2 Máriának nincs egy fillérje
2
Máriának nincs egy fillérje
Máriának nincs egy fillérje
Az országtanács ülése körülbelül éjfélig tartott. – 1526 novemberi éjszakája volt, kémek, hírnökök jelentéseit beszélték meg a magyar urak, Szapolyai hadaival Székesfejérvár felé vonul, ahol magyar királlyá koronáztatja magát – Mária királyné, aki körülbelül Simon-Juda éjszakája óta ébren volt, szívesen vette, hogy Báthory nádorispán végre komolyan bólongatni kezdett a nagy koponyájával: a tanácskozásnak végezetét jelentette az ilyesmi. Mert táncolni és mulatni lehet 1526-ban is három nap, három éjszakán át, de gondban gyötrődni akkor sem.
Amolyan pozsonyi szaga volt az éjszakának.
Mária kinyitotta hálószobájában az ólomkarikás, lelkiismeretes ablakokat, amelyeket még az ólomkarikákon kívül vasrácsok is védelmeztek a Fő tér felől, és hallgatta a pozsonyi éjszaka hangjait. A pozsonyi éjszakának 1526 novemberében más hangja volt, mint egyébkor.
Társzekerek döcögtek át a Fő téren, mintha egy új világvándorlás volna készülőben.
A Fő tér sarkából nyílott a Szent Márton utca, amelynek elején, természetesen, pékbolt volt, amelyet egész Európában ismertek azok az utazók, akik Pozsonyba készülődtek. Itt már éjfélkor friss kenyeret lehetett kapni, különösen olyanoknak, akik ostornyéllel zörgettek, és azokat a káromkodásokat hallatták, amelyeket akkoriban a fuvarosok mondtak világszerte, ha az éjfél fedél nélkül lepte őket.
A királyné éjféli szellőztetés közben jól hallotta a pékbolton dörömböző fuvaros hangját. Végigdöngött az a Fő téren, mint nemrégiben a cserebogarak vagy a kandúrmacskák kiáltozásai, amelyeknek megfejtését még senki sem tudja, pedig majdnem emberi hangon szólalnak meg. A pozsonyi lányok mindig a nyakukra húzták a takarót, amikor a279 pék macskája olyan hangon ordított az éjszakába, mint valami rabló.
De Mária annál inkább közelebb ment az ablakhoz, mert többnyire nem szokott félni, csak az emberhangtalan magányban. Közeledett, és hirtelen eszébe jutott Trautmannsdorf grófné, az innsbrucki kolostor fejedelemasszonya, aki nem tette be a lábát olyan szobába, amelynek ablaka nyitva volt.
– Ez csak azoknak való, akik nem törődnek az egészségükkel, de én százéves akarok lenni – mondogatta a grófné.
Vajon él-e még?
Most valami olyan lárma keletkezett a Fő téren, amely lárma nem hasonlított a sarkon pihenőt tartó, krákogó, öklendező, káromkodó fuvarosok hangjaihoz, akiknek sohase vágott a pék elég nagy karéj kenyeret. Kardcsörtetés, sarkantyúpengés meg szilaj dobogás, küzdelem heve hallatszott a szomszéd utcából. Végül egy nagy perdülés, mintha valami eltörött volna, aztán leánysikoltás. A szomszédos utcából hosszú denevérléptekkel sietett el egy vitézforma ember, akinek azonban távolodó lépéseit a sarkantyúi még messziről is elárulták.
A lármára alabárdosok, városi drabantok jöttek elő, hogy még növeljék a csendháborítást, és nagy diadallal fogdostak valakit, mégpedig egy hosszú köpenyeges, megtermett alakot, s vitték a sötét utcából ama főtéri lámpás alá, amely minden éjszaka égett. Itt újabb lármázás keletkezett, majd hirtelen elcsillapodott minden hang, mintha valami csoda esett volna.
– Mi történt? – kiáltotta el magát Mária királyné a vasrácsos ablak mögött.
Talán sohasem szólal meg akkor, ha reggelig verekednek, kardélt pengetnek, dulakodnak, párbajoznak az ablakai alatt, de ez a váratlan csend megriasztotta.
