3 Utazás Magyarországba 1521-ben
3
Utazás Magyarországba 1521-ben
Utazás Magyarországba 1521-ben
Az innsbrucki zárdának megvolt a maga gólyafészke, mert ezek a szemtelen madarak olyan helyen is tanyát vernek, ahol semmi szükség rájuk. Ezeknek a gólyáknak megérkezte jelentette, hogy itt van a tavasz, közeledik a valódi esküvő napja, bármennyi ceremóniát csináltak idáig a püspökök és az udvarmesterek. Mária és Anna „királynék” naphosszat elnézegették a gólyapárt a magas fészekben.
Egy napon azonban valaki zsarátnokot dobott a gólyafészekbe, és az lángra lobbanva elhamvadt, alig lehetett a háztetőt megmenteni.
– Ki tette ezt! Ki volt a gyújtogató? – riadozott a grófné-fejedelemasszony.
Az innsbrucki városkapitány kopogtatott a zárda kapuján, és kihallgatást kért a fejedelemasszonytól. A városkapitány jelenti, hogy a környékbeli tiroli parasztság megint lázadozik, mint már az elmúlt esztendőben, jó lesz megkettőztetni az őrséget a kolostor körül.35
– Oda van az esküvő, a királyok nem mernek Innsbruckba jönni a parasztok miatt – kiáltott fel a fejedelemasszony.
Jagelló Anna sírva fakadt, és könnyes szemmel nézte az ablakból a távolban emelkedő füstfellegeket, amelyek a lázadó parasztok útját mutatták. Mária ellenben dobbantott lábával:
– Hát már nincs egy férfi Tirolban, aki szemközt merne szállni ezzel a bandával?
– Nincs. Mert az igazi férfiak mind abban a bandában vannak – felelt a fejedelemasszony.
Valóban nemsokára megérkezett a parancs Bécsből, a császártól – a fullajtárt, persze, tejben-vajban fürösztötték –, hogy Anna királyné készüljön fel, mert május 26-án megtartatik az esküvő Ferdinánddal, mégpedig Linzben, ahol barátságosabb a helyzet. Ferdinánd már el is indult Németalföldről, hogy idejében megérkezzen az esküvőre.
– Hát velem mi lesz? Énértem nem mer eljönni Lajos király, akármennyire vágyakozom utána? – rebbent fel Mária.
A fejedelemasszony lelkendezve csillapította a felhevült menyasszonyt:
– Felséged még nem ismeri a magyar törvényeket, mert nincs senki, aki erre kioktatná.
– Majd megtanít engem mindenre Logus Tamás, ha Budán leszek.
– Én magam is csak úgy fél füllel hallottam, hogy a magyaroknak van egy törvényük, amely szerint a királynét előbb egy Székesfejérvár nevű városban meg kell koronázni, csak azután lehet a király felesége.
– Székesfejérvár! Hol lehet az abban a Tatárországban?
A császári fullajtárt néhány nap múlva követték Ferdinánd követei, akik ugyanazok voltak, akik a decemberi esküvőn segédkeztek. A nagy bajszú Rogendorf báró kedélyesen mondogatta:
– Úgy látszik, ez az esztendő már csupa lakodalmazással telik el.
A barettos, cifrálkodó Dietrichstein Zsigmond nagy, fehér rablószakállát kefélgette:
– No, felség, most valóban eljárjuk Linzben a menyasszonytáncot – krákogott az öreg lovag, mire Jagelló Anna megint csak sírni kezdett, mint minden olyan leány, aki az esküvője küszöbén nem érzi maga mögött az édesanyját. (Kitől tanulta volna meg, hogyan kell egy fiatalasszonynak viselkedni? Talán a pártában maradt, hervadt fejedelemasszonytól?)36 Megjött a brixeni érsek, és szerzeteslovag csapatot hozott magával. Speranzi lovagjai elől futva menekült a lázadó parasztság, mert a csuhás lovagok nem ismerték a tréfát. Ahol elkaptak egy gyújtogató pórt: az már repült is a legelső fára. A szerzeteslovagok védelme alatt nem érheti bántódás a királynékat Innsbrucktól Linzig való utazásukban.
– Hát az én magyarjaim hol vannak? – kiáltozott Mária, aki végeredményében minden virtusa mellett mégiscsak gyenge nő volt, és nagyon szégyellte magát, hogy Anna (aki csak Ulászlónak a leánya) hamarább megy férjhez, mint ő, aki I. Miksa császár unokája.
– Hol vannak a magyarok? Magyarok! – kiáltozott a magyar királyné.
