OSVÁT ERNŐHÖZ
OSVÁT ERNŐHÖZ
Egy név, amelyet az írók régen ismernek, a nagyközönség pedig úgy hallgatja, mint valami eddig ismeretlen hírességét. Ki is az az Osvát Ernő, akiről mostanában mindennap írnak az újságok? Min gazdagodott meg? Talán becsukták? Vagy becsapta a benne hívő politikusokat? Öblös népénekes vagy mezítelen táncos? Fehér kabátos, kecses teniszbajnok, vagy talán ő a Göre Gábor? Vajon miért vannak tele a nevével az újságok? – Valaki tán tudja a nagyközönségben, hogy valami író, valami szerkesztő ez a bizonyos sokat emlegetett férfiú. Se nem bokszbajnok, sem Breitbart legyezője: csak a Nyugat című újság szerkesztője. Mindig tudtuk, hogy ezek a nagyszájú hírlapírók mily nagyra vannak a maguk embereivel...
Hát van is abban valami babonás érthetetlenség, hogy a jelen kor ásító vagy fogvicsorgató, egyhangú szegénységéből éppen Osvát Ernőt veszik észre a magyar értékek közül, amikor általában közömbösen szokás elhaladni azon szellemi értékek mellett is, akik föltűnési, érvényesülési vágyukban nem restelkednek az önreklám legközönségesebb eszközeitől sem. Szurokban és tollban is meghempergőznek, hogy észrevegyék őket; gyűlésbe csalogatják az ifjakat, hogy kirabolják a zsidó boltosokat, vagy mindennap beírják az újságba, hogy milyen étvággyal ebédelnek, vagy milyen viccet olvastak valamely régi kalendáriumban. Ők, akik ama Carlyle megfigyelései szerint az akasztófa zsámolyára is fölállnának, hogy közfeltűnést okozzanak – a nyavalyatörős koldusságot vagy a nemzeti vezérséget szimulálok; saját műveikről saját kritikákat írók; a reklámcimboraságban egyezők; a rókafejű ravaszok és az imbecillis hiszékenyek; a csepűrágói kunsztoktól sem irtózok és a ledér színésznők körül olvadozó dalnokok –, akiknek napjainkban elsősorban lett volna sanszuk, hogy valamely botrány, disznóság vagy607 a vándorszínész aranyórás jubileuma révén magukra tereljék a közfigyelmet, a vasárnapi városligetit és a nyegle lipótvárosit – ők mind megbuktak, amikor a véletlen árva gyermeke benyúlt a zacskóba, és a lottószámok közül olyan számot húzott ki, akire senki se gondolt: az Osvát Ernő számát. A szerények között a legszerényebbét, az irodalom bujkálójáét, a pápaszemes, kopottas szerkesztőét, akinek sohase volt egyéb dolga a világon, mint a követ törni azon az országúton, amelyen majd az ünnepelt költők fogatai végigrobognak. Az ő jubileumát ünneplik a jövő héten.
Talán meg se lehet érteni a mindennapi olvasónak ezt a jubileumot; közös szenvedés, örökös csalódás és sótalan ebéd kell ahhoz, hogy a múlt idők ne mehessenek el a felejtésbe. Főleg ez az új, betyárkorszak kellett az irodalomnak, amikor az elmúlt években minden gonosz vén embert végigünnepeltünk már, aki működésével, múltjával az ország vesztét okozta, amikor lerongyolt koldusokként éljenezve üvöltöztük azoknak a véneknek a nevét, akik miatt megbotoztak, amikor már megjubiláltunk mindenkit, aki nem esett el a háborúban, akit nem vertek agyon a háború után, bár ő volt okozója az eseményeknek – akkor végre észrevesszük azt is, aki nemeset és jót cselekedett ebben az országban. A legszentebb művészetet, az irodalmat csinálta, csak huszonöt esztendeig; a nagy világ ragyogó kertjeibe való ábrándokat hordott a szívében, és faggyúgyertyás kis szerkesztői irodákban vakoskodott félénken bontakozó írói tehetségek fölött, mint akár valamely Kazinczy-korabeli literátor.
A magyar irodalom újjászületésének nevezik a száz esztendő előtti időt az irodalom történészei. Ez a százesztendős forduló ismétlődött meg az Osvát Jenő életében. Majd egykor éppen úgy határkövet raknak az ő kezdetéhez a múlt búvárlói, mint akár a Kazinczyéhoz. Szent és nemes férfiú, akire tisztelettel tekint egy egész írói nemzedék.
(1923)608
