3 Mária sorsa jobbra fordul
3
Mária sorsa jobbra fordul
Mária sorsa jobbra fordul
Valaminek történni kellett, aminek magyarázatát az akkori pozsonyiak, de még a maiak, a történelem könyveibe látók sem tudják teljes bizonyossággal megmondani.
A történelemben megtaláljuk a puszta tényeket, de a többit a fantáziára bízzák a tudósok, mindenkinek: költőnek vagy vándorlegénynek a fantáziájára.
A fantázia szerint azon a késő őszi napon, amikor abba a pozsonyi főtéri régi házba, ahol az ólomkarikákon idáig csak a fekete lovagok kopogtattak a maguk szomorúságával, a gyászház ablakán valamely olyan jeladás hallatszott, amely már régen nem zörrent az üvegen.
Éppen akkor történt ez, amikor Brandenburgi őrgróf mögött bezárult a szentképekkel díszített és védelmezett ajtó. A legújabb kémjelentéseket mondta el. Szapolyai gyászlobogó alatt, mezítláb és szőrcsuhában közeledik Székesfejérvár felé, ahol II. Lajos király holtteste van ezüstkoporsóban a templom közepére terítve. A király holttestéhez zarándoklók köntöse alatt, persze, páncél és fegyver van, de kezükben keresztet visznek. Szerémy káplán és Werbőczy uram a néphez mindenütt beszédeket tartanak, amely beszédekben hangsúlyozzák, hogy Lajos király önként kereste a halált, mert házassága boldogtalan volt, Mária meddőnek mutatkozott a házasélet alatt. Gyermek amúgy sem simította volna le Lajos király homlokáról a bánat felhőit. A király tehát elment a másvilágra uralkodni.
– Zápolya nemtelen bosszúja! – kiáltott fel a szegény királyné, bár288 régen elfelejtett sírni, most mégis könnyek szemérmetes fátyolát vették magukra egyébként csókafényességű tündöklő szemei.
– Nem volt egy férfi, egy magyar, egy lovag, aki királynéját megvédelmezte volna? – kiáltotta a királyné.
Brandenburgi az ajtó felé hátrált:
– Senki se akarja többé jószágát és fejét elveszíteni Magyarországon. Nagyon kevés lett az eldobni való fej, még kevesebb a gazdátlan föld Magyarországon. Egy-két év múlva felszántják a temetőket is, ahová a mohácsi vértanúkat temették. Kicsi lett az ország. A földre szükség van.
A királyné mindig megnyugodott, ha szerencsétlenségei közepette okos szóval beszéltek hozzá, mert az esze hamarább fogott, mint a szíve.
– És még mit prédikálnak Szapolyai papjai? – kérdezte a királyné.
– Azt mondják még, hogy az özvegy királynét ne is várja senki a férje temetésére Fejérvárra, mert zsidókkal és lutheránusokkal van az körülvéve Pozsonyban, akik nem engedik magyar népe közé, de még férje koporsójához sem.
Mária ezekre a szavakra most már nem is válaszolt, az őrgróf pedig a régi lovag térdhajtásával tűnt el az ajtó mögött. És a bánat e percében kezdődött az a legenda, amelyet a mesemondók terjesztettek.
…Megint kardcsörtetés, lárma, dulakodás, küzdelem, verekedés hangjai hallatszottak a királyné ablakai alatt. Kiáltozással és kürtszóval kért segítséget az őrség a kapunál, az utcai kövezeten katonák dobbantak, a királyné kinyitotta az ablakot, a térségre pillantott.
A tegnap éjszakai verekedő állott a térség közepén, és hosszú, toledói pengét forgatott az öklében. Különben sem volt úgy öltözve, mint az előtte való éjszakán, hanem a spanyol lovagok fekete bársonyruházata volt testén. Tollas kalapja a földre esett a küzdelem hevében, de szilajon védelmezte magát, már egy-két katonát levert, ami némileg csillapította az öregebb legényekből összeverődött házőrség kedvét.
