OSVÁT ERNŐ EMLÉKKÖNYVÉBE
OSVÁT ERNŐ EMLÉKKÖNYVÉBE
...A Keleti pályaházba befutó vonatok mindennap hoztak vidéki fiatalembereket a fővárosba, akik azzal a szándékkal cipelték kézitáskájukat a Kerepesi úton végig, hogy itt megtelepednek, és lehetőleg irodalmi pályán keresnek hírt és dicsőséget. Szívdobogva és babonásan közelegtek a fiatalemberek a város közepe felé – amely abban a korszakban már nem a Szikszay-féle vendéglőben volt, sem a Fiume kávéházban, hanem valahol a Nagykörúton abban a nagy kávéházban, amelynek címerében az amerikai sas lebegett.
A közelgő fiatalemberek néha csak egy újságból kivágott „szerkesztői üzenetet” rejtegettek a levéltárcájukban, amely üzenet biztatóan hangzott, és százszor is felolvastatott a vidéki ház függőlámpása alatt a bólogató, elgondolkozó atyafiaknak vagy a kis kertben annak a kisasszonynak, aki liliomhűséggel és a vadszőlő ragaszkodásával bízott a kérdéses ifjú tehetségességében. Sok ilyen családi lámpás volt akkor az országban, mert a „szerkesztői üzenetek” hosszú hasábokat foglaltak el a kövér újságokban; még több kisasszony üldögélt a várkertben vagy a ligetben, aki csaknem holdkórossá vált az irodalom iránti rajongásból, aki imádkozni járt a mezei virágokkal díszített falusi templomokba vagy énekelni a székesegyház karzatára, hogy a hozzá intézett versek, a hajáról írott beszélyek, valamint a szerelmét tárgyaló novellák valamely pesti újságban megjelenjenek. Az akkori bütykös lábú szerkesztők, midőn sietve adták le a másnapi újságba a verset vagy a tárcát a nyomda festékes emberének (hogy hamarább elmehessenek a Kispipába, ahol éppen valami névnapot tartottak), nem is tudták, mily bensőséges fohászkodás és sóhajtás kísérte kézmozdulatukat, amikor a beküldött kéziratokkal teli fiókhoz nyúltak!
…Rajongó volt a korszak; a katonabandás boszniai okkupáció volt az utolsó háború, amelyről Magyarországon beszélgettek; az irodalom felé fordult a fiatalok és öregek érdeklődése, mert gazdag, békés évek jártak; minden nyomtatványnak akadt olvasója, minden pesti kávéházban és vidéki kocsmában ültek bozontos, lármás, nyugtalankodó fiatalemberek, akiket a közönség megbámult, mint afféle írókat; az ismertebb költőknek, a Rudnyánszkyaknak, Komócsyaknak már nem kellett lóháton bejárni az országot, hogy elegendő előfizetőket szerezzenek újabb munkáikra, ott voltak a lelkes honleányok, a kis fürge tanítónők és a vaníliaédes nőegyleti elnöknék, akik vizitbe jártak a prenumeráns609 urakkal, és összegyűjtötték az ezüstforintosokat, hogy a pesti költő álomnak vélte a levélhordót, amikor az leszámolta a pénzecskét a viseltes paplanra... míg a könyvárusok meggyőző szójárású, korteshangú könyvügynököket ültettek bandériumos zászlós kocsikra, akik hazafias szónoklatokkal agitálták meg a vidéki főispánt és a falusi jegyzőt. – A nyomdagépek kánaáni bőséggel ontották a könyveket, Szinnyei bácsi negyvenezer főnyi serege teljes létszámban állott, egy kutyamosó sem hiányzott; minden második fiatalember író volt, vagy írónak készült a Nagykörúton, kéziratbálák érkeznek a szerkesztői irodákba, a dicsérő jelzőkkel úgy dobálóznak a kritikusok, mint a lyukas mogyoróval, a vén Gyulait botlásai révén már sikerült országosan nevetségessé tenni, A Hét még csak kivételes vendégek olvasmánya abban az újságkazalban, amelyet a kávéházi pincérek egyik asztaltól a másikhoz cipelnek, a Vadász utcában a Képes Családi Lapok ugyan már haldoklik, de a talpcsináló közlönyök sem tudnak eligazodni a zűrzavarban, a közönség ízlésében; maradnak tehát a régi jó gazdasszonyi receptnél, Bajza