PETŐFI
PETŐFI
A szótlan sírásók kapáikat vállukra vetve hazaballagtak a temetőből, ahová a múlt századbeli Magyarországot elföldelték; a horpadozó sírhantok mellett alig maradt eleven látogató, aki személyesen ismerte volna azokat, akik a fejfák alatt feküsznek. A „nagyidők tanúi”, Petőfi kortársai és ismerősei kis betűk alakjában élnek a sárguló könyvekben; két éve elballagott Lévay József is, aki még látta Petőfit, hírét többé nem hallani összeszáradt öregasszonykáknak sem, akik Petőfit ismerték; az évfordulón, a július végi napon már nem jelentkezik senki Magyarországon, aki valóban látta volna a költőt. A vidéki levelező, aki szerényen visszaemlékezik a régi újságokban Petőfi eddig ismeretlen48 cselekedetére, látogatására, esetleg levelére: évek óta tétlenül gunnyaszt kiszáradt kalamárisa felett; a „kortárs”, aki a vén diófa alatt pókhálós hangon megszólalt Petőfi halálának évfordulóján, végleg elballagott a vidéki szőlőskertek útján; a molyette szakállú múzeumi írnok, aki hajdanán minden nevezetesebb évfordulón feltette pápaszemét az egykorú újságok és könyvek felett, hogy tárcacikket írjon ezen a júliusi napon, amely nemzedékeken át Petőfi emlékezetének volt szentelve, a csonka hírlapokban nem emlékezhetik meg a dicső múltról, hisz az újságok a napi eseményeket sem győzik papirossal; az öreg színészek, akik verseket szavaltak ez estén a függöny előtt, a Petőfiről elnevezett asztaltársaságok, amelyek életjelt adtak magukról, a negyvennyolcas honvédek, akik kivonultak: immár a nyugalmazott hírlapírók memoárjaiban élnek.
Izgalmas, vergődő, siralomházkedvű napjainkban nincs időnk megállani a szélverte futamodás országútján, hogy tiszteletünket bemutassuk kővé válott nagy szellemeinknek, nincs érkezésünk hátranézni a megpróbáltatások kínjaiban, nem figyelhetünk a harangszóra, amely a dicsőséges múlt idők tündértavának mélyeiről hangzik utánunk, nincs kedvünk visszalapozni a régi könyvekben, hogy emlékezetes napokra bukkanjunk, hiszen még rongyokban lóg rajtunk a gyászruha a tegnapért, még világtalanná teszi látásunkat a frissen égő könny, még mellünkön fekszik a kétségbeejtő malomkő... Hol van a gigászi erő, amely velünk felejtetni tudná koldus jelenünket, poklos sebeinket, szétmarcangolt nemzetünket, hogy mát feledve áldozhassunk a hív emlékezetnek?
Petőfi dárdával a mellében fekszik a fénylő hegyormon, míg a mai nemzedék sírva, gyászmenetben vonul el a hegy lábánál; elszegényedett, nincstelen emberek módjára dicsekednénk dúsgazdag rokonunkkal, ha őt emlegetnénk; törpe szívünkbe hívnánk meg a Kárpát nagyságú óriást, ha őreá emlékeznénk.
Szemünk nem tudja követni felhők között rázott üstökét, lealázottságunk nem állja villamos tekintetét, törött hangszereinken nem adhatjuk vissza az ő égbe zendülő dalait, tenyérnyi ablakú házikónkba nem fogadhatjuk az ő magasba sudárzó alakját, lábadozó, harmadnapos lázunkban nem kapaszkodhatunk az ő üstökös röpívű gondolataiba, elhalkult, bánatos hangjaink mellett úgy harsan fel az ő hangja, mint a tevehajcsárok pislogó tüze mellett az oroszlán bömbölése.
Csak tartsuk lakat alatt a könyveket, amelyekbe a régebbi századok49 magyarja van zárva, mint a bedugaszolt palackba az ezeregy éjszaka dzsinnje; felejtgessük a tizenkilencedik századot, amelynek arany vonalából megmaradott öreg úgyis sírja felé tántorog. Ne mérjük össze koldusnyomorunkat, vakolat és ablak nélküli lelkünket, őszi légy ténfergésünket az emlékezet délibábjában feltünedező őseinkkel. Világszerte ismert kincses atyánkfia, Petőfi Sándor oly messzi időkig áll a hegytetőn, mikor mi talán már nem is leszünk. De megtaláljuk őt akkor is, ha életben maradunk, felgyógyulunk mostani nehéz betegségünkből; ha ismét szabadok lesznek az országutaink, amelyek felett langyos eső füröszti az összeboruló fákat... El nem orozható kincsünk a költő a föld alatt és a föld felett, amely kincs csak akkor tárul fel a kereső előtt, ha magyar lélek magyarul mondja el felette a varázsszavakat. Nem hervadnak el soha a rózsák, amelyek a magyar arcokon fakadnak az ő versei hallatára. A dárdával átdöfött szív a hegytetőn vagy a sóbánya mélyében nem szűnik meg dobogni, s az ifjú magyarok mindig megtalálják a zseni korai halálában is a példaadást, hogyan kell a hazát szeretni.
Jönnek majd július végi napok, amikor ismét megteríthetjük asztalainkat, ezüsttel és kehellyel, hogy dagadó szívvel vendégül lássuk a büszke Emlékezetet...
(1920)