– Megint „a püspök” verekedik – mormogta magában Mária, és búbánatában, gyászában felfigyelt a furcsa ember piactéri magaviseletére. Már az éjszaka is úgy viselte magát, hogy nem lehet egykönnyen elfelejteni, habár vitézember volt elég akkor is Magyarországon.
A királyné egy darabig figyelte a „püspök” küzdelmét: mióta Budáról elmenekült, nem látott lovagjátékot, lehetséges, hogy talán éppen az ő tiszteletére rendezi a verekedéseket mindennap a „püspök” az ablakai alatt. A „püspököt” végre körülfogták, és egy öreg pandúr, aki valamikor rablókkal verekedett, beugrott a körben süvöltöző penge alatt, és289 kosként rohanta meg a „püspök” térdét. A királyné ekkor önkéntelenül megütötte az asztalán álló ezüstdobot. Egyetlen udvarhölgye fordult be a függöny mögül, aki a királyné óhajtásához híven megtudta az őrség parancsnokától, hogy miért viszik megint a „püspököt” a börtönbe, ahonnan csak reggel szabadult ki. A „püspököt” azért fogták le, mert mindenáron a királyné színe elé akart jutni, azt mondván, hogy fontos hírei vannak a felséges asszony részére.
– Hozzák ide, mielőtt lecsuknák – mond Mária, aki végeredményben olyan volt, mint a legtöbb asszony, „jóságból és szeszélyből volt összerakva”.
A lovagtól persze elvették az őrök a hosszú pengét, mielőtt Mária királyné elé állították volna. De az üres kardtokot is olyanformán vette bal kezével a lovag, hogy ezzel a mozdulatával is elárulta, hogy jó iskolába is járt. Térdet, fejet nem hajtott ugyan a királyné előtt, de egyenesen, csontosán megállott, összeszorította dacosan a száját, amíg a királyné intésére az őrök el nem távoztak a háta mögül.
Máriának még nagy bánatában is kedvére való volt ez a nagy darab ember, akinek egyik szemében kiismerhetetlen komor indulatok, vadságok és elszántságok mutatkoztak feketén, mint a rejtelmek éjszakája. Ezzel a szemével a lovag ismeretlen helyre nézett, sohasem a beszélőre.
De a lovag másik szeme huncutsággal, ravaszsággal, emberfeletti jókedvvel fénylett, mintha valami olyan patikaszert hordana magával, amellyel a szomorúság nevű betegséget is meggyógyítja. Néha bukfencet is tudott vetni ezzel a szemével.
– „Püspök” úr, adja elő mondanivalóit, aztán megyünk a szokásos börtönbe, ahová most már nappal is kívánkozik, nemcsak éjszakai részegségében – szólt a királyné, és olyan volt az arckifejezése, amint azt Trautmannsdorf grófnétól tanulta az innsbrucki kolostorban.
– Felséged tegnapelőtt óta nőtestvére a cseh királynak. A vágtató hírnök már útban van Magyarország felé. Ezt akartam jelenteni hálából azért, hogy lutheránus létemre reggel elbocsátott a tömlőéből, anélkül hogy előbb máglyára rakatott volna, kipróbálandó, hogy vajon csakugyan olyan nagy hatalom-e Luther Márton.
A királyné olyan mozdulatlan arccal hallgatta a „püspök” szavait, mint azok a nagyon okos emberek szokták mérlegelni az örömteljes, jó híreket, akik nyomban meggondolják azt is, hogy mit kell jutalmul adni az „angyali küldöncnek”. No, a lovagruhába öltözött püspök nem látszott „angyalnak”.290
– Mondja, „püspök úr”, miért jár éjszaka jámbor papi ruhába öltözve?– kérdezte hirtelen Mária.
