PETŐFI ZOLTÁN UTAZÁSAIBÓL
PETŐFI ZOLTÁN UTAZÁSAIBÓL
Vannak bizonyos régi, babonás dolgok a világon, amelyekkel nem lehet foglalkozni minden következmény nélkül.
Nem lehet például az elmúlt idők kísérteteiről beszélgetni, írogatni83 többet a szokásosnál. A kísértet megelevenedik, és egy szép napon valóban visszatér ahhoz, aki hívogatja őt.
Így vissza-visszatér Petőfi Zoltán is, akiről már néhányszor írtam (színdarabot és elbeszélést is), ez a különös, fakó fiatalember, amikor novemberi időjárás köszönt a világra, és a kísértetek elkezdik a maguk járását-kelését.
A ködből kilépnek... Megálldogálnak az udvaron... Végigmennek a háztetőn... Éjjel a szoba sarkában megszólalnak, mert nekik mindenhová be lehet lépni, ahol rájuk gondolnak.
Petőfi Zoltán, aki több mint hatvan esztendeje halt meg Pesten: ugyancsak visszajött.
Egy kéziratos asszonyi könyvet kaptam a napokban a postán.
„Ezeket a feljegyzéseket még a nagymama vagy talán a dédmama írta Petőfi Zoltánról – írja a küldemény feladója, ugyancsak egy asszonyság. – Én nem tudok vele mit csinálni, ön talán felhasználhatja.”
Íme, ez volt a posta a másvilágról, egy novemberi napon.
A színházban valamikor ugyancsak ezen a novemberi napon játszották Zoltánka című színdarabomat, amely Petőfi Zoltánnal foglalkozott. Hány esztendővel ezelőtt? Nem merem megmondani a finom lelkű, odaadó szívű, a lelkes tekintetű és a szív hangjain beszélő színésznő miatt, aki a színdarabocskában a női főszerepet játszotta.
Ám hagyjuk a személyes emlékeket. Megint őszi köd ült a világra, és a ködből, az árnyékból, a hatvan év előtti messziségből kilép Petőfi Zoltán, olyan kopottan és rongyosan, mint amilyen egész életében (mindössze huszonegy évig tartott) mutatkozott azok előtt, akik ismerték az üstökös hátramaradt kis halovány csillagát a magyar mennyboltozaton.
Itt vannak az ismeretlen hölgy eddig ismeretlen feljegyzései... Talán elmulattatja önöket is a kályha mellett, mint ahogyan engem elmulattatott.
Petőfi Zoltán a Peleskei nótárius útján ment Debrecenből Pestre, mert hiszen a vándorszínészetnél, amelyet szolgált, a Peleskei nótárius-ból tanulta meg Magyarország földrajzát.
Csakhogy nem lóháton utazott, mint hajdanában a nótárius, hanem gyalogszerrel, mint szegény vándorszínészhez illik... Vagy mint Petőfi fiához illik, akinek atyja maga is gyalogszerrel utazott ezen a tájon, a Hortobágyon át, az útszéli kocsmák mentén, a Jászságnak tartva és84 onnan a Tiszát keresve, aminthogy a mai repülőgép is ezt az utat választotta, mint akár a nótárius, akár Petőfi Zoltán, ha a Hortobágyot elérni akarja.
A Hortobágyon, ezen a legnagyobb magyar pusztaságon mindig fúj a szél.
A szél napjainkban a repülőgépet táncoltatja meg, hogy az utasnak a csillagok szikráznak szeme előtt, még fényes nappali időben is.
Hatvan-hetven esztendővel ezelőtt a szél a vándorszínészek vékony köpönyegét forgatta, amidőn a vándorszínészek vállalkoztak arra, hogy Petőfi fiát Pestre kísérik Debrecenből, éppen olyan gyalogszerrel, mint hajdan isteni atyja utazott.
Két vándorszínész vállalkozott arra, hogy Petőfi Zoltánt nem hagyják el utazásában.
Az egyik Boronghi néven játszott a szellős színpadokon, és lantot hordott a köpönyege alatt. Vékony nyakú, a rendesnél magasabb és soványabb emberforma volt, aki szerződés hiányában megengedte magának azt a luxust, hogy kipödrött bajuszt eresszen, és ezzel elmulatozzon bánatos életében. A pödrött bajusz a színésznél a munkanélküliséget jelenti.
A másik színészt Baki néven emlegették a zöld színicédulák, amikor néhanapján rákerült neve a színlapra. Ez a Baki vastag, vállas ember volt, aki inkább szökött katonának látszott, mint színésznek. Játszott komikus figurákat, de tragédiát is, mert egy vidéki színésznek mindent kellett tudni.
