan. Azt mondták, hogy csizmában és cíviskalapban jár, úgy írja le a mondanivalóját, amint beszél; fittyet hány Kazinczynak és mindazoknak, akik a magyar nyelv finomítása körül temérdek olajat elégettek, sőt az irodalmilag konvencionális helyesírást sem tartja kötelezőnek.
Mindenesetre érdekes dolgok ezek ama korszakban, amikor az írók csak azért tanulnak meg franciául, hogy olyan finoman írhassanak magyarul, mint Flaubert vagy Maupassant írt a frankok nyelvén. Csupa csiszoltság és ötvösmunka a legtöbb írásbeli munka, amelyet kinyomtatnak. Kiss József hetekig esztergályozza verseit, Lovik Károly, a korán elhunyt jeles férfiú oly műgonddal írja novelláit, mintha valamennyivel a halhatatlanságra pályázna; még egy névtelen újságcikket is csak hosszas megfontolás után ereszt ki kezéből. Gárdonyi Géza már Egerben lakik, és a pók csodálatos művészetével szövi regényei szövetét. A szorgalmas írók gépen kopogtatnak, hogy az írásnak mindjárt kezdetben külső csínja legyen. A műfordítók könyvtárakat ásnak fel, hogy egy angol szónak a megfelelő magyar fordítását korrektül megállapítsák. Még Mikszáthról is – a legpongyolábbról – az a legenda kering, hogy kétszer is lemásolja regényeit. – E korszakban jelentkezik Móricz Zsigmond, debreceni tájszólással, népies helyesírással, a faragó pásztorember ősi művészetével írogatja meglepő elbeszéléseit.
Megvallom, eleinte úgy hatottak reám munkái, mint ama gyermekkorban hallott kitűnő elbeszélések, amelyeket fehér asztal mellett vagy agarászatnál a környék hírneves mesemondói előadtak. Mert voltak híres és mulatságos történetek, és voltak nevezetes, szinte tökéletes elbeszélők,617 akik sohasem vettek tollat a kezükbe, hogy élményeiket följegyezzék. Sok elbeszélő talentumot ismertem a vidéki házakban, akik olyan bonyodalmas és meglepő szépségű történeteket tudtak, hogy akár Jókaival is felvehetnék a versenyt. Mintha egy időben mindenki írói fantázián át nézné a maga és mások életét!
(Egy nevezetes fehér asztali előadó, bizonyos Kálnay László – némelyek tán még emlékeznek e táblabírói névre – egyszer unalmában leírogatta a történeteit, amelyeket korábban sikerrel előadott keresztelőkön és szüreteken. A jóízű olvasók, sőt az akkori irodalmi pápa, R. J. meglehetős érdeklődéssel figyelték az új, eredeti és csiszolatlan tehetség bontakozását. Sajnos, kevés története volt a Szabolcs megyei fiskálisnak, kifogyott az olajos korsója.)
Móricz Zsigmond első könyveivel határozottan ama jóízű és bohókás szemű vidéki elbeszélőre emlékeztet, aki nem könyvből tanulta az irodalmat, hanem a saját életéből, látnivalóiból, tapasztalataiból. Mintha valamennyi történetét végigélte volna, gyermekkorában vagy később személyesen ismerte a figuráit, élethíven és életszagúan vonultatja fel őket és legbensőbb gondolataikat, még természetes elfelejtkezéseiket is oly pontossággal följegyzi, mint a csillagász az inga kilengését.
(Az Árvalányok habfeleségei felejthetetlen biztossággal íródtak meg. A nők általában nem használnak sem rizsport, sem nadrágszoknyát könyveiben; igen természetesen élik le azon eseményeket, amelyeket a képzelődő és óvakodó írók titokzatosaknak és leírhatatlanoknak vélnek. – A férfi figurái oly nyugodtan könyökölnek az asztalra, mint Jankó János rajzain, és midőn megszólalnak, nemigen gondolnak arra, hogy egy író majd kinyomtatja szavaikat.
Ez a bő vérű, tarisznyás és kenyérillatú élet jellemzi Móricz Zsigmond írásait. Szinte félni lehetne természetességétől, ha nem volna oly művészi, itt-ott tökéletes, mint a legjobb írók. Oly bátran nyúl a menyecske köntöséhez, mint egy falusi gavallér, és nincsen olyan urambátyám Magyarországon, akinek a hasába nem látna. Meglepő ez a kemény, csalhatatlan tekintet, amely szinte illúzió és szép hazugság nélkül vizsgálja a magyar életet. Elbeszélései olykor csaknem kiábrándítanak, de mindig mulattatnak. Ő az a rossz nyelvű szomszéd, aki a főispánnéról is rosszat mond, mert igaz. Ember vagy asszony nem imponál ennek az írónak, mert még azt is tudja róluk, hogy mit szoktak ebéd után álmodni. – Sokan nem is szeretik a költőt, mert annyi igazságot ír össze a magyar figurákról. Én nem haragszom, mert érdekes mesét mondott.618
Új könyve: „Nem szabad a lángnak kialudni”* címmel valamennyi régi, jó és rossz tulajdonságát magával viszi az olvasókhoz. Ha egyszer majd nem lesz oly őseredeti és zamatos: az irodalomtörténet sokat ír elbeszélő művészetéről. De akkor már nem lesz Móricz Zsigmond.
* Helyesen: „A tűznek nem szabad kialudni.” (Szerk. jegyzete)
(1916)