…Az osztrák urak már csendesen, csemcsegve, sugdolózva nevetgéltek egymás között, amikor végre megzörgették a kolostor kapuját egy esős délután, és már a kapunyitásnál megállapították, hogy odakünn magyarok várakoznak.
Valóban, ákosházi Sárkány Ambrus uram, II. Lajos király követe érkezett meg a szokásos kíséretével… Csakhogy most a bazsarózsás úr társaságában volt egy fekete ruhás öregember is, aki karcsú volt, mint a jegenye, amely haláláig nem enged nyúlánkságából, és szimatoló, horgas orra volt, amely bátorság, erély és ész jelvénye e korszakban. Csak a szemei voltak kicsinyek, és azokban mindig gúnyolódó, fölényes mosolygás csiklandozott. A jobb keze mutatóujján nagy, zöld köves pecsétgyűrű volt, amiről a hozzáértőnek meg lehetett állapítani, hogy vérbeli humanistával van dolga.
A humanista csendes mosollyal közeledett a Sárkány uram kíséretéből kiválva Mária királyné felé, mintha csak arra lett volna kíváncsi, hogy vajon a királyné felismeri-e.
A két karját összefonta mellén, amikor meghajolt, és a két sarkát egymáshoz szorította.
Mária feldobbant, mint egy meglepett szív:
– Logus! – kiáltott fel. – Valóban ön volna, Logus Tamás mester, aki Brüsszelben nevelőm volt?
– Legalázatosabb szolgálatára, felség, és II. Lajos magyar király parancsára ismét felséged szolgálatára vagyok rendelve – szólt a humanista, és felemelve fejét, tanítós komolysággal nézett a királynéra. – Felség sok mindenben megváltozott, mióta a herceglakot elhagyta. Vajon megírhatom-e most is pápa Őszentségének felségedről, hogy többet áll könyvespolcai előtt, mint tükre előtt?37
– Sajnos, a helybeli kolostor könyvtára sokkal hiányosabb, mint a brüsszeli palotáé volt. A nagy humanista mesterek műveit itt nem találtam. Még csak a Medici könyveit sem, aki miatt nem lehetett római pápa első nevelőm, istrecesti Adorján.
– Pedig megérdemelte volna, mert ő is igazi humanista volt – felelt Logus, és ismételten meghajolt, mint ezt ama királyi udvarokban tanulta, ahol hosszú életében annyi időt töltött.
Különös jelenség volt itt az innsbrucki apácakolostor nagy fogadótermében, a színes ablakok mögött fáradt nyilakként hulldogáló esőzés világításában, a homályba borult boltozatok alatt és az árnyékba merült fali szentképek társaságában ez a dárda alakú öregember, akinek mátyáskirályosan borotvált arca, pápafehér haja szinte világítani látszottak a félhomályban, míg apró szemei szentjánosbogárként villództak. Nem, sehogy sem illett ő a nagy fogadóterem egyik oldalán még középkorias pompában, páncélosan, vértesen díszelgő osztrák urak társaságába, akik egyenként is úgy tűntek fel, mintha kezükben tartanák azt a császári vaskoronát, amellyel Jagelló Annát megbilincselni szándékoznak. Törhetetlen ez a korona, de viselése gyötrelmesen fárasztó, és örökre kiirtja a tavaszi mosolygást az arcokról. – Bűvészeti mutatvány volt a humanista alakja a terem másik oldalán felsorakozott magyar urak csoportjának környezetében is, mert a magyar urak ugyanabban a prémes, kaftános, aranytól és ezüsttől csillogó megjelenésükben mutatkoztak a zárdában, mint a régmúlt decemberben. Ugyancsak ki volt pödörve a bajszuk, tigrisesre vágva a szakálluk, oroszlánosra nyitva a szemük, és a gőgösség trónolt arcukon, mintha sarkantyús arkangyalok volnának, akik azért jöttek, hogy boldoggá tegyék a leghatalmasabb I. Miksa császár unokáját, amikor feleségül viszik II. Lajos magyar királyhoz. – Tünemény volt ez az öreg jegenyefa, amint lombjait suttogtatta, halkan, megnyugtatón, panasz és kérkedés nélkül eresztve ki száján a szavakat, amelyek mind oly megfontoltaknak látszottak, mintha őket előzőleg valamely érzékeny mérlegre rakta volna. Diabolikus bársonyruhájában hasonlított ama Faust nevű tanítóhoz is, akiről a németalföldi udvarban annyit beszéltek a cselédasszonyok és hercegnék. De mégis inkább valamely olyas furcsa égi felhőhöz hasonlított, amelyet elgondolkoztató alkonyatokon a kolostor ablakából láthatni, amikor már a lement nap idegen országból világít vissza az égboltozatra. Ki tudná, hol jár már a nap. Ki tudná, hol jár ennek az embernek a gondolata, aki éppen olyan ismerős mindenfelé a világon, mint maga a nap?38
Mária egy háta mögött álló karosszékbe ereszkedett, és nyúlánk kezeivel a szék támlájába kapaszkodott, amely oroszlánkarmokat ábrázolt.