– Bátorságosabb éjszaka Pozsonyban fegyvertelenül járni, mint karddal. Itt a polgárok az urak – felelt azon a bizonyos kongó hangon a „püspök”, amely már az első találkozásnál meglepte Máriát.
A „püspök” mozdulatlanul állott a királyné előtt. Okossága vagy nevelése tanította arcizmait hidegségre? Az üzenet átadása után éppen olyan egykedvűen nézett rejtelmes szemével a messzi tartomány felé, mint azelőtt. És csalárd bal szeme sem állott tótágast. Csak éppen magában vidult. Mária megszólalt:
– Tehát rosszul adresszáltam az előbb küldött levelet, amelyet bátyámnak, Ferdinándnak, csak mint Ausztria hercegének címeztem?
– Hiányosan – felelt a „püspök” e nőies elszólásra, és az a bizonyos szeme szabályszerű bukfencet vetett. – Október 23-a óta Ferdinánd urat, a vetélytársak minden ellentörekvése dacára, a csehországi rendek Prágában egyhangúlag királlyá választották.
– Ma október 25-e van – mormogta a királyné. – És egy piaci verekedő mondaná meg nekem bátyám királyválasztásának hírét?*
Lásd Krúdy Gyula „Első Habsburg” című regényét.
– Mert őfelsége, a cseh király bécsi várában is csak ma délután tudta meg a prágai eseményeket.
– És honnan tudta a „püspök úr”? – csattant fel Mária hangja, méltatlankodva, szeszélyesen, igazságtalanul, mint rendszerint olyankor szokott a nőké, amikor magukban érzik, hogy oktalanul bántanak.
– Mi, üldözöttek, mindent hamarább tudunk, mint az üldözők! – monda a „püspök”, és hibás szemében olyan megelégedettség látszott, mintha örvendezne annak, hogy az üldözöttek közé számít. – Mi, üldözöttek, még a huszitáktól tanultuk, hogyan kell híreinket, egymásnak szóló üzeneteinket továbbadni, hogy mindent mást megelőzzenek.
Mária királyné borzongást érzett, mikor ezt a furcsa embert hallgatta. Mintha valami vadállat került volna a szobájába, idegen szagokat, ízeket érzett, mintha nem is a maga otthonában volna. Majd meg vidám bátorság fluiduma ömlött végig ereiben. Íme, egy protestánssal, egy eretnekkel is tud beszélgetni! Ó, Lajos, Ferdinánd, ha ti ezt látnátok!
– Hol akarták kiverni a „püspök úr” szemét? – kérdezte most fokozottabb bátorsággal, mintha mindig közelebb merészkedne valamely ismeretlen veszedelemhez, amely elől mindenki elmenekül.291
A „püspök” a hibás szemével olyan szaporán kezdett pislogni, mintha valami gépezetet akarna elindítani magában.
– Potomság. Véletlenül arrafelé volt dolgom, amikor Luther Mártont Wartburgból néhány wormsi lovag meghívta árra a helyre, ahová egykor Husz Jánost vitték. A Doctor nem akarta elfogadni a meghívást. Ebből nézeteltérés keletkezett az egyébként kifogástalan magaviseletű lovagok és a Doctor között. Sajnos, a műveltség még nem emelkedett olyan magaslatra, hogy a legnóbelebb úriemberek is nélkülözhetnék a kardot oldalukról, akár barátságos eszmecsere közben is. A kard a tokjában epekedik a szabad levegőért, gyorsabban repül a madárnál, amelynek kalitját nyitva felejtette a hanyag szolgáló. A kardok felröppentek, mint megriasztott varjak, és ekkor kaptam emlékbe ezt a csekélységet.
Mária egykedvűen, sőt némi unalommal hallgatta a „püspököt”. A „püspök” még mindig nem arról beszélt, ami az ő figyelmét leköthetné. De vajon szabad-e elárulnia magát ez ismeretlen és gyanús ember előtt, aki a katolikus királyné előtt eretnekségével mer kérkedni?