A királyné tiszteletére rendelt alabárdosok parancsnoka meghallotta a Mária hangját, és csíkos zsoldos egyenruhájában feszítve lépdelt az ablak alá.
– Az ördög játszott velünk. A főtisztelendő püspök urat fogtuk el a rabló helyett. Nagy baj lesz ebből.
A zsoldos sóhajtására keményen felelt Mária.
– Miféle püspököt fogdosnak meg kendtek éjszaka?
– Szerencsére csak a lutheránust, de itt, Pozsonyban az is baj – felelt az őrkatona. – Sokan vannak itt Luther Márton hívei.280
– Hát csak vigyék be, mert lármát csinált az ablakom alatt – szólt türelmetlenül Mária, mert a lutheránusokat éppen olyan kevéssé szerette, mint a zsidókat.
Az álomkereskedők régen tudják, hogy egy hirtelen erélyes cselekedet milyen kitűnő gyógyszer az álmatlanság ellen. Nyomban el lehet aludni.
Mária sem ébredt fel reggelig, pedig csak úgy felöltözve vetette magát koporsószínűre festett, faragott ágyára. Ha számon tartotta volna, hogy mit álmodott ezen az éjszakán, bizonyára egy levélzörrenésre se tudott volna emlékezni.
Reggel az asszonyok fejben, azaz emlékezetben hordott kalendáriumából kiszámította, hogy a fürdés, általános tisztálkodás ideje elkövetkezett, addig nem is gondolt a világi dolgokkal. Ezután misét hallgatott, amelyet a „trónteremben” mondott Oláh Miklós. A megszokott urak, cselédek, hívek térdepelték körül a királynét, mialatt imádkozott. Mire a szomszéd szoba felé tartott, a küszöbön, ahol tudvalevőleg azok a szellemek leskelődnek, akik mindenhonnan ki vannak rekesztve, a királynénak eszébe jutott az a püspöknek mondott ember, akit éjszaka elfogatott; maga elé hívatta tehát a belső szobájába, ahol a bizalmasabb dolgait szokta megbeszélni.
Az őrség magas, csontos, negyvenesztendős férfit állított a királyné elé.
– Ez volt a verekedő! – jelentette a tudatlan őrkatona, mire a királyné az őrséget kiküldte a szobából, hiszen amúgy is össze voltak láncolva a „verekedő” nem mindennapi öklei.
– Ki vagy? – kérdezte a királyné fojtott, de szigorú hangon, de mégis valahogy olyanszerűen, mintha a hallani való dolgokat titokban fogja tartani.
Az öles ember mozdulatlanul állott a királyné előtt, mintha valami jeladásra várt volna, hogy gúnnyal, megvetéssel, lakattal lezárt száját felnyissa. A hozzámérten apró termetű királynét vizsgálta kutató, de alázatos szemével, mintha valamit keresgélne a királyné arcán, homlokán, haján, valami nyomot, amelyen elindulhasson.
– Ki vagy? – kérdezte még egyszer a királyné.
– Én Crudy vagyok, amint közönségesen mondják: püspök, akit Luther Márton küldött Pozsonyba.
– Tehát ezentúl főtisztelendő úrnak nevezzem? – kérdezte a királyné nem minden gúny nélkül a „verekedőt”, miután elhangzott a mély férfihang, amely bátor jövevény módjára jött be a szobába. (Vannak hangok,281 amelyek kígyók módjára siklanak be a házakba, mások egerek alakját öltik fel. A hangok vándorlegényeknek is szívesen felöltözködnek. Ez a hang azt hitte magáról, hogy őt itt várták. Ilyenek a papok.) Crudy püspök úr így felelt:
– Felséges királyné! Az én nevem Crudy, mert a nagyapámat is így hívták, akit Nagy Lajos királyunk magával hozott Itáliából, hogy itt szolgálatára legyen a testi és szellemi csatákban. A nagyapám minden vitézsége mellett egyetlen dolgot szeretett a világon, amire egész vagyonát elprédálta, gyaloghintón vitette magát még a díványra is. Maradt is utána vagy húsz gyaloghintó meg egy címer, de tallér egyetlenegy sem. Az apám Corvin mellett katona volt, mint minden olyan ember, akinek nehéz testi munkával kell megkeresni a mindennapi kenyerét, de mégse akarja, hogy felakasszák. Én püspök lettem, miután Luther Márton írást adott arról, hogy megértem erre. Hatezer hívem van Pozsonyban. Keresztény, istenfélő embernek ismerem magam.
