MÁRCIUS
MÁRCIUS
Magányos lelkek régi szokása, hogy éjféltájban szeretnek elmúlt emberek árnyékalakjaival koccintani, a regényolvasmányt leereszteni a kézben, és elmerengeni ódon hősökön, nőkön, férfiakon, öregeken, akiket Jósika, Jókai és a többiek egy-egy éjszakára a háztetőnk alá kvártélyoznak, a verseskönyv sárgult lapjain a költő árnyékarcát keresni, amint visszanéz a túlvilágról, lehunyt szempillákon át az ábrándos olvasóra…
Hányszor láttam Petőfi Sándort az éj csendjében, amint a verseskönyvére hajtottam bozontos és barna fejemet!
A tavaszillatú friss emlékezésben az alig elmúlt életnek legérdekesebb figurája e különös fiatalember, akiről minden valamirevaló nő álmodott egyszer-kétszer, és az írók ifjúkorukban arról ábrándoznak, hogy egyszer jácintot ültetnek el a szívükben, bezárják szemeiket a való élet meglátásától, kinyitják füleiket a túlvilági hangok megértéséhez, s leírják Petőfi életét...
Igazat, hosszat, félbolondot, félálmot, képzelgést, az új csizmáknak nyekergését, az Etelkák és Júliák köznapiasságát, falusi csárdásnék erényét, pesti lapszerkesztők ócska, avas kalapját, dunavecsei kislányok furfangosságát, pesti bürgerkisasszonyok barchentből való műveltségét és szoknyáját, szatmári bálat, szeptember végét Koltón, Jókai barátságát, a szűk pesti lakást és ifjú házasságbeli éjszakákat...
Egyszer le kellene írni mindent, ami a különös fiatalemberrel történt, amint ellenségei látták őt egykoron, és amint Vörösmarty Mihály elgondolta; amint az ifjú Szendrey Júlia elképzelte, és érezte őt asszonylelkén át, gyávának, hősnek, bujdosó és otthon után kívánkozó szegény katonának, pipás költőnek, elcsapott vándorszínésznek, tükre előtt nemzetőri kalapját illesztgető, gondokkal bajlódó, tehetetlen és éjszaka43 verseket írogató forradalmárnak; és amint valójában volt: félig színész, félig szent, egyszer gőgös paraszt, máskor a magyar istennek fia...
Megírni, hogy miért fordította az angol művekből éppen Coriolánust, és mit gondolt magában, midőn verseit írta, csiszolta, kinyomtatva látta...
Mit ebédelt, ha ebédelt, és a pénzt vajon vigyázva őrizte-e, vagy megvetette...
Frankenburg mit gondolt róla, és kik voltak a nők, akik házassága előtt nemcsak lelkileg szórakoztatták?
Kik voltak Júlia előtt valóban érzései, és eme késő öregséget megélt és ezüstfejjel férjhez ment színésznő a kiéhezett, testileg elkényszeredett, gyakran borotválatlan, de tiszta ingű és mindig fényes csizmájú ifjú költőt hogyan és miként szerette?
És kik szerették még egykori honleányaink közül; leszámítva azon képzelgő, az elaluvó mécses nyújtózkodó lángjának árnyékképeihez hasonlatos fantáziájú idős dámákat, akikbe Liszt Ferenc és Reményi óta minden nevezetesebb magyar ember szerelmes volt?
Belvárosi aranyművesnek vagy frájok?
Meglátogatta-e valaha úrihölgy szegényes kis szobájában, vagy megtelt polgárnők elmulattatták?
Húsz és egynéhány esztendős volt, falvakban, tanyákon, pusztákon, csillagos ég alatt töltötte éjszakáit... mit gondolt magában?
Majd Pesten csavargott, és a Váci utcában utánanéztek a lornyetten át a dámák, amikor a kávéházba ment.
Szerette-e egy idegen nő valahol a verseit, aki színésznőnek akart elszökni a szülői háztól?
És „honunk szépei”, dalmos, gyengéd szívű, jól főző, egészséges, vérbő dámáink mit gondoltak volt az agársovány poétáról?
Március van, és március volt, s a költő képzelemvilága mindig távol jár a valóságos élettől.
Egy fehér köpönyeges osztrák katonatiszt bizalmas naplójában bizonyára több s érdekesebb feljegyzést találhatnánk ama letűnt kor hölgyvilágáról, mint az ifjú Petőfi élményei között.
Egy furcsa, idegenszerű és nők előtt kedvetlen ifjú férfi volt ő, olykor a Zrínyi Miklós állásában, máskor a Robespierre maszkjában. Volt Tiborc, és volt lantos diák (miután a városból eltávozott, és kézzel fogható44 ható eredménytelenséggel énekelt nőkről, akik tán a verseket sohasem olvasták vala); volt gőgös, megvető, hideg és öntelt, aki az aranyművesnéket, mint afféle kacér hölgyeket csak akkor vette volna tudomásul, ha azok szerelmét koldulják, holott a városban jurátusok pengették a sarkantyújukat, és a divatlapszerkesztő volt a legismertebb lion. Tizenhat éves kisleányokkal beszélgetett, bizonyára olyan komolyan és megfontoltan, amint a tanulásait cselekedte, holott azok a tánciskola vagy a gellérthegyi búcsú élményeiről szerettek volna hallani; a szíve tele volt robbanó indulatokkal a férfinemen levő emberek iránt, mindenkit megvetett, toronymagasból nézett, főként e kor íróit és költőit… Bedőfi nevű karikatúrára gondolt, akit ellenségei megszólottak, holott éjszaka nőkre is gondolhatott volna... Laborfalvi Róza személye mérgesítette és gyújtogatta a haragját... a Pilvax kávéházbeli tehetségtelen írók miatt szorongatta az öklét... barátja sem volt: hogyan gondolhatott volna komolyan és hosszadalmasan egy hölgy harisnyakötőjére?
Társtalanul, némán, panasz nélkül, jajkiáltást elnyelve távozott el Magyarországból.
Sohasem lehet megtudni, hogy mit gondolt valóban magában a márciusok, a tavaszok, az ifjak, a magyarok költője!
(1916)