Lenkénél és társainál; pedig már a kávéházak sarokasztalainál mindennap elhatározzák, hogy az irodalom előbb-utóbb elzüllik, népszerű közlönyöket kell alapítani, miután a Budapesti Szemlé-t nem olvassa más, mint néhány életunt könyvtáros; Palágyiék szent lovagokként rontanak ki a Múzeum kávéházból új lapjukkal, de, hajh, még a Fiume kávéházig sem tudnak eljutni, nem pedig a zajgó, zsibongó Nagykörútig; Ambrus Zoltán sűrűn változtatott éjféli tartózkodási helyén olykor a legbizalmasabb emberei sem tudják megtalálni, pedig a közhiedelem szerint ő tudna ízlést, irányt jövendőt mutatni, ha nem bújna el francia újságlepedői mögött; a New York kávéházban, a karzaton még nyomuk sincs azoknak a félvad fiatalembereknek, akik itt később megtelepedtek, és a világot sarkaiból akarták kimozdítani; Ady Endre a Vészi kisasszonyok zsúrjaira járkál, még nem mutogatja a bensejében égő poklot, a tűzhányó félrecsapott kalappal cigarettázik; Osvát Ernő, aki valaha központi ember lesz ebben a társaságban, még felgyűrt kabátgallérral járkál a mellékutcákon, újságokat szerkeszt, amelyeknek önmaga a leghívebb olvasója, a Magyar Géniusszal próbálkozik Hevesi bácsi után, de ami a legfürgébb és fáradhatatlan Hevesi Józsefnek sem sikerült, az előfizető-toborzás, hogyan sikerülhetett volna az Osvátnak, aki csupán arra helyezett súlyt, hogy lapjának tartalma oly kifogástalan legyen, mintha megannnyi dokumentumok volnának ezek az újságpéldányok az irodalomtörténetben, holott igazán nem610 szolgált egyébre ez a hetilap sem, mint valamennyi ebben az időben: a kávéházi asszonyságok margójára felírták a randevú idejét, amikor szemközt ülő férfiúval találkozni óhajtanak, vagy ugyanez asszonyságok gyermekei törölték bele maszatos ujjukat.
…A korszak mind bonyolultabb, akár valami nagyszabású családi ügy, ahol a jóhiszeműeket a csalóktól alig tudja megkülönböztetni a vizsgálóbíró. Haladunk valamiképpen előre, de minduntalan stációkat tartunk. Igaz, hogy „Bogdanovics György” már nem gyűjti irodalmi estélyekre a Drexler-vendéglőbe az ismeretségre vágyó úrhölgyeket, de viszont néhány lépésnyire onnan Ady Endre iszik a Három Hollóban, mint egy elátkozott. Herczeg Ferenc lapjának olvasói vannak szerte az országban, de néha még itt is megjelenik olyan közlemény, amelyet már a vidéki kántorkisasszonyok se tartanak elég modernnek. Nagy Miklós még javában várja Mikszáthot és Kazár Emilt a Csalányi-féle vendéglőben, de a Vasárnapi Újság új esztendei mutatványszámaira mind kevesebb visszhang érkezik a kiadóhivatalba. Kiss Józsefnek, A Hét szerkesztőjének sem telik még konflisra, gyalogosan járja be előfizetőit, ha azok késlekednek, de valamiképpen a levegőben van, hogy ebből a Rökk Szilárd utcai lakásból indulnak ki az új áramlatok, amelyek majd kaptárba gyűjtik a rajzó méheket. Ide szegődött Osvát Ernő is, amikor a szerkesztői asztalt elhúzták előle, hogy majd rövid idő múltán ismét elébe tolják azt nagyobb tintatartóval és jobban felszerelt tollakkal. Ámde még A Hét gondosan ápolt és csiszolt óraszerkezetében is érzékeny kerekecske volt Osvát Ernő. A régi Otthon-körben, ahol ezüstforintosaikat csörgették a szerkesztők a kártyaasztalnál, a sarokban, magánosan, fél éjszakákon tűnődött, írogatott, javított és újra kezdett Osvát, amíg egy tíz-tizenöt soros közleményt megírt a Kiss József lapjának. Éjfél is lett, amíg az (o. e.) betűket hosszas habozás után a cikkecske vagy jegyzet végére írta, ha ugyan nem jutott valami eszébe, hogy a nehezen megírt művecskét megsemmisítse, mielőtt az az Athenaeum szedőjének a kezébe kerülne. Bámulatos kis írásművei voltak a tökélynek és műgondnak e rövid jegyzetek, bírálatok, élvezettel gondolunk olvasásukra, mint az ínyenc valamely szokatlan, finom csemegére. Azonban mind sivárabb lett az éjszaka az Otthon-körben, mindinkább kártyások duzzasztották ott véres szemüket, az írók átszállingóztak a szomszédos kávéházba, a „New York”-ba, ahol éjféltáján vitatkozások harishangja szálldosott alá a karzatról, ahol Osvát Ernő elfoglalta helyét. Ahol a Nyugat kéziratait olvasgatni kezdte.611