– És az éjszakai verekedés, püspök úr? – kérdezte Mária királyné.
– Nagyon egyszerű dolog. El kellett vennem a kardot, és összetörni azt, mielőtt a vitéz úr agyonvágott volna – felelt nyugodtan a püspök.
– És a leánysikoltás?
– Bizonyára valaki sikoltott imádkozás helyett, miután a társam vagy az én életemet féltette.
– Tehát ártatlannak érzi magát, püspök úr?
– Annyira ártatlannak, hogy még csak meg sem kíséreltem a menekvést – szólt a püspök, és két öklét kihúzta a láncból, mint valami kesztyűből.
Mária királyné is emberismerőnek vélte magát, legalábbis gyakran írogatta ezt leveleiben, amelyeket bátyjaihoz intézett. Megnézte még egyszer tetőtől talpig az előtte álló „püspököt”, akit budai királyné korában tán az áristomból sem engedett volna ki a fennen hangoztatott vallása miatt, aztán intett keskeny kezével:
– Most az egyszer elmehet, „püspök” úr, de intem, hogy máskor ne verekedjen az ablakom alatt. És ha szükségem van püspök úrra, hol találhatja meg az üzenetem itt, Pozsony városában? – búcsúzott a királyné nyájasabbra fordított hangon, mint minden olyan magyar férfitól, akit élete végéig hívének akar szerződtetni egy szempillantásával.
– Itt van nem messzire egy pince, a „Zöld Hordó”-ról van elnevezve, az őrség legényei tudják jól, hogy merre van, mert ott mérik Pozsonyban a legjobb bort. Ott szoktam ülni.282
– Hm – mondta a királyné, és kezével búcsút intett. Egy pillanatig utánanézett a furcsa embernek. Vajon mikor veszi hasznát?
– Felséges asszony ilyen csavargók kihallgatásával tölti az időt, amíg mi tűkön ülünk itt a szomszédban – dörmögött most egy hang. Ilyen hangon csak egyetlen embernek volt szabad beszélnie az országban. Ez pedig nem volt más, mint Báthory István.
A sánta úr ma is korán reggel óta káromkodott, mióta zűrzavaros álmából felkopogtatták. Igaz, hogy ez életveszélyes cselekedet volt, mert a nádor lefekvéskor mindig valamely emberölő szerszámot készített maga mellé az ágyba. De hát arra valók voltak a mihaszna vén katonák, hogy félreugorjanak az oroszlánként ébredő nádorispán kardja elől.
– Megint a kérők? – kérdezte szórakozottan Mária.
– Ördögbe a kérők! Azokat darab időre leszoktattuk az idevaló gondolatoktól – felelt a nádorispán nem minden féltékenység nélkül. – Rossz hírek Ferdinándtól!
– Azokkal ráérünk! – monda Mária. – A bátyáimról jót sohasem hallok. Hoztak pénzt?
– Ördögbe… Vinni akarnak! – felelt fogcsikorgatva a nádorispán a bezárt ajtón át.
Erre a válaszra a királyné hirtelen felnyitotta az ajtót. A nádorispán állott előtte vérvörösre gyulladt arccal, a „trónterem” hátterében a szokásos tanácskozásokon megjelenő magyar urak. Ki tudná, mi volt az arcukra írva? A királyné sietve zárta be az ajtót a nádor mögött.
– Üljön le, István úr, fújja ki magát, nem kell megijedni az első bajtól.
– Ó, felséges asszony, ha csak az első baj volna Mohács óta, a másik lábammal is addig táncolnék, amíg az eltörne, amint ezt a hazug velenceiek játsszák rólam a bábszínházakban – sóhajtott fel a nádorispán, mint akármilyen más ügyes-bajos magyar ember, aki élete végéig nem felejti el Mohácsot.
