ÖREG HÖLGY MESÉJE
ÖREG HÖLGY MESÉJE
Petőfi Sándor nem volt szép ember – mesélte nekem egyszer egy öreg színészhölgy, téli estén a kandalló mellett –, és semmi szerencséje nem volt a nőknél. Azon fajtájú emberek közé tartozott, akiket a nők közönségesen bolonddá szoktak tenni. Akiknek ígérni szoktak, és akiknél az ígéretüket sohasem szokták beváltani. És talán ő maga csodálkozott volna legjobban azon, ha egyszer valamely nő komolyan belebolondult volna, mint valami kereskedősegédbe. Ha egyszer egy nő letérdepelt volna előtte, ha egyszer egy nő kezét-lábát megcsókolta volna, ha egyszer egy nő őrjöngő szerelemmel ölelte volna meg a nyakát, amely dolog akármelyik férfival megesett már. Petőfi Sándorral ez sohasem történt. Mert Petőfi Sándor sohasem ismert bennünket.
Egyszer nekem is volt szerencsém a nagy költőhöz... Ha tudtam volna, egykor milyen magasztos férfiúvá válik, talán barátságosabb lettem volna hozzá. Hogy is volt csak?... Engedje meg, hogy összezavarodnak az emlékeim, hiszen akkoriban valóban nem gondoltam arra, hogy erre az esetre még emlékeznem is kell valaha. Senki sem hitte a társulatnál, hogy Petőfi Sándornak valaha szobra lesz a Duna-parton, mert akkor a nők nem nyugodtak volna bele olyan könnyedén, hogy Sándor csupán belém legyen szerelmes. Mert az volt... Határozottan merem állítani, hogy szerelmes volt, mert feleségül akart venni. Várjon csak... Szatmárott játszottunk akkoriban, és tél volt. De az is meglehet, hogy már tavaszodott az idő, mert ő gyalog jött Szatmárra nagyon vásott csizmában. Éppen ezen csizmák miatt nem is igen mert nappal mutatkozni a városban, hanem világosnál a Szamosnál bolyongott, és mint mondta, énreám gondolt. De este ott volt a színházban. Hátul állott a diákok és mesterlegények között, és sohasem tapsolt... Csak állott mozdulatlanul, feszült érdeklődéssel, de annyira nem bírtam meghatni, hogy tapsra üsse össze a tenyerét. Ezért egy kicsit haragudtam is reá...
Tél volt? Azt mondtam? Nem, nyár volt, most már jobban emlékszem, mert az előadás után sétálni mentünk a Szamos partjára. Fiatal, bohó teremtés voltam, nem tudtam, hogy ez illetlen cselekedet. Ő hívott, és én vele mentem, mert kíváncsi voltam, hogy csakugyan meg fog-e hódítani. A Szamoson ragyogott a holdvilág, és messze egy csónak himbálózott a füzesek alatt. Ő csónakázni hívott, de én nem mertem vele a vízre szállani, mert nagyon forgatta a szemét. Az a bolondság41 járt a fejemben, hogy ez a fekete, komor fiatalember még a Szamosba fordítja velem a csónakot... Tehát csak a parton, a füzesek alatt sétálgattunk. A korhadt faderekakat minduntalan leskelődő színészeknek néztem. És azért elhúztam a kezem, amikor meg akarta fogni.
Ő nem szerette a hallgatag nőket. Szerette, ha a nők beszélnek körülötte, mert ő maga rendesen egy szót sem ejtett ki női társaságban. Ezt is már csak később tudtam meg, amikor a színháznál hallottam, hogy életrajzot írtak róla, s az életrajzban benne vagyok én is. Az orvos úr nagyon megtiltotta az olvasást, de azt a részletet mégis elolvastam, ahol én is szerepelek mint Petőfi egyik szerelmese... Hát hol is hagytuk el, kedves uram? Igen, a Szamos-parton vagyunk, és a holdvilág ragyog. Ő pedig letérdepel, és minden bevezetés nélkül így szól hozzám: „Szívem hölgye, legyen a feleségem!” Lehetséges, hogy nem egészen így mondta, sőt arra sem emlékszem teljes bizonyossággal, hogy valóban letérdepelt-e. Csak későbben jutott eszembe, hogy ez a jelenet nem történhetett meg másképpen, miután Petőfi Sándor érdemükön felül tisztelte a nőket, meg aztán színész is volt valamikor. Tehát tudhatta, hogy ilyenkor le szokás térdepelni. De, mondom, megesküdni már nem mernék erre a dologra.
Felleg vonult a hold elé, mint későbben megtudtam, és én igent mondtam, mert hiszen abban az időben fiatal, bohó teremtés voltam. Azt hittem, hogy csupa tréfa ez a dolog. És most, hogy visszaemlékezem, ezért a kimondott „igen” szócskáért történt a további dolog. Sándor kijelentette, hogy menyasszonyának tekint, és a legnagyobb tisztelettel kezdett velem bánni. Megesküdött, hogy az esküvőnk napjáig egy ujjal sem fog érinteni, tehát bízvást sétálgathatok vele továbbra is a holdvilágban. Mentünk, mentünk a kanyargó Szamos mentén... Mentünk, mentünk a holdvilágban csillogó habok nyomán, és egy távoli toronyban tompán ütött a toronyóra. Igazán nem tudom megmondani már önnek, hogy mire gondoltam. Azt hiszem – de ez csak egy bohókás öregasszony feltevése – hogy az akkori fiatalságomban jobban szerettem volna, ha Sándor nem tisztel annyira... De, kérem, ne nevessen ki ezért.
Istenkém, bocsásd meg itt és a túlvilágon, hogy én bizony szépségesen elfelejtettem az egész Szamos-parti jelenetet, amikor egy napon levelet kaptam Sándortól. Kedves menyasszonyának nevezett, és írja, hogy Debrecenből Pestre utazik, mert állás után akar nézni. Akkor azután nagyon megijedtem, és sírva fakadtam, hogy olyan szívtelen,42 kegyetlen teremtésnek ismertem meg magam. Egész éjjel sírdogáltam, és a barátnőm, akivel együtt laktam, alaposan összeszidott. „Ostoba liba vagy! – mondta. – Hát nem tudsz neki írni?” Erre leültem, és levelet írtam. Szomorodott szívvel tudomására hoztam, hogy nem lehetek a felesége. Azután Nagybányára pályáztunk.
(1910)