Ez a két kísérő a dolga miatt akár a világ végéig is elmehetett volna Petőfi Zoltánnal, mert éppen szerződés nélkül állottak itt a novemberi égboltozat alatt, amely alatt már elrepültek az utolsó vándormadarak, a hideget is elbíró vadludak, de a földön még mindig akadtak vándormadarak, akik nem ijedtek meg a közelgő, komor nézésű hófelhőktől, hanem bátran mentek, és visszafütyültek a késő őszi szélnek, a fagyos országúton megjelenő sármánynak, a hitvány bokrocskákat oly örömtelien látogató cinkéknek. Visszakárogtak a fejük felett repkedő varjaknak, amelyek lappadtan közelegtek feléjük. Futamodtak a vörösbarna róka után. És versben köszöntötték azokat az útonjárókat, akik szekéren vagy kocsin hajtottak el mellettük. Mert hiszen külsejükre nézve vidám színészlegények voltak, bármily búbánat lakott is odabent a szívükben, ahová senki se lát.
Egy kocsi aztán felvette őket, akkor éppen, amikor elhagyták a mogorva85 Hortobágyot, ahol csak komoly, szemükbe húzott fövegű pásztoremberekkel találkoztak, akik nomád foglalkozásuk miatt sohasem hisznek az idegennek.
A kocsi felvette őket – talán akkor is felvette volna, ha nem olyan nevezetes komédiások, mint Petőfi Zoltán, Boronghi és Baki, hanem névtelenebb aprócsillagok.
A kocsiban úrihölgy ült az utazáshoz felkészülődötten, farkas bőréből való lábzsákba dugván a lábait, rókamálas bundába burkolva a tagjait, a két kezét üvegszemű rókafejbe rejtve. Míg fején két kalap is volt az esetleges hóesés ellen. Az egyik kalap, a felső, széles karimájú nyári szalmakalap volt; a másik kalap, az alsó, divatos kalap volt, amilyent a divatlapokban lehetett látni. És mindkét kalap egy kendővel volt állához kötve.
Tar Mariska, jászsági földbirtokosnő volt a vendégszerető hölgy.
Már nem éppen olyan fiatal és fürge, mint egy vidéki primadonna vagy egy lenge költői ideál vagy a korabeli költőnők, habár Tar Mariska is költőnő volt, amint ez az utazás folyamán kiderült.
Tar Mariska, amikor kocsijában megismerkedett vendégeivel, a köpcös Bakit a bakra ültette, mert neki ott lesz a kocsis mellett a legkényelmesebb helye – a nyurga és hosszú nyakú Boronghit a szemben lévő ülésre tessékelte – míg Petőfi Zoltánt maga mellé ültette a kocsiban, és felajánlotta neki a lábzsákot, ahol a fiatalember lábszárai bőségesen elférhettek Tar Mariska lábszárai mellett.
– Szívesen teszem, mert ismertem úratyját, mikor még a földön és a Jászságban járt! – mondta egyszerűen Tar Mariska, ahogyan egy falusi asszonyság szokott beszélni. – Bár ő se volt valami nagy izmos, megfelelő külsejű férfinak mondható, jóval derekabb volt, mint maga, fiam.
– Pedig Debrecenben koplaltatták – szólt Baki a kocsiülésről visszafordulva, mert éppen azért lett kedve a társalkodásba beleavatkozni, mert az asszonyság valamilyen okból ki akarta abból rekeszteni.
– Valóban, Debrecenben a tenyerükön hordták az asszonyságok! Tejben, vajban, de főleg jó ennivalókban fürösztötték, hogy a földkerekség bármely színésze cserélhetett volna Zoltánnal! – ismételte meg nagyobb nyomaték kedvéért Boronghi a szavakat a kis ülésből. – De van olyan természetű ember, aki nem tud felhízni – így például én sem.86
– No de jó kunkorgós bajuszt nevelt az úr Debrecenben – felelt vérmes, falusias nevetéssel Tar Mariska.
– Ez is azért volt, mert mindig csak a színház körül csavarogtam, beljebb nem eresztettek! – dörmögött Boronghi. – Pedig mindent jobban tudtam volna a társulat bármely tagjánál.
