A MAGÁNOS EMBER NAPLÓJA
A MAGÁNOS EMBER NAPLÓJA
Tompa Mihály az álmodozó írók közé tartozott, aki úgy könnyített élete keserűségén, hogy diósgyőri árkusokra írta fel a bántalmakat, szenvedéseket, kellemetlen embereket. „Irodalmi hagyatéknak” hívják az iratcsomagot, amelyet a közeli napokban bontanak fel a fehérpapok,108 akik ötven évig őrizték. Lévay József, a miskolci aggastyán, Magyarország elmúlt fél századának élő memoárja úgy tudja, hogy a szelídkés és alázatos Tompa ezekben az úgynevezett anekdotákban számol be ellenségeiről, kellemetlen ismerőseiről, alig elviselhető embertársairól. Amíg élt, lelkész volt, alázatosan, borúsan, hangtalan keserűséggel hajtott fejet az élet gyötrelmes szenvedései előtt, gömöri urak elbizakodott kocsijának, bántalmazó pályatársaknak, rosszindulatú barátoknak… „Majd ötven esztendő múlva megfizetek” – gondolta magában szelíd bosszúállással. Most közeleg az elszámolás napja – nem téved a magyar irodalom nagyapja, a miskolci L. J.
Tompa Mihály abban a korszakban élt, mikor nagyon sok naplót írtak Magyarországon. Még az írók, a betűk rokonai is szívesen dolgozgattak az íróasztal fiókjának, pedig az íróféle csak azt az írást véli komolyan számító cselekedetnek, amely nyomtatásban megjelenik, s mások is olvassák. Bár a legtöbb valamirevaló író gőgösen elhárítja magától a gyanút, hogy olvasói kegyét keresné, mert az önös meggyőződés szerint az írónak kell teremteni olvasóközönséget maga számára – s nem megfordítva: az olvasó kedvéért jön létre az író –, mégis alig észrevehetően, csaknem valamennyi író beadja derekát az uralkodó divatnak. Jókai volt ebben a legnagyobb mester – fénykorában. A szabadságharc utáni időkben arról mesélt olvasóinak, hogy milyen világ volt itt a nagy földindulás előtt. A forradalom előtti korban játszódó regényei, A magyar nábob, Kárpáthy Zoltán, Aranyember stb. olyan sikerrel találták el az olvasó hangulatát, hogy a poéta jó darabig szívesen időzött a históriai kvártélyon. Zord idők jártak, a lelkek visszavágyódtak egy olyan korszakba, mikor még nem volt semmi baj Magyarországon. – De tapasztalhattuk napjainkban is az irodalmi divatot.
Így: a háború, amely eleinte teljesen felfordított mindent, ízlést, ítéletetjózanságot, idővel kiment a divatból a könyvek világában. „Csak a háborúról ne szóljon a könyv!” – mondják már szinte esztendők óta a kiadók. Minél léhább, vígabb, könnyedebb, mulatságosabb és a szörnyű jelenetektől eltávolodóbb valamely irodalmi mű, annál nagyobb sikerre számíthat. Amíg az első esztendőkben a közönség kapkodta a háborús naplókat, a haditudósítók feljegyzéseit, a galíciai hadjárat emlékeit, a honvédek hőstetteit, a magyarok megdicsőülését: úgy tűnt el ez az irodalmi divat, mint a forrás, amely hirtelen kiapad. A katona emberfelettibbé nőtt a mindinkább vénülő háborúban, mindig újabb109 és nagyobb hőstetteket követ el, napról napra bőségesebb kötelességteljesítmény vár a vitézre, már csak a legnagyobb lendületek keltenek feltűnést (például a messze hordó ágyú, Richthofen százados stb.), az emberek megszokták, hogy ne csodálkozzanak a haditényeken, míg a szegény katona nagyobb veszedelem közepette teljesíti kötelességét, mint valaha, mikor csak bajonettrohamra kellett mennie – az irodalmi olvasók pedig száműzték asztalukról a könyveket, amelyek a háborúval foglalkoznak. Divat ez, amely jön és megy észrevétlenül, kitudhatatlanul; aminthogy nem lelni magyarázatot arra sem, hogy miért kezdtek a nők egyszerre térdig érő szoknyát viselni. Azt hiszem, hogy napjainkban leginkább a színházak s a színházak körüli dolgok vannak divatban; míg a regényírók közül leginkább kedvelik – Maupassant-t és Anatole France-ot. Az angol Thackeray M. W., – akiről egyszer azt írtam, hogy már egyszer megmutatta nekünk, hogy milyen az angol, francia és német háború (az Esmond Henrik című regényében) – egy percig sem volt divatban nagy jelentőségű könyveivel. Ugyancsak hallgatnak a régi Wilde-rajongók, valamint B. Shaw tanítványai. Az angolok egyelőre valamiképpen kiszorultak a kontinensről. Talán nem kaphatók új angol könyvek Svájcban? Vagy a szigetország úgy elzárkózott volna, hogy nem lehet megközelíteni mindennapi életét, divatját, irodalmát? Maupassant és Anatole France se tegnap írták azokat a könyveiket, amelyeket ma Pesten és Magyarországon ezerszámra vásárol a közönség. – Talán mégiscsak igaza lesz a tudós Ferenci doktornak, a lélekbúvárnak, hogy húsz-harminc esztendős, vagy emberöltőnyi divatot kell végigélni a háború után az embereknek, amíg ismét eljutnak arra a nívóra, ahol már háború előtt voltak. A gyönyörű Maupassant például húsz-huszonöt év előtt remegtette meg a szívemet. Íme most újra itt van. Mintha a divat visszatért volna a keresztúthoz, ahol eltévesztette az utat. A rosszabbik ösvényt választotta. Háborút talált az útjában. Most a jobbik ösvényre igyekszik visszaigazodni.
