SZAKÁLLAS TÖRÖK
SZAKÁLLAS TÖRÖK
Egyszer, bizonytalan, belvárosi utcácskában találtam; lehajtotta meg felemelte a fejét, haragos volt, és szomorú volt; megvetette az embereket, amennyire csak magyar író tudja megvetni őket, s majd elepedt szomjúságában az irodalmi sikerért. Végül ez lett halála – a pusztaság után következő oázis forrása, amelyből a legmohóbban ivott minden ismerőseim között; nem bírta el a hirtelen fejére szakadó napfényt, amely az ismeretlenségből szinte váratlanul megvilágította; lemondáshoz, önfegyelmezettséghez, csöndes magányhoz szokott szívének az utóbbi esztendők eseményei (amelyek az ő irodalmi fellendülését jelentik) olyan erős munkát adtak, amit kellő gyakorlat híján nem bírt meg a rozoga szív. Példája: maradandó példa az írók pályafutásán. Halála, bármily megrendítő, pontosan bekövetkezett összeomlása egy gépezetnek, amely nem bírta el a reá zuhanó munkafeladatot. Élete,629 amelynek aszkéta módon és a csöndes visszavonultság gyógyító magányában kellett volna lefolyni, egy beteges szívdobogás figyelmes ápolásában, élete írói tragédia.
A váratlan, de hőn áhított irodalmi sikerek lármás kajdácsmadarai kicsalogatják vala az ismeretlenségből nemcsak nevét, de személyét is. Nem állta az emberfölötti feladatot, hogy írói sikereit különválassza testi megjelenésének sikereitől; nem tudott meghúzódni a függöny mögött, amíg odakint a világban a nevét kezdték emlegetni. Az új bornál erősebb irodalmi sikerek boldog-boldogtalan mámora nemcsak pontosan beosztott munkaidejének, de nyugodalmas éjszakáinak is véget vetett. És az új bor megölte, szelíd, szomorkás, fékezett kedve nem bírta el a sikert. Úgy esett el, mint egy rajongó, Mekka falánál. Úgy halt meg, mint egy vőlegény az esküvője előtt. Bár sok szenvedéstől és csalódástól szabadult meg egyszerre – hisz a legsikeresebb írói pálya is telve van tövissel – mégis sajnálom őt, hogy nem szürcsölhette tovább a nektárt, amit harmincéves korban írói dicsőségnek szokás nevezni.
A munkakedve szinte szerelmetesen nyílott, a termékenysége a sikerek májusi esőzésében olyan lett, mint a magyar mező, tízszeresen adta a magot; s az elismerés – amely azelőtt esztendőkig elkerülte, mert epesztésre és fájdalomra akarta szoktatni, mint egy céda asszony a kedvesét –, az elismerés a homlokára szállott, biztonságba, célegyenesen emelkedő útra helyezte a harmincéves ifjút, holott a kimerült szív már úgy zörgött, hogy menekülni kellett volna ebből az írói-dicsőséges és bús-szomorú pesti életből. Falura kellett volna elvonulnia, s szépeket, hosszúakat, elmerengőket írni regényekbe – s nem az Otthon-klubbeli gavallérokkal vitázni, fanyarkodni, felvidámulni s hajnalban keserűen hazaballagni. Egy jó asszony kellett volna melléje, aki szelíden kivette volna a tollat kezéből a megerőltető munka közben, nyugodalomra és lemondásra szoktatta volna, a tenyerét a szívén tartja vala, és minden sóhajtása azért száll ajkáról, hogy a beteg író életét meghosszabbítsa. Vagy egy csendes, jövőbe látó, messzi-messzi tervek s remények bárányfelhőit festegető éjszakának kellett volna jönni szegény Török Gyula életében, amikor látnok módjára bepillanthatja a jövendő messzire kanyargó országútját; s ezért elmenekül a jelen nagyon szíves és nagyon kínálkozó örömeitől.
De hát ki tudná pontosan és okosan az életet, amely mindig olyan ismeretlenül suhan el mellettünk, mint egy éjszakai vándorló, aki köpönyegével arcát eltakarja? Ki tudna végzettel és rajtunk kívül álló630 elhatározásokkal perelni, amikor még arról sem lehetünk biztosak, hogy mi történik velünk a következő órában?
Török Gyula – aki szakállt viselt, mint keleten az urak – mindig nyugodtnak, csöndesnek, szédületmentesnek látszott. Holott belül úgy égett, mint egy falu. Nyitott sírjánál az írói regényhős jelent meg búcsúzó emlékezetünkben. Ő valóban végigélte az írók balsorsos, reménytelen és áldástalan életét. S elvonult a sors hízelkedő simogatása elől.
Az özvegy őszi Margitszigetről, ahol az októberi boldogtalan fák alatt meghallottam a szakállas Török halálát, a sárga lombok alól, a nagy vízen át, reszkető, öreges ködben hosszant átnézek a Császár fürdőre, ahol Török Gyula a halállal kezet fogott. A régi fürdőépület és emlékkönyves környéke most úgy tűnik fel, mint az a hely, ahol romantikus magyar írónak méltóan befejezni lehet életét. A fehér rámás, apró ablakok, az oszlopos, kastélyos falak, bíborpiros szőnyegek, tágas folyosók, emlékezetesen csendes szobák, ahol a falakból régi, múlt századbeli asszonyok zokogása hangzik, a csörgő, száradó kertek, ahol már annyi regényes fiatal szív várta a halált; látták a magyar írót meghalni. A sárga falaknak mindegy, hogy ötven vagy tíz esztendővel hosszabb vagy rövidebb az idő. S az ajtózárak már akkor sem voltak a legbiztosabbak a halál előtt, amikor én laktam ezen a helyen, és az őszt figyeltem a fürdő sétányain és szívemben. Valamely furcsa véletlen folytán meg tudtam szökni az elmúlással barátkoztató helyről, de szegény Török szelídebb s gyöngédebb volt, mint én. Halkan beleegyezett az őszi halálba.
Sóhajtok, elgondolkozom, s míg a sárga kerten tovább lépegetek, úgy rémlik, hogy a szakállas Török valaki helyett itt meghalt, aki valamikor kijátszotta a halált.
(1918)631