A királyné ujjahegyeit egymáshoz illesztette, és olyan nyugodtan, mozdulatlanul állott özvegyi ruhájában a felindult nádorispán előtt, mint egy festmény. Várta, mikor csillapodik Báthory uram vértódulása.
– Szóval, hamis volt bátyám, V. Károly római császár utalványa, amelyet a németalföldi kormányzónőhöz, Margit főhercegasszonyhoz adott százezer arany kifizetésére? – kérdezte természetes hangon a királyné.
– Már harmadszor küldött el Ferdinánd úr az aranyakért Bécsből Brüsszelbe megbízható férfiakat, őrségeket azokért a bizonyos aranyakért,283 de megint csak üresen tértek vissza a vasalt kocsik, amelyeknek szerencsére csak két kerekük van, így kevesebb kerékráf kopott – szólt a nádorispán nem minden keserűség nélkül. – Az illető utalvány még mindig nem érkezett meg Granadából! – Ez volt Margit főhercegasszony válasza.
– Családi ügy – felelt összeszorított fogai közül Mária. – De Freudensberg György gyűrűket, ékszereket vitt magával Augsburgba, az ott letelepedett Fuggerekhez. Arra sem adnak pénzt?
– Freudensberg György visszahozta az ékszereket. Az augsburgi Fuggerek még az ő saját fekvő jószágait sem fogadták el zálogba. A Fuggereknek elég volt a háborúból.
A királyné még mindig nem veszítette el a nyugalmát a vérvörösre dagadó nádorispánnal szemközt.
– Tehát Magyarország özvegy királynéjának már zálogba kínált ékszereire és gyűrűire sem adnak pénzt? – kérdezte furcsa hangon, amely hangban volt valami a megcsalt gyermek tétova hangjából, mintha meglepetés volna a királynénak minden perc, amely még következik.
– Legalábbis Freudensberg visszahozta az ékszert – felelt két nyálkás köhögési roham között (amilyen köhögést „jó kiadós”-nak szoktak mondani), alig érthető hangon Báthory.
A királynénak most hirtelen eszébe jutott az a cölöpként álló fekete vándorlegény, aki az imént a fulladozásban fejét kapkodó nádorispán helyén volt, és félelem nélkül bevallotta, hogy őtet Luther Márton „püspöknek” küldte Pozsonyba. Vajon az se hozott volna pénzt a kezébe adott királynékincsekért?
– Nagyon jól tette Freudensberg, hogy visszahozta a kincseket. Bizonnyal nagy kamatot vártak a Fuggerek, amelyet nekünk kellett volna ajánlani – mond most a királyné. – De hát végül mi lesz Szent István koronájával, amelyről itt tegnap a zsidók beszélgettek?
A nádorispánt még mindig nem akarta szabadon bocsátani a fuldoklási ördög, nagyon jó ágyat vethetett neki az éjszaka a búbánatos Báthory. Engedelmet kért, hogy a szabad levegőre mehessen egy másodpercig, amíg az ördöggel kibirkózta magát. Valóban nagyon remegtek mögötte az ócska csizmaszárak. A királyné hátrafont karokkal, minden karcsúságában kinyújtózkodva, földre vetett tekintettel járt fel és alá szobájában. Sokszor megtette ő ezt az utat azon a hosszú tölgyfa deszkán, amely egy darabból faragva végignyúlt a pádimentum rövidebb kockái284 között. Csak ő tudta, hogy hány lépés ennek a deszkának a hossza, mert sokszor megszámlálta.
– A „püspök” – mondta valami belső vidámodással, amikor arra a helyre ért, ahol a „püspök” levette csuklóiról a bilincseket. Nem értette, hogy miért jutott másodszor eszébe ez a semmi jót nem ígérő, komor férfi.
Báthory nádorispán tért vissza, miután kiköhögte magát a karcos novemberi levegőn, és némi megerősítést vett magához.