…Az anekdotáskönyvek és az irodalmi memoárok majd valamikor bőségesen foglalkoznak e húsz-huszonöt esztendő előtti magyar világgal, nem is lehet ez emlékkönyvbe szánt soroknak más céljuk, mint hogy néhány hangulatot összefogdosson a múltak sarkaiból, amelyeket maholnap belep a pókháló. A kávéházi márványasztalokra fogadalomszerű verseket írtak az ifjak, amelyeket persze nem tartottak meg. A rajongásuk elkalandozta őket mindenféle mezőkre, amelyek az irodalom rétjein még járatlannak látszottak. Kitörtek a kasból, mint a méhraj, mely új királynővel az élén elhagyja régi otthonát, de a „tájékoztató”-méhek útmutatása nyomán fellelt új lakhelyén sem foglalkozik egyébbel, mint a régi kaptárban, a mézcsinálással. Még az is megtörtént, hogy a pincéreknek tilos volt a karzatra tintásüveget vinni, mert néhányszor leöntötték itt a bútorokat a jövendő csillagai. Hát írtak ceruzával a mindig komoly, mindig lelkes, mindig bírálásra kész Osvát Ernő felügyelete alatt. Az öregebb, megállapodott írók alantról fejcsóválva nézték ezt a türelmetlen karzati zsibongást, egyik-másik koszorúsunk tán szívesen kiüríttette volna a neveletlenkedő karzatot, hisz ott bábukat bontogattak a pajkos gyerekek, kóc Paprikajancsiknak nézték meg a belsejét, osztályzatokat osztogattak egymásnak a nebulók az irodalmi professzorok megkérdezése nélkül; költőket, követeket kiáltottak ki, akiknek a földszinten a nevét sem hallották; borotválatlan fiatal arcuk gunyorosan hajolt ki a mellvéden a kalucsnis öreg szerkesztők totyogására; kukorékoltak és költeményeket írtak, hangosan énekeltek, és regényeket költöttek, lyukas cipőjükben izgatottan futamodtak le és fel a lépcsőkön, mintha körmükre égett volna valami tennivaló, holott kézirataikat még sanda gyanakodással fogadta a legtöbb szerkesztő, csak Osvát Ernő nem. A papos külsejű, fiatalos Osvát volt a pártfogója a magáéhoz hasonló korú fiatal embereknek, holott ő maga is arra szorult volna, hogy egy gazdag kiadó a hóna alá nyúljon. A Nyugat válságokkal küzdött, harcban állott az egész glóbusszal, az irodalmi madárijesztők és kertőrök minduntalan ráripakodtak a gyepre lépő gyerekekre, a bizalom gyakran megrendült az új irodalmi irányok felett, csak a pápaszemes szerkesztő bízott rendületlenül, és lámpással járt fagyos éjszakákon kis palántái megtekintésére, mint a lelkiismeretes kertész.
…A kézzelfoghatóan bekövetkezett háború messzire vitte azokat az éveket, amelyekben a tollharcok és a disputák voltak a magyar ember emésztésének előmozdítói. A Nyugat dolgain is még eleget rengette612 haját a zsírjában fuldokló ország, annyi tehetséges író volt az országban, hogy rostálni lehetett őket, az öreg Toldi Miklósok gyakran hajintottak buzogányt a New York karzatára, a fiúk elkapták és játszadoztak vele. Aztán nagyot csattant odakünn, felnőttek, gyerekek elhallgattak. Csak egy ember maradt ifjonti, kezdő, rajongó és hívő, aki még ma is oly izgatottan bontja fel a leveleket, mintha Ady Endrét várná Nagyváradról. Pedig csaknem száz esztendő elmúlott azóta.
(1923)