Petőfi Zoltán ezalatt az asszonyság boglyakemence melegét terjesztő bundája mellett és lábzsákjában melengette a gyaloglásban kifáradt, átfázott tagjait. Megbecsülhetetlen az ilyen váratlanul érkezett útitárs – a novemberi pusztán, amikor az első hónak a szaga már itt kóvályog körülöttünk, néha egy-egy fehér pehely bukik le a nagy magasságból, mintha valamely láthatatlan madár hullatna el egyet-egyet tollazatából.
Tar Mariska kihúzta kezét a derekán viselt rókafejből, és Zoltán vállára tette:
– Nem, fiam, nem hiszem el sehogy se, hogy maga ilyen testi állapotban maradhatna ott, ahol az én szakácskönyvem szerint főznek és sütnek. Sohase hallott még Tar Mariska Szakácskönyvéről?
– Hallottam, mert sokfelé megfordultam a világban – felelt Zoltán vidéki színész módjára, aki egy kis lódításért nem megy a szomszédba.
– Hát annak a szakácskönyvnek én vagyok a szerzője – mint Lauka Gusztáv, a huncut, írta a Hölgyfutár-ban, én vagyok a poétanője. Ugyanezért szívesen látom az urakat ma este magamnál vacsorára, hogy kézzelfoghatólag is bebizonyítsam, hogy Lauka Gusztáv nem érdemtelenül írta magasztaló sorait a Hölgyfutár-ban.
Így szólt Tar Mariska a puszta kellős közepén a három kiéhezett vándorszínészhez. (Igaz, hogy ez nem is történhetett máskor, mint a múlt században!)
A színészek hódolatteljes nyilatkozatokat tettek – ismerjük szegénykék mondanivalóit a múlt időből. – Petőfi Zoltán, aki még jóformán gyermek, alig tizenhét esztendős volt, közelebb bújt jótékony szívű pártfogónéjához, miután annak lelkesültsége nemcsak szavaiból, de bundájából is áradt, mert néhány kocsinyom után a hó valóban hullani kezdett, mint azt a varjak megjósolták, fehéren, zamatosán, bőségesen, hogy csak keréknyom maradt feketén ebből az egész nagy világból, míg a földkerekség többi részlete olyan fehér lett, mint egy jótékonykodó asszonyi lélek, aki három ágrólszakadt vándorkomédiást az országúton szedett fel...
És Tar Mariskának igaza lett abban is, hogy két kalapot tett a fejére,87 mert a felső, az úgynevezett szalmakalapot csakhamar ujjnyi vastagon borította be a hó, amely olyan tömeggel hullott a magasból, mintha már hetek óta gyűjtötte volna a muníciót a földvár megrohanásához. Hóemberek között érkezett meg a vastag asszonyság egy tágas udvarra, ahová csak ösztönük szerint találhattak el a lovak, mert a fehér hóeséstől már a délutáni órában sötét lett.
– Vándorlóknak való idő! – sóhajtott fel Petőfi Zoltán, mint afféle romantikus fiatalember.
– Talán szeretnél odakünn lenni? – kérdezték vasvillatekintettel a színészek.
– Igen, odakünn a viharban és az országúton! Mert Petőfi fiának nem illik meleg szobában lenni, mialatt szakad a hó a világ felett! – kiáltotta Zoltán.
A szobában valóban régimódi boglyakemence eregette melegét a félig paraszti, félig úri lakba, a tanyán, ahová a sors véletlenségéből a vándorszínészek elvetődtek.
– Vajon hány esztendős ez a kemence? – kérdezte Zoltán a szobába lépő Tar Mariskát.
– Már akkor is a helyén állott, amikor úratyja legutoljára nálunk járt – egy télen, amely éppen úgy kezdődött, mint a mostani – felelt Tar Mariska, és anyáskodó szemmel nézett a fiatalemberre. – De most arra feleljen nekem, fiam, evett Debrecenben kocsonyát?
– Egy tányérral sem! – kiáltotta szikrázó szemmel a két színész: Boronghi és Baki, míg Petőfi Zoltán halkan szólott:
– Őszintén megvallva, nem emlékszem, mert engem sohase érdekeltek különösebben az ételek, éppen atyám ismeretes koplalásai miatt.
– Atyja itt nálunk kocsonyát evett! Nem engedtük útnak éhesen. Kocsonyát evett nyomban, amikor megérkezett, mert hirtelen ez volt kéznél a házban. Ajánlom önnek is, fiam, hogy ne vesse meg azt, amit atyja szeretett.
– Ó, ha valamiben követhetem atyám példáját: akkor én helyemen vagyok! – fogadta hirtelen Zoltán, és valóban lelkesség érzett a szavában.