– A szent koronát nem vethetjük sehol sem zálogba, még ha a háztető égne se – mond nyomatékkal a bicegő ember, aki talán éppen testi hibája miatt nem ismerte eléggé a nők gondolatait, és Máriát egyelőre lebeszélni akarta arról, hogy értékeit zálogba vesse. – A szent koronát Terebesre vitte visegrádi rejtekhelyéről Perényi Péter, és Sárospatakért eladta Tokajban Szapolyai uramnak. Igaz, hogy még némi baj van a sárospataki birtok donációja körül, mert az egész Pálóczy- és Ráskay-nemzetség (sokan vannak őkelmék), akiknek Ráskay Gáspár útján törvényes jussuk volna Sárospatakhoz, nyomban Szapolyai-pártiak lettek, mikor meghallották, hogy az ő Sárospatakjukat akarja cserébe a magyar szent koronáért a koronaőr Perényi. Hát még nincs egészen rendben a szent korona vételára, ugyanezért Perényi Péter kikötötte, hogy a székesfejérvári koronázás után a szent korona néki kézizálogul visszaadandó, amelyet véglegesen csak akkor ad ki kézéből, ha a sárospataki uradalomba háborítatlanul elhelyezkedik.
A királyné ugyan meglehetősen figyelő tekintettel hallgatta a nádorispán előadását, mert hiszen sok mindent megtanult azóta a magyarok történetéből, mióta Budára jött. Megtanulta, hogy különféle jellemű emberek vannak közöttük… De viszont valamiképpen azt is tudta, hogy a magyarok végeredményében tiszteletben tartják az ősi törvényeket: ezekkel jönnek a világra, és ezekkel térnek vissza Hadúr országába. Az ország ügyvédje, Báthory nádorispán uram tehát hiába magyarázta még ezek után is, hogy a korona átadása Szapolyainak voltaképpen közönséges adásvételi üzlet volt, amelyet Werbőczy uram talált ki. „Nagyon jó ügyvéd lehet az a sánta ember, gondolta magában Mária, hogy minden jogtalanságnak a kifundálóját éppen rajta, a legjobb jogászon keresik.”
– Nem kell búsulni, nádorispán uram – szólt hangosan a királyné a töprengő Báthoryhoz. – A törvények igazsága majd rendet csinál mindenekben Magyarországon.285
– Egyelőre azonban Kun Gotthard és haramiatársai jelentik a budai piacon a belovagoló vajdának, hogy a rábízott parancsolatok teljesítve vannak, a szent korona kézre került, most már szabad az út Székesfejérvár fele.
– Ha én születtem volna a bátyám helyére! – sóhajtott most fel Mária, mint annyiszor életében szokták azok a nők, akik különös férfias erőt és akaratot éreznek magukban. – Majd megmutatnám, hogyan foglalhatta volna el Zápolya a magyar király városait, Budát, Esztergomqt, Székesfejérvárt egy kardcsapás nélkül!
– Ferdinánd úr pedig még mindig csak a békességet akarja, mert nem merészeli háborúba vinni a Mohácsnál elvérzett országot – monda megint Báthory uram, hogy legalább némi felindulást idézzen elő azon a márványarcon.
De az arc mozdulatlan maradt, mintha arra született volna, hogy minden titkoknak az őrzője legyen.
Báthory uram már régen lemondott arról a férfias szokásról, hogy a nők gondolatait azoknak a szeméből találja ki; ugyanezért nem is sokat foglalkozott azzal, hogy Európa egyik legszebb asszonyának kővé válott arcát nézegesse, miután amúgy is a felesége lengyelországi birtokának – amint ott mondták: skvargájának csekélyke jövedelméből éldegélt. Gondtól vert, gondterhelt, betegségekkel, adósságokkal, hájasodásokkal küzdő magyar úriemberként, lehorgasztott fővel ült a nádorispán a királyné mellett, amint aztán századéveken a magyar urak, amikor bölcsességfoguk kinőtt, és hazájuk sorsán, testi állapotukon komolyan merengve, aggódni kezdtek. És maguk sem tudták, hogy miért jöttek olyan féktelen indulatba, ha a pipaszár véletlenül bedugult!