– Tehát más mondanivalója nincs a „püspök” úrnak a királyné számára?
– Ha a királyné kérdez, és én felelni tudok, mindenre választ adhatok.
– Mit tud még a „püspök” bátyám, Ferdinánd őfensége mostani állapotáról? – kérdé a királyné félig-meddig elfordulva a fogolytól.
A lovag már régen várta ezt a kérdést. A véletlenség folytán megmenekedett szeme mindazokat az örömteljes cselekedeteket elvégezte, amelyek az emberi vidámságot jelképezik: bukfencezett, táncra ugrott, tótágast állt, táncolt az a szemgolyó, mintha gazdája egész életében erre, tanította volna.
– Ferdinánd úr, cseh király őfensége a prágai hírnökök megérkezése után bécsi várában azonnal nyeregbe ültette azokat a repkedő fejű lovasokat, akiket átkozódva látnak közeledni az országutak porában a fuvarosok, mert a legsárosabb időben is félre kell állani előlük az árok partjára. A bécsi sorompóktól a legrongyosabb határszéli csárdáig ezek a fullajtárok rakják most az asztal tetejére sarkantyús lábaikat, pihentetés céljából. Lehet, hogy mire visszatérek innen megszokott helyemre, a „Zöld Hordó”-hoz címzett pincéhez, ott is egy nyakig sáros lovászlegény ül a padon, és az új cseh király koronájára hajtogatja sörét.
A fullajtárok részegednek le először, mikor valamely örömteljes tartalmú levelet visznek tarsolyukban.292
– Talán már e levelek tartalmát is kifürkészték a „püspök” barátai? – kérdezte metszően a királyné.
– Nem az én barátaim, hanem a Doctor hívei, akik már mindenütt ott vannak, ahol lenniök kell.
Mária felbiggyesztette az ajkát, ami egyébként is könnyen ment, mert húsos, előreduzzadó alsó ajka a legkisebb felindulásra is megtelt vérrel, és szinte izzott, mint a tüzes vas. („Milyen lesz ez az ajak, ha egyszer, őszidőben tüskék teremnek rajta, mint a vadrózsán” – gondolta magában a püspök, aki valamit értett a női dolgokhoz is.)
– A Doctort többé előttem ne emlegesse, még kevésbé híveit – mond katolikus Ferdinánd testvére.
A „püspök” hibás szeme felvillant, mint a lidérc:
– A levelek tartalmát azonban, amelyet a Doctor hívei előbb tudnak meg szerte a világon, mint a fejedelmek és császárok, röviden elmondom. Fenséges Ferdinánd úr ugyan eddig is három királyi korona birtokosa volt Ausztria hercegsége mellett. Az övé Morvaország, Slézia és Luzsica koronája. Az öccse a legkeresztényebb és leghatalmasabb V. Károly római császárnak. Rokona minden keresztény királynak, fejedelemnek. „Regina Hungariae super rebus”-nak testvére. És leveleiben, alkudozásaiban, tanácskozásaiban, békülési kísérleteiben mindeddig őszintén kedveltjének kell neveznie a pozsegai fit, néki uradalmakat, hivatalokat, megbecsüléseket ígérgetni, ha lemond terveiről, a néki nem nagyon való magyar királyságról.
– És most? – kérdezte fojtott hangon Mária.
– Most? Mióta a cseh oroszlán megszelídülten fekszik a bécsi várban, a postaszekerek a cseh határ felől arannyal megrakottan közelegnek Bécs felé, egy gazdag és bátor ország pénztárai és szívei hirtelen megnyílottak, végre elindultak a parancsok is Magyarországra, amelyeket eddig hiába vártak ebben a pozsonyi várban.
– Valóban? Parancsolatok? – kérdezte hitetlenkedve Mária.
A „püspöknek” majd kiugrott a fejéből ama játékos szeme.
