TÖMÖRKÉNY HALOTTI MASZKJA
TÖMÖRKÉNY HALOTTI MASZKJA
Mielőtt végleg elhalványodik a szegedi költő alakja, megpróbáljuk őt leírni, mint egy halotti bizonyítványba, amelyet palackba zártan majd partra dob a felejtés tengere.
Mikor először láttam, néhány esztendő előtt, Cholnoky Viktor lécből és lámpagyújtogató rúdból összerótt figurája jutott az eszembe. Már múzeumi igazgató volt, és kedvelte a szárnyas kabátot, bár mi sem állott tőle távolabb, mint a színészkedő póz. Meglehetősen magas, sovány ember volt – feszes magyar ruhában, amint Pesten hitték a mindennapi öltözködését – még nyurgább lett volna. Amolyan száraz, nyugodalmas, öregesedő magyar típus volt, aki a régi világban mindennap418 megnézte volna a barométert és Celsius fokait. Ámde költőnek született, s az időjárás legfeljebb annyiban érdekelte, hogy dacolt vele. Nem járt bundában.
Korántsem látszott egészséges embernek, amint a múzeumában beszélgetett, és egy hiúságmentes házigazda rövid megjegyzéseivel mutogatta a szegedi régi életre vonatkozó gyűjteményeket. (Talán leginkább a céhládákra volt a legbüszkébb; valamennyinek jó volt a zárja.) Nem unta, de nem is izgatta a dolog, mint a gazdag ember idő múltával megszokja kincseit. A mozdulatai, a járása-kelése, a beszélgetése egy gondos, de nem fanatikus ember jelvényei. Elismerte, hogy a szegedi múzeumon kívül van még régiségtár másfelé is a világon és népies gyűjtemény is. Egy jóízű hivatalnok ember könnyedségével beszélt a dolgokról, és nem a tudós fanatikus erőszakosságával. Pontosan kell elvégezni a tennivalókat az irodában, mert az nem tréfa, s ingyen nem fizetnek senkit. De az emberiség sohasem fog átalakulni szegedi polgárrá, bármilyen kitűnő legyen is a múzeum.
Amint már egyszer írtam: abból a magyar klasszikus nyugalomból volt összerakva a lényege, amely nyugodalmas, férfias, csöndes tempó oly jellemzője a régebbi Magyarországnak, mint a házkéményeknek egyenesen ég felé szálló füstje, a jegenyefának halk remegése és a mindennapi életnek zavartalansága. Bizonyosan ő maga csodálkozik vala leginkább, ha betegnek mondják barnapiros arcát, vöröses szemhéjú tekintetét, fáradt s mégis gyermekes mosolygását: nem jósolják vala hosszú életűnek. Bár magam is azt hittem, hogy csontos, szikár, száraz, inas, de gyönge testalkatával könnyedén, tempósan, elélhet hetven esztendeig, ha nem vét a régen természetévé lett szokások ellen, nem változtat a mindennapi életen. Pedig kellett volna látni, hogy nyaka vékony, mint a Tompa Mihályé, alakja törékeny és immár fáradt, mint azoké az embereké, akik sokat tartózkodnak szobai levegőben; arcán félelem nyílik, mint a vöröslő őszi hold sugara a nádas felett; Bardolff belső tüze hevíté nemegyszer e nemes halántékot, amely belső tűzről Shakespeare a színész száján át azt mondatja, hogy epétől van, holott Tömörkény István olyan galamblelkű ember volt, mint szentté válott régi magyar íróink.
Egyszer Burnshöz hasonlítottam, amikor róla írtam. Bevallom, hogy tévedtem. Burns Róbert, akiről Carlyle ama megindító, atyafiságos és mesteri könyveket írta, egy okos, skót jószágbérlő volt, aki nagy kalapjával, villámló szemével, napégette arcával fölényesen és meglehetős419 biztonsággal mozgott Gordon hercegnő szalonjában, valamint az edinburghi írók, a lelkészek és tanárok társaságában is. Tömörkény élete végéig megmaradott csöndes, magába vonult és szelíden, epe nélkül elmenekülő vidéki gyógyszerésznek, aki sohasem kívánkozott a pesti „szalonok” és hercegnők meglátogatására. Karl Krauss, a bécsi Fackel szerkesztője szenvedélyes és türelmetlen hangon vonta felelősségre az osztrák–magyar közvéleményt, amidőn nemrégiben német fordításban Tömörkény Harc a katonával c. elbeszélését olvasta. A bécsi szerkesztő, aki egyébként is robbanékony természetű férfiú, szemrehányást tett az egész monarchiának, hogy a területén élő legnagyobb írót véle eddig meg nem ösmertette; megírta, hogy Ausztriában és Magyarországon csak egyetlenegy író él, aki érdemes a világirodalomban a versenyt felvenni a többi nemzetek nagyjaival s ez Tömörkény, gyalázat, hogy eddig Magyarországból csak a tucat, divatáru-irodalmat kolportálták idegen országokba; Gogolhoz, Csehovhoz, az orosz irodalom legnagyobb elbeszélőihez hasonlította a szegedi múzeumigazgatót, amíg az csendesen üldögélt Ónozó Poldi csárdájában, és tudomásul sem vette az egész irodalmi heccet, amely körülötte keletkezett. Burns Róbert az ekeszarva mellől nyomban Londonba utazott volna szégyenében és készpénzre váltja vala a lármás lapszerkesztő hangját. Tömörkény talán el sem olvasta a Fackel cikkét.
És vidéki újságíró sem volt abban a perspektívában, amint ezt a különös, színes, mozgékony, tipikusan magyar és a zsenialitás és tudatlanság határain izgó vándorszínészfajtát megszoktuk, szerettük és sokszor csodáltuk. A magyar vidéki újságíró olyan lelkes, mint egy önzetlen kortes, és olyan hangos, mint a falu legerősebb legénye. Ha igazi vidéki újságíró: nem elégszik meg vala a hanvai paplakkal, a szegedi múzeum igazgatásával. A népszerűségét, a becsületét, az érintetlenségét, a szegediességét már régen értékesíti, és kibontja kócsagtollazatát, hogy az egész világ lássa, megbecsülje, szeresse és tiszteletével adózza.
Amíg az élet zajtalanul, halkan folydogált körülötte, visszahúzódott a magános szobájába, és szinte csak a maga mulatságára zenélt remekművet, mint a biedermeier korban egy szép lelkű polgár, aki irtózott a nyilvánosságtól. Ismeretlen emberekkel szeretett érintkezni, mint Mednyánszky László, aki mindig harmadik osztályon utazik a vonaton, hogy fel ne ismerjék őt az emberek, és eszükbe ne jusson fotografuspózba állani a szemlencséje előtt.420
Ámde így volt jó, hogy magyar emlék maradhasson, hogy már életében klasszikussá váljon; emlékezete megvigasztalja azokat az írókat, akik a tömegben nem szeretnek lökdösődni; színészkedés nélküli előkelőséggel, tiszta kézzel, tiszta lábbal és érintetlen lélekkel menni át a sáros gyalogösvényen; nagyokat hallgatni és elmerengeni.
Íróhoz méltó életet élt. Élte az Arany Jánosok, Gárdonyi Gézák magános, megfigyelő, kagylóéletét.
(1917)421