– Akkor tehát kocsonyát fog enni!
A két színész megismételte Tar Mariska szavait:
– Igen! Kocsonyát fogsz enni, Zoltán.
(Ők magukról nem beszéltek, mert olyan emberek voltak, akiknek amúgy se lehet parancsolni. Azt teszik, amit akarnak.)
A ráhintett paprikától kissé pirosbarna kocsonyás tányérok tehát megjelentek az asztalon.
– Teremtőm, ne hagyj el! – kiáltotta Baki, hogy Tar Mariska iránt érzett hódolatát kifejezze.
– Ez tündértől való, nem emberi kéztől! – riadt fel Boronghi, amikor az első csontocskát a szájába vette, és először is könnyű fokhagymaszagot érzett, majd a bor és valódi finom borecet ízét. Egy harapásnyi volt minden kocsonyadarab e látszólag vékony ember szájában. Így a második falatnál már teljesen tisztában volt a kocsonya ízével és ezért gyorsan kiáltotta:
– Becsületemre: nem lehetett több a süldő hat hónaposnál. Még egy szál sörtét se találok a fülében, se az orrában.
– Azt nem is találhat, mert gondom volt rá, hogy alaposan megtisztítsam – mond Tar Mariska nevetve, majd Zoltánhoz fordult, és egy újabb darabot nyújtott át neki villáján. – Magam húztam le róla a bőrt. Vagy talán a körmöt jobban szereti? A titka az egésznek, hogy egy darab marhahúst is főztem megfelelő marhacsonttal együtt a kocsonya levébe, de a főtt marhahúst már tegnap megettük. Szegény apja a tojást, és sárgarépa-szeleteket szerette, amellyel a kocsonyát garníroztam. De mégis találtam egy kedvére való csontot, amelyen aztán lyukat lehetett fúrni, miután a húst lerágta róla, és a csontdarab cukorspárgára fűzve úgy dudorászott, mint egy eleven ember.
– Azután mit evett tekintetes Petőfi Sándor úr? – kérdezte Baki, miután a maga porciójával a leggyorsabban elkészült, anélkül hogy az egész idő alatt egyetlen szót is vesztegetett volna az étel dicséretére.
– Aztán ludaskását evett Petőfi Sándor – felelt mindinkább elérzékenyülve Tar Mariska, miután annak az embernek a fiát asztalánál etette, akit legjobban szeretett életében.
– Reménylem, a zúza is benne volt a kásában, nemcsak lába és szárnya és más haszontalanság? – kérdezte Baki, azoknak az embereknek az elbizakodottságával, akik a legkisebb szerencse megjelenésekor elfelejtik régi bánataikat. A szerencse itt van, és örökké mellettünk marad.
– A feje és a nyaka is benne van a zúzáján kívül – mond Tar Mariska, természetesen inkább Zoltánhoz intézve a szót, mint Bakihoz, mert hiszen mit érdekelte őt egy vándorszínész, amilyen százával jár az országúton, de Petőfi Zoltán csak egy van. Egy van – ez a heptikás külsejű,89 boldogságból fakadt és boldogtalanságra megjelölt arcú fiatalember, akinek homlokán az idő előtti töprenkedéstől korai ráncok támadtak. Aki most itt ül a tanyaház szobájában a politúros bútorok között és a szalmafonott széken, városi almáriom és parasztláda mellett, mint akár Tar Mariska, aki maga se tudta magáról, hogy parasztasszonynak vagy úri kisasszonynak számít-e ezen a világon. Költők könyveit olvasta a mécsvilágnál, de hajnalban együtt kelt cselédeivel. Sok asszonyféle volt így a múlt században, vidéki helyen, akinek valakije elveszett a szabadságharcban és az utána következő időkben, akiknek a révén tekintetes asszony lett volna, de nélkülük leányasszony maradt.
Fordult egyet, és egy tüneményes tál jelent meg a damaszt asztalterítőn, de fakanalas asztalon (mert az ezüstöt oda kellett adni a hazának) egy tál jelent meg, amelyből előbb az egészben főtt vöröshagyma látszott, aztán a zöldborsó, majd a rizskása apró, sütőben sült szemei, majd barna gombák és e rakomány mélyén a novemberre már jól megtömött liba zúzája és egyéb aprólékai.
– A nagyapám se evett ilyent! – mond a mind elbizakodottabbá vált Baki az első falat után. Aztán többet nem szólt, de annál hatalmasabban dolgoztak fogai.