– Felséges asszony, amit én itt színe előtt elmondok, annak minden szavát hajlandó vagyok lovagi becsületemmel is bizonyítani. Én nemcsak Luther Márton híve vagyok, de egyben magyar nemesember is, akinek nagyapja keményen verekedett azokért a kis pelikánfiókákért, amelyeket anyjuk önvérével táplál Nagy Lajos királyunk által ajándékozott címerünkben. Parancsolatok, levelek, megbízatások vannak útban a magyar határok felé, de a levelek bélelve vannak ama régi Mátyás-aranyokkal,293 amelyek hirtelen eltűntek Magyarországból, amikor Szolimán ordítása a Szávánál hallatszott, de most visszajönnek a dukátok külföldi rejtekhelyeikről. Felséges asszonyunk részére négyezer darab aranytallért hoznak.
Mária királyné összehunyorított szempillákkal figyelte a lovagot. Ámde a négyezer aranytallér említésénél eltitkolhatatlan érdeklődés ült arcára:
– Nos, és kire bízta fenséges bátyám azt a sok pénzt?
– Pempflinger Istvánra, aki eddig is kulcsárja, ispánja, az üres pénzesláda őre volt felséged mellett. Ennek a szegény ördögnek kell majd igazságosan szétosztani a pénzt a pozsonyi magyar urak között – felelt a „püspök”.
Mária önkéntelenül sóhajtott, és a szomszédos „trónteremből” idáig hangzó mormogásokra, majd felcsattanó kiáltásokra és felrúgott székekre, sőt az érvekül használt asztaldöngetésekre figyelt egy másodpercig. Talán csak nem az útban lévő pénzküldeményt álmodta meg valaki a tanácskozó urak közül, hogy ilyen viszálykodás támadt közöttük?
Báthory, a nádorispán, akinek e pozsonyi házban természetszerűleg mindenkor szabad bejárása volt Mária királynéhoz jobban fájlalta beteg lábát, mint valaha, amikor a királyné szobájába benyitott. Vérvörös arcát a királyné felé fordította, aki ekkor egy magaslaton ült, amilyen építményekkel a régi házakban a több szoba fűtésére szolgáló búbos kemencéket szokták körülfalazni. Való, hogy fényezett, égetett téglából volt a lépcsőszerű építmény, de mégiscsak búbos kemence volt.
A következő másodpercben a nádorispán vörös, pókhálós szemeit tetőtől talpig végigfuttatta az ismeretlen lovagon, aki erre a pillantásra nyomban engedett hódolatteljes, spanyolos etikettszerű, feszes állásában, és éppen arra készülődött, hogy két karját keresztbe fonja mellén. De a királyné egyetlen pillantása elegendő volt, hogy a lovag előbbi magaviseletét tanúsítsa, a nádorispán pedig egyet köhintsen. Így szoktak férfiak hirtelen halálos ellenségek lenni, még ha azelőtt soha az életben sem látták egymást.
– Most elmehet – intett Mária királyné a búbos kemence oldaláról. – Ha szükségem lesz rá, hívatom.
A „püspök” félig meghajolt, aztán kiegyenesedve üres kardtokjára mutatott.
A királyné megütötte az ezüstdobot, amely mindig keze ügyébe volt készítve. A csókabajszú hadnagynak parancsot adott, hogy az elfogott294 lovag kardját adják vissza. A hosszú, feketére edzett, arany, arabos betűkkel ékesített pengét a lovag közepén megcsókolta, majd tokjába ejtette. Aztán olyan mélyen meghajolt, mintha a királyné lábát is megcsókolni akarná, amely lábak nem voltak ugyan olyan kicsinyek, mint a mesebeli tündéreké, de nyergesek, izmosak, szarvaskönnyűek, mint azóta is ama fiatalabb hölgyeké, akik a szerencsétlen ausztriai házból származtak. A királyné önkéntelenül visszahúzta lábát, talán mert nem volt rajta a budai aranypapucs.