– Azóta sok minden megváltozott, Logus Tamás mester, mióta a brüsszeli palotát nagyatyám parancsára elhagytam – kezdte Mária ugyancsak úgy halkítva a hangját önkéntelenül, mint a humanista. – Sajnos, ön eltávozott tőlünk, de Petrarca szonettjeit, Boccaccio elbeszéléseit, Erasmust, Vitéz Jánost, akiről én valaha öntől hallottam, nem felejtettem el. Itt, a kolostorban találtam egy régi görög könyvet, amelyet örömmel forgattam, mert eszembe jutott az ön tanítása, hogy az antik görög nyelv ismerete nélkül csak félember az ember.
– A héber nyelv ismerete nélkül! – szólott most a régi nevelői hangon Logus. – A héber nyelv bevilágít a világ összes tudományaiba. Megvilágítja a spanyol félszigettől messze napkeletig az összes tájakat és a rajtuk élő embereket. Ez a nyelv az összes nyelvek nagyapja. Merre tántoroghat az az ember, aki a nagyapját nem ismeri?
Mária felsóhajtott:
– A héber nyelvet nem ismerem még, de remélem, hogy budai királyné koromban majd találok alapos mesterekre. Mi újság Budán, Logus mester, beszéljen nekem valamit a királyról, aki ismét csak követséget küldött értem, anélkül hogy maga jött volna értem.
– A magyar király nem mozdulhat ki az országból, mert nem tudhatja, hogy nem foglalják-e trónusát el mások, amíg ő távol van.
– Hát már nem olyan nagy hatalmasság a magyarok királya, mint Corvin Mátyás alatt, akiről ön gyermekkoromban annyit beszélt nekem, akinek Korvináit úgy magasztalta?
A humanista megint összefonta a két karját mellén, és oly mélyen meghajolt, amint a pápai udvarnál szokás:
– Ludovicus Rex Hungariae et Bohemiae már kinőtte azt a kort, amelyet frissen leölt sertések bendőjében testi megerősödése végett töltött, amikor atyja, Ulászló azért aggódott, hogy trónörökös nélkül marad. Koraszülöttsége nem hagyott nyomot, most már mindenütt emberi bőr fedi a király testét, mint bármely más alattvalójáét. Hat nyelven beszél, ami nagyon kedvessé teszi őt minden humanista módra gondolkozó ember előtt. Magyarul, csehül, lengyelül, franciául, olaszul és latinul beszél.
– Nekem azt mondták, hogy a magyar király csak csehül tud – rebbent fel Mária.39
– Ezt a csehek híresztelik Ulászló fiáról.
– Valóban, egy cseh apácától hallottam itt, a kolostorban. És németül nem tud a király? Hát hogyan fogok vele beszélhetni?
– Németül is tud, de amint én felségedet ismerem, Magyarországon való tartózkodása alatt megtanul magyarul is, hogy féken tarthassa azokat a köznemeseket is, akik még azt sem tartották érdemesnek, hogy latinul megtanuljanak, amikor a királynéjukkal akarnak beszélni – felelt a humanista.
– Mennyi furcsa szó van a magyar nyelvben! – kiáltott fel töprengve Mária. – A magyar férfiaknak például minden második szavuk az, hogy: boszorkányos, míg Annától ezt alig hallottam.
– Ne felejtsük el, hogy Anna királyleánynak ama hírneves államférfiú, Borsódi Piso volt a nevelője, aki éppen olyan humanista, mint jómagam.
– Helyes, megtanulok magyarul, habár még sohasem láttam azt az országot.
– Felséged rövidesen láthatja, mert a linzi Dunán már ott himbálódznak a dereglyék, amelyek felségedet Magyarországba kísérik, hogy ott királyi férjével találkozzon.
Mária ellágyult:
– Köszönöm önnek ezeket a szavakat, Logus mester. Valóban, nagyon vágyódom már Lajost látni.
A magyar urak féltékenykedve nézegettek a terem sarkából. Még nem látták, hogy Mária kezet nyújtott volna valakinek.
