TÖMÖRKÉNY
TÖMÖRKÉNY
Ki volt Tömörkény?
A magyar Alföld költője volt.
Petőfi volt, de prózában írt. Szegedi paraszt volt, de verset érzett, költeményt mondott. Nemzetünk kincse volt, mint a régebben meghalt magyar költők, akik elhalványodva, de felejthetetlenül néznek vissza szépséges nemzeti múltunkból; akik a régi Magyarország történetét, érzésvilágát, gondolatföldjét műveinkben nekünk hagyományba tették, hogy sohase felejtsük el apáinkat áldani.
Tömörkény azt a Magyarországot írta meg, amely még itt van, de már elszállóban van, mint a felhő a szél szárnyán. Azt a Magyarországot festette le nekünk apró betűivel, amely Magyarország maholnap éppúgy a múlté lesz, mint atyáink országa volt. A magyar parasztról alkotott mitológiát, amely paraszt meghalt hazája védelmében a földért, amely nem az övé. A Tömörkény magyar parasztját többé nem látja eleven ember. Az ő bánatos, fáradt szeme volt az utolsó, amely úgy látta Magyarországot, amilyen az a háború előtt volt, a parasztot, aki hősi halott névvel cserélte fel évszázados nevét, az Alföldet, amely földi Kánaán volt. Történelem lett Tömörkény költészete, mint a Kossuth országa, Petőfi Tisza folyója, a nagy magyar Alföld gazdagsága. „Európa Édene”: – s most egy csöndes mozdulattal eltávozott maga is gyönyörűséges költészete után, a magyar mitológiába.
Ő még látta a kanyargó Tiszát, a boldog parasztot, az áldott búzaszemet, az erőt osztó napsugarat, termést fakasztó tavaszi záport: – még látta és megírta a boldog Magyarországot. Mária országának közepén, hívó harangok csengésétől áldott Szegeden, búzaszentelő napjának mennyei tündöklésében, megindult áhítattal termésére boruló földnépével, megelégedett, csendes, a tavasz csodáiban vakon hívő lelkekkel teli: látta Magyarországot. Amikor az ő szomorkásan merev pillantása érte a földeket és a látóhatárt az országrészben, ahol legnagyobb a Tisza,417 és legegyenesebb a föld: törvényében, halhatatlanságában, verejtékes munkájában bizakodva, nyugodtan ballagott a magyar paraszt, mint a nagy emberi életnek (igénytelen, sorsával nem vitázó, csöndes örömeiben megnyugvó, a hosszú ősz tartós hervadásával lehajló) szántóvetője. Olyan halkan múlt el az élet a Tömörkény országában, mint egy szendergés vagy egy kocsikeréknek a kelepelése a pusztaságon. A szélmalmok csöndes forgása a látóhatáron, a füvek szinte szemmel látható növekedése, a távoli tanyáknak őskori csendje, a Tiszának megbékélt, megnyugvó folydogálása, a háborúmentes emberélet biztonsága, a jegenye módjára, lassan növekedő új generáció csöndben történő felváltása, a kiszolgált kocsikerekeknek szinte emberi pihenése: – ez volt a Tömörkény Magyarországa. Ezért közeli rokona ő klasszikussá lett régebbi költőinknek és íróinknak, akik a magyarságnak olyan tavaszait és termő nyarait írták és látták, amely évszakok többé nem térnek vissza a háborúban összeroskadó hazába.
A korszak legnemesebb magyar költője tér meg a szegedi temetőbe. Könyvei, amelyek az eljövendő, merengő emlékezetnek, magyar bánatnak ereklyéi, késő korszakokig nem hagyják elfelejteni azt a csendesen boldogtalan, de nagyjában boldog Magyarországot, amely a Duna és Tisza közén elterült, együtt lélegzett a tavasszal, csöndben pihent a hó alatt.
Az Alföld felett álomként tűnik el a látóhatár felé egy fehér kócsagmadár. Ez volt a Tömörkény lelke.
(1917)