A lovag ezután a szokásos ceremoniális meghajlást bemutatta a nádorispán előtt is, csak azzal a bizonyos kancsalító szemével titkosan, rejtélyesen, mindentudóan nézdelve, mintha valami titkot tudna a nádorispánról.
– Ki volt ez a szemtelen ember? – kérdezte Báthory, és még mindig lüktetett duzzadt nyaka a felindulástól.
– Ez egy eretnek, akit elfogattam, mert a ház előtt verekedett – felelt a királyné, aki Pozsonyban megszokta, hogy felelni kell az ország nádorispánjának a kérdéseire.
A nádorispán egy levelet vont elő, amelyen még sercegett a porzó, igaz, hogy aranyporzó (rézből). Báthory a sánta lábát ültében keresztbe vetette:
– Felséges asszony bátyja, fenséges Ferdinánd úr, ausztriai herceg, azt kívánja tőlem, hogy a Komáromba, Katalin napjára egybehívott királyválasztó országgyűlést tegyem át Márton napjára, mégpedig Pozsonyba, amikor Szapolyai Jankó választatja magát királynak Székesfejérvárott. Ferdinánd úr tanácsosai nem nézegetik a kalendáriumot. Szent Márton napját Szent Katalinétól két hét választja el. Mármost hogyan hívjuk össze meglevő híveinket két héttel előbbre Pozsonyba, mikor még annyi pénzünk sincs a ládafiában, hogy egy jóravaló lovast felszerelhetnénk, nem pedig, hogy nemesurakat indítsunk útnak, akik híveket toboroznak szerte az országban?
A királyné a szokásos mozdulatlansággal hallgatta a nádorispán aggodalmait. Mindennap és mindig az üres kincstárról volt szó – végül megszokják a fülek és a szívek a panaszokat. A szegénységnek is vannak örömei. A nádorispán uram mindennap újabb és lehetetlenebb tervekkel állott elő ama szükséges pénz megszerzéséhez.
És mindennap azon csodálkozott először, hogy a pozsonyi zsidók, akik október 9-én kelt magyar királynői levél rendelkezése szerint egyhónapi határidőt kaptak arra nézve, hogy a városból elköltözködjenek, még295 mindig nem jelentkeznek ügyvédjük, Eisenreich Sebestyén, gazdag patrícius útján a megfelelő pénzkölcsönnel, amellyel véget lehetne vetni a pozsonyi gondoknak. A zsidóknak se volna pénzük? Eisenreich Sebestyén, a gazdag pozsonyi polgár, akiről titkon az a hír járta, hogy Luther Mártonnak is ügynöke volt, valamint a magyar nádorispán tanácstalanul néztek egymás szemébe, amikor a pénzkölcsönzők nem kopogtattak a kapun.
– Pedig a sógoromnak, Fischer Mihálynak, a pozsonyi polgármesternek átkozottan szüksége volna arra a summácskára, amelybe eddig a felséges asszony ellátása került – mondogatta Eisenreich, és nagyokat hallgatott maga elé.
A nádorispán most is megrökönyödve nézett Mária királynéra, a királyné nyugalma, fensőbbsége, a pénzzel való nemtörődése, mint mindig, most is zavarba hozta jó Báthory uramat, aki a felesége lengyelországi „skvargáiból” éldegélt, amint ezt ugyancsak mindennap felemlegette. De tovább tanulmányozta a bécsi levelet, és magyarázgatta a királynénak.
– Hát a „Rákost”, az országgyűlést, most már nem tehetjük el se Katalin napjáról, nem vehetjük el Komáromtól. Annál kevésbé, mert már a határszéli magyar urak, akiknek a legtöbb tartani valójuk volna Ferdinándtól, megüzenték, hogy Márton napjára nem lehetnek Komáromban.
– Ugyan, kik azok az üzengető urak, nádorispán uram?