– Pénz kellene! – mond a nádorispán, fejét két öklére támasztva. – Pénz nélkül nem lehet tojást pirosítani. Ferdinánd pedig azt szeretné, ha mi itt koplalva, nyomorogva, tétlenül, esetleg a magunk szakállára verekedve Szapolyai urammal, ingyen megszereznénk neki a magyar koronát. Nem, felséges asszonyom, ezt nem lehet kívánni híveinktől, hogy itt éhesen virrasszanak körülöttünk. Nem csoda, ha előbb-utóbb széjjelmennek. Nem merném mondani, hogy innen, Pozsonyból egyenesen Szapolyai uramhoz lopóznak, mert hiszen sokféle elszámolnivalója van némelyik idemenekedett úrnak a vajdával. Van olyan magyar úr még, akiben a gyűlölet nagyobbacskára nőtt a vajda iránt különböző dolgok miatt még az éhség farkasánál is. Szapolyaival nem ülnek le egy asztalhoz némely magyar urak, tán még akkor sem, ha török hadifoglyokként286 vinnék őket elébe. Pozsegai tót marad őkegyelme minden gazdagsága mellett.
A királyné hirtelen megállott sétálgatásában a kárvallottan üldögélő nádorispán előtt.
– Hát csak lázítsa tovább ezekkel a szavakkal a tekintetes, nagyságos és főtisztelendő uramékat, nádorispán uram, akikhez én most nem akarok kimenni addig a trónterembe, amíg a pénzszerzésnek a módozatait ki nem találom. Én most néhány levelet írok, amelyeknek, reménylem, lesz foganatjuk. Mégse élhetünk már tovább Fischer Mihály uram, a pozsonyi bíró jóvoltából.
– Nagyon szűkmarkú kezd lenni az öreg, már számolgatva méri az apró halakat is! – dörmögött Báthory uram, és kiballagott a szomszéd szobába, hogy mindennapi teendőjét elvégezze a magyar urakkal; mikor is mindenkit összeszidnak vala, alapos, jól megfontolt káromkodásokkal, akik ezen a világon valamit jelentenek – így például Ráskay Gáspárt, a füleki várurat, aki talán a leggazdagabb ember Magyarországon Szapolyai után, ama levele miatt, amelyben húszforintnyi kölcsönt is megtagad Werbőczy uramtól, ellenben arra biztatja Werbőczy uramat, hogy igyekezzen ő valamely úton-módon pénzt szerezni, mert ő hajlandó a szerzett pénz felét megőrizni. „Mert nekem mindenem, ami lesz, még ha kétgaras árú is, mindenkor a Nagyságodé is.” – Thurzót, akinek Bajmóc várát ígérte az ügynökségben küldött Ferenc deák, ha Mária királynét Szapolyainak feleségül kéreti. – Bornemissza uramat, a pozsonyi várnagyot, mint olyan embert, aki egy bakugrásnyira innen, az alvószobája falába beásva tartogatja az aranyakat. – Ferdinándot csak úgy mellékesen emlegették vala a „trónteremben” mindennap összegyülekezett magyar urak, a szokásos káromkodásaik közepette, miután amúgy is tudták róla, hogy egyetlen rézpénz felett sem rendelkezik, és a feleségére (Annára) való hivatkozás útján akarja megszerezni a magyar trónust.
– Magyarországon nincsen olyan törvény, amely szerint a női ág örökölné a királyságot, ha a férfiág kihalt – üzente Szapolyai a Werbőczy súgdolása után.
– De itt van Ulászló király és Miksa császár szerződése a magyar királyságra nézve! – felelte Ferdinánd. De akármennyi pénzjutalmat tűzött ki: a sokszor emlegetett szerződés sehogy sem került elő, amelyet valójában a trautmannsdorfi erdő legnagyobb fája alatt írtak alá a császárok és királyok, tanúnak véve a lengyel királyt. – A magyar trónus a287 Habsburgoké leend, ha Mária gyermektelenül maradna Lajossal kötött házasságában.
… Balgatag dolgok.
Lehet szerződéseket kötni sasok és oroszlánok között, amelyek még akkor érvényben maradjanak, amikor a közelben levő harmadik, a sárkány is megéhezik?