Tompa Mihály idejében a naplóírás volt hanyatló divat. Mint egy kinyúlása ez a Kazinczy-féle levelező divatnak. Az emigránsok már összevissza téregetnek, nyiladoznak a börtönök, mindenki telve van emlékekkel, amelyeket egyelőre nem szabad nyilvánosságra hozni. (Sajátságos, hogy külső országok irodalmában is szokásban volt akkor a napló formájában írott regény, amelynek művészietlen technikájára azóta fátyolt borítottak). Az íróasztal fiókjának szánt napló jó alkalom volt arra, hogy kipanaszkodja magát a magányos ember az éj csöndjében.110 A nők egy-egy beköszöntő szerelem jöttével veszik elő a naplójukat, hogy folytassák az élmények felsorolását. Ámde az ilyen naplók hamar hervadnak, mint akár a nászutasok feljegyzései. Hervadt, keserű íz marad a napló végén, mint a szobában, ahol egész éjjel dorbézoltak s dohányoztak. Az igazi naplót a keserű, igazságtalanságokkal, elégedetlenségekkel küzdő ember írja. Akinek még a rossz idő is fájdalmat okoz, de sokkal büszkébb, mintsem belső sebeiről beszéljen. Azok a belső élmények, amelyekről kívülről semmit nem tudunk, úgy vonulnak végig a szenvedő ember fejtegetéseiben, mint a fekete lovagok baktatnak az országúton. A naplónak mindent meg lehetne vallani, és mégis több a hazugság e könyvekben, mint hinnénk. Az ember sohasem írja meg magáról, hogy mennyire vétkezett, és mily kicsiny volt. Inkább a környezetét, s főként az ellenségeit veszi kemény kritika alá: vigyázni kell egy titkos naplóírónak a társaságában – hisz bizonyára e korszakban is vannak emberek, akik hazamennek, és mindent feljegyeznek. Keserűséget, ostobaságot, bántalmat. A boldog ember ritkán ír naplót, ellenben az elbukottak, a mellőzöttek, a bosszúszomjasok nagyon szívesen szétmarcangolják a négy fal között a csúf világot. Majd meglátjuk a jövő héten, a Tompa Mihály hátrahagyott írásainak felbontásakor, hogy mennyi keserűséget adott ki magából a hanvai lelkész, hogy tovább és tovább tudta folytatni az életet, amely második felében végképpen elviselhetetlennek látszott. Lehetséges, hogy egy megzavarodott, magános, önkínzó embernek a vallomásai kerülnek napfényre, de valószínű, hogy a korszaknak s embereinek méltó kritikáját is feltaláljuk a hervadt papirosokon. A tudósok és a történelem rosszmájú fecsegői egyforma érdeklődéssel várják a leleplezéseket.
Ötven esztendő múlva talán ugyanígy várjuk majd valakinek a hátrahagyott iratait korszakunkról. Feltörik a káptalan pecsétéit, és ott állunk valamennyien mez nélkül, egy idegen világ lámpásában. Vajon milyen szemüvegen lát minket most egy epés, keserves, magányos ember, aki titokban készíti feljegyzéseit a folydogáló napokról, az önfeledt emberekről, a készen kapott eseményekről? Nem hinném, hogy sok jót és dicsőt olvashatnak e korszak polgárairól ötven esztendő múltán.
Magyarország 1918. máj. 12. 112. sz., 9. p.111