– Hát nem éppen semmirevaló emberek, várak és uradalmak urai, akik Bécs felé a magyar határon mindig kéznél tartották a fegyvereket, de még az erszényüket is, ha valami veszedelem híre futamodott. Itt lakik Hanbró János uram, aki jókedvében egy fél tinót megeszik. Itt szomorkodik a férje után özvegy Széchy Tamásné asszonyom, akinek a fiacskáját mogyorókereki Erdődy Péter uram már javában tanítgatja a kardforgatásra. Birtokos úr itt Juliánus István úr, aki ama kísérteties várban lakik, amely várból mindig kődarabokat dobálnak az éjféli látogatók. Itt van Bánffy János uram, valamint Szalónakon Fladnitzer Vid lovag, akiket felséges asszony személyesen is ösmer.
– Az a Fladnitzer lovag, aki Dietrichstein Zsigmonddal kontraktust kötött az én innsbrucki esküvőmön, hogy mindig hűséges hívem leend?
– Valóban, még Fladnitzer lovag is húzódozik…
– Majd bátorság támad a szívében – felelt Mária királyné. – Halljuk tovább Hiób híreit.296 A nádorispán most szünetet tartott, kisimította fájós térdén a Ferdinánd levelét.
– Felséges asszonyom, bocsásson meg, hogy már megint figyelmeztetem arra, hogy a magyar urakkal nem lehet olyan hangon beszélni, amint Ferdinánd fenséges úr kezdte. Címe, rangja, neve van minden valamirevaló embernek ebben az országban. Mit jelentsen ez a bevezető megszólítás: „Zu allen hungrischen Herrn so ann den greitzen sitzen?” A határszéli urakkal nem szokás ilyen hangon beszélni. Az egri püspök úrhoz, Várday uramhoz bezzeg a laibachi hercegpüspököt, Rauber Kristófot küldé követségbe Ferdinánd úr, pedig nyíltan Zápolya pártján van. Mindorf pénzzel, hivatallal környékezi Werbőczy uramat lépten-nyomon. Bakics Pálnak, a rác vezérnek, aki a töröktől előbb Lajos királyhoz szökött, majd a szegénységet látván, Szapolyaihoz pártolt Szegeden, már uradalmat ígér Rauber uram, ha Ferdinándhoz pártol. Jurisics, Katziáner és Püchler a horvátokkal egyezkednek, és pénzt osztogatnak. Nekünk pedig itt, Pozsonyban, akik híven, szegénységben, rendületlenségben kitartunk a Zápolya ellen, annyi pénzünk sincs, hogy patikában nevelt piócát rakhassunk fájós térdeinkre, kénytelenek vagyunk az egészségtelen mocsarak nadályait kihalászni, ha valamely testrészünk megbetegedik.
– Nem kell búsulni, nádorispán uram – felelt a királyné –, még minden hívünknek lesz annyi aranytallérja, hogy aranypénzjellel vizsgáltatja meg, levegő vagy víz van-e a tüdejében.
– Hát az meg hogyan történik? – kérdezte nagy elbúsultsággal Magyarország nádora. – Nekem sohasem lesz annyi aranypénzem, hogy kiszivattyúztassam a vizet a tüdőmből, amely éjszakánként majd megfullaszt.
– Dehogyisnem lesz – felelé biztatólag Mária, aki néha valóban komoly, asszonyi részvéttel nézte Báthory uram őszes, nedves üstökét, amely pénztelenségében az égnek szokott emelkedni. – A pénzjelhez, amellyel legutóbb éppen Zsigmond lengyel királyt vizsgálták orvosai, csak két darab aranytallér kell, igaz, hogy annál jobb, minél finomabbak az aranyak. Az egyik aranyat a lapocka alá nyomják, a másik tallérral megkoppintják. Ha az aranypendülés áthallatszik a mellkason, hogy a szív felett hallgatózó is pontosan megolvashatja a csendüléseket, akkor nincs semmi baja nádorispán uram tüdejének, akármit mondanak egyébként az orvosok.