A vékony nyakú, kis fejű, de a tartalmasságban nem hátrább maradó Boronghi a liba fejét és nyakát vette pártfogásba, és a csontok szopogatása miatt csak néha tehetett egy megjegyzést:
– Bolond madár, mért nem repültél el idejében? – kérdezte a liba fejétől, mikor azt szájába vette.
– A legjobb madarászok mégiscsak a libapásztorok! – emlegette elismeréssel, amikor a liba nyakát vette gondjaiba.
Zoltánnak a zúzát rakta tányérjára Tar Mariska:
– Meggyőződhetik róla, fiam, hogy nem hamis a zúzája, mint a nóta mondja, hanem jó háziasán petrezselymes, gombás, borsos. És ha netán a sajtot szeretné, van itt mellékletül a tányérkán.
Boronghi, mint afféle korabeli színész, felkapta a tréfát, mint a tyúk a szemet, és nevetve kérdezte a háziasszonytól körüludvarolt Zoltánt:
– Kisasszony, szereti a sajtot?
Zoltán nem felelt. A disznózsíros debreceni koszt után valóban ízlett neki Tar Mariska libahúsa, amit maga az asszonyság is észrevehetett, mert barna szemeit lassan kifényesítették a könnyek, amelyek a jólelkű és jól főző asszonyokat látogatják, amikor munkájuknak eredményét látják.90
– Hej, de szép kövér embert tudnék teremteni én magából, fiam, ha darab ideig a vendégem volna! Nincs a maga gyomrának semmi baja, csak a nem neki való konyha – mond Tar Mariska. A színészek buzgón bólogatnak. (Ezt teszik mindig a fehér asztalnál.) Zoltán ellenben így felelt:
– Pestre kell mennem, hív a kötelesség, anyámat kell meglátogatnom.
Tar Mariska egy könnyűt sóhajtott – aztán vérmesen, mint ahogy szokott, felkiáltott:
– Hé, fiúk, akinek még nem fáj a gyomra, az kaphat nyúlpecsenyét.
– Persze, gerincet – ismételte a verejtékén át a bizakodva mosolygó Baki.
– Mindig nyulat kerestünk az úton, hogy azt megfoghassuk, megsüthessük, megehessük, íme, itt találjuk meg, ahol nem is vártuk.
Hideg görhe fejezte be az ebédet, amelyhez most egy pohos, betyár-világból maradt, zöld cserépkorsóban bort is adott az asztalra Tar Mariska, amilyen bora lehet az asszonynak, aki foglalkozására nézve nem kocsmárosné.
Emlegette is a két színész a szénapadláson a nyúlós, bicskanyitogató, keserves, szőlőmagos, zavaros bort, amelyet bizonyára valami öreg vincellér taposott a tanyán, nem pedig ifjú hajadon.
Emlegette a két színész a szénában elnyújtózkodva a Tar Mariska borát, amelynél hitványabbat nem ittak életükben. De emlegette Petőfi Zoltán is, aki a fűtött vendégszobában kapott helyet a házban, mert nagyon borivó ember volt már ebben az időben, holott atyja, Tar Mariska vallomása szerint, egyetlen korty bort se ivott a tanyán...
Nem is ihatott ebből a borból! – gondolta Zoltán, amikor szokása szerint atyjához szálltak a gondolatai, és az ő nyomát igyekezett követni. – Hol járhatott ő ilyen viharban, mint ez a förgeteges téli éjszaka?
Mert a hófúvás javában sikoltozott és káromkodott, dörömbölt, és fázta a kaput, kútostort és háztetőt odakint.
– De holnap átkelünk a Tiszán, mert Pestre kell menni az anyámhoz – ez volt Zoltán utolsó gondolata, mielőtt elaludt volna.
Amíg ugyanakkor egy másik szobában Tar Mariska ült, és merengett a házban.
– Szegénykém, a görhéből evett legjobban, bár egész életemben91 görhét süthetnék neki! – gondolta a nap eseményeiből. Aztán lábujjhegyen felkelt, végigment a házon, a vendégszobába, betakargatta Petőfi Zoltánt a mécsvilág mellett, és egy könyvet helyezett az alvó fejéhez. Petőfi összes költeményei voltak, amelyeket esténként ő szokott olvasgatni, de most a fia fejéhez kell tenni, arra az esetre, ha éjjel felébredne.
De Zoltán nem ébredt fel hajnal előtt, és a hófúvásra következő napos reggelen a vándorszínészek tovább utaztak.
– Az apám se törődött az időjárással! – mond Petőfi Zoltán, amikor a havas útnak nekiindultak.
(1933)