– És ha nem hallatszik?297 – Akkor köd vagy víz van a tüdőben, és ferdőhelyre kell menni. Báthory a fogát csikorgatta:
– A mi urainknak néha már annyi pénzük sincs, hogy a Halászkapuhoz mehessenek: Teufl Eustadt fürdőmesterhez, aki lenyírná hajukat, kihúzná fájós fogaikat, flastrommal beragasztaná sebeiket, megköpülyözné, megpárolná, megfüsülné őket, csömörükben gyógyítgatná, ha ugyan szokásban volna még a csömörközés itt, Pozsonyban, ahol senki se lakik jól
– No, a borbetegek még mindig elegendő savanyúvizet isznak Pozsonyban is – felelt a királyné, aki valamit értett az akkori orvostudományhoz. – A minap is hírét vettem, hogy a köszvényes Barát naponta harminc messzely hévvizet is megivott, hogy minél hamarább meggyógyuljon. Persze, mind betegebb lett. A „vízmárok” se tudnak segíteni a mértéktelen emberen.
Báthory uram felállott:
– A hévvíz amúgy is csak szép kikeletkor, majáliskor, tavaszidőben hasznos a magamfajta betegnek, most pedig még tél sincs. Majd ráérek még gondolkozni a gólyákkal, hogy a sopronyi fürdőst, a híres Pesselt vagy a komáromi Hanejt keressem fel a betegségemmel.
– Bajmócra menjen, nádorispán, Thurzó János uramhoz.
– Thurzó János uram maga is sántakutya, akárcsak én – felelt a nádorispán. – Ha már olyan nagyra van azzal a trencséni hévvízzel, mért nem gyógyítja meg előbb a maga megbontott kerekét?
– Árendában van a fürdő, fizetni kellene Thurzó uramnak a maga vizében naponta két garast – mondta csendes hangon Mária.
– Persze, a Thurzók! Minden garas kell Elek úrfinak Padovában, aki az ottani egyetemen tanul. Mit akarnak abból a gyerekből csinálni? Fejedelmet vagy püspököt, hogy az egész Thurzó família így összefogott mellette?
Mária nem felelt nyomban, mert a Thurzók emlegetésére rendszerint elszomorodott. Ez a magyar család arról volt nevezetes, hogy az apák envérükkel táplálták gyermekeiket, akár a pelikánok. Mária hirtelen bátyjaira: Ferdinándra, V. Károly római császárra és a többi királyi rokonaira gondolt… Egy ilyen rongyos magyar várúr, mint egy Thurzó, egy sánta: mindent megvon magától, hogy vérrokona bőségesen, urasan élhessen az idegen országban!
– A Thurzók! – ismételte Mária királyné.
Báthory bólintott nagy, szomorú fejével.298
A piacon lódobogás, lárma, császári fullajtárok, inasok, vadászok, akik nyargalva kísérnek végig a városon egy kétkerekű, vasalt kocsit, amelyen Pempflinger István, Mária királyné kulcsára ült. A királyné a lármára kipillantott a főtérre.
– Itt van a pénz, mégpedig aranyban! – mondta a nádorispánnak. – Most már mehet fürdőbe, Báthory uram.
A királyné ódon házával szemközt egy pap külsejű, csontos magyar, köpenyeges férfialak támaszkodott egy ház falának, és kancsi tekintetével nevetve nézte, mily gyorsasággal nyílnak fel a ház bezárt kapui a postakocsi előtt. És az udvar közepén Báthory István, Magyarország nádorispánja állott, aki kemény tekintettel nézett a közelgő lovasok elé. A fájós térdkalácsát kardtokjával ütögette, mintha már zsebében érezné azokat az aranyakat, amelyekkel Menardus, a lengyel király orvosa kipróbálja a tüdejét.