Az innsbrucki kolostor konyhája hiába készült fel, hogy az idegenből jött uraságokat huzamosabb ideig vendégül lássa. Csupán egyetlen vaddisznó és szarvas fogyott el, igaz, hogy teméntelen apró rák és csiga is, mert esős volt a május. Az urak rövidesen indultak Linz felé, miután a lázadó tiroliak elcsendesedtek a környéken, valamint muladozóban voltak az ezen a vidéken szokásos felhőszakadások is. A nagy utazóbatárokat, amelyeket egy darab fából faragott kerekek vittek, elővonták, és egész nap tartott, amíg a királynék számára a kocsikat úgy berendezték, hogy pihenhessenek, aludhassanak útközben, ha ugyan jő álom a szemre, amely másnapon az oltár mennyei gyertyáit várja megjelenni.40
– Mi már ide többet vissza nem jövünk – mondta Mária, amikor Annával utoljára bejárta a kolostor kertjét, amelyet négy gömbölyű torony őrzött, és a bástya alatt vasalt gerendák és kőfalak közé szorítva futamodott el egy hegyi folyó. Romantikusan szép volt a táj – csak most jutott eszükbe a királynőknek, hogy ugyan hány esztendeig is nézegették volt a fenyőerdőket a folyó túlsó partján! Csaknem hat esztendeig a bécsi eljegyzés óta. Persze hogy vittek magukkal ama csodatevő füvekből, amelyeknek nedvével az apácák mindenféle betegséget gyógyítanak.
– Habár nagy különbség van a derékfájdalom és a főfájás között – monda hitetlenkedve Mária. – De az ember mégiscsak hisz a babonában.
Annál nagyobb zsákot tömött meg a csodatevő fűvel Anna.
Még egy utolsó séta a bástyán, ahol annyit üldögéltek gyermekjátékokba vagy ábrándokba merülve. A kőpadon még ott maradnak a Jagello- és az osztrák címerek a zárdanövendékek emlékezetére.
Az emeleti poros folyosók, amelyek a kolostor lakatlan részét keresztül-kasul szelik: be sokszor látták bújócskázó játékaikat. A padlásról egy kerek lyukon át a templomba lehetett nézni, innen ellenőrizte a fejedelemasszony a vezeklő apácákat.
– Kár, hogy minden elmúlik! – sóhajtott Anna.
– Bár Magyarországon volnék már! – felelt Mária.
…Reggel indultak Linzbe, ahová délután egy és három óra között kellett megérkezniök, mert akkor tartja bevonulását a városba Ferdinánd is.
Az utazás minden nagyobb baj nélkül történt. Mária még szundikált is a kényelmes határban, annál izgatottabb volt Anna. A szerzeteslovagok lovagoltak a hintók két oldalán, és széles kardjaik bátorítólag zörögtek lovaglás közben. Némelyik lovagnak spanyol lőfegyvere is volt, amellyel ebben az időben még nem mindenki tudott bánni.
Délben a szemhatáron ezüst csík jelent meg: a Duna, amely látomány azt jelentette, hogy az utasok közelednek Linzhez, amelynek megerősített falai, tornyai csakhamar fel is tünedeztek. A kapu felett emelkedő toronyból egy nagy, fehér zászlót kezdtek lobogtatni: ott már várták a királynőket.
Valóban, a város kapujánál állott teljes egyházi díszében a salzburgi kardinális és a tridenti püspök, mint Károly császár megbízottai. Ott volt a császár hitszónoka, Burgos András is, valamint Lajos bajor herceg.41 A gyönyörű urak Anna királynő felé siettek, míg Máriát a három Brandenburgi testvér: Kázmér, János, György üdvözölték Lajos király nevében. Ott volt Ernő bajor herceg és a püspökök közül Pristinger Bertold, Slatkóniai György, Rauber Kristóf. Nem látott még ilyen fényes gyülekezetet Linz városa.
Különösen a három Brandenburgi testvér tűnt ki délcegségével, a királynak gondja volt rá, hogy legjava vitézeit küldje a felesége elé.
Mikor a megszaporodott menet a piacig ért, itt találkozott egy másik menettel, amely szemközt jött a város másik kapujától. Páncélos, fekete és fehér tollas vitézek voltak, akik pajzsukon F betűt hordtak. A vitézek csoportjában fehér lovon Ferdinánd, aki most odaugratott az utazóhintóhoz, és a nyeregben lehajolva kézcsókkal üdvözölte Annát, arccsókkal testvérét, Máriát.
A polgárság mindenütt vivátot kiáltozott, amerre a menet vonult, és az alabárdosoknak a dárda boldogabb felével néhányszor végig kellett húzni a tolongókon, hogy rend legyen.
A menet élén haladó püspökök ekkor a templom felé vették az útjukat, és kegyes éneklés közben közeledtek a hűvös csarnokhoz. A füstölők édes füsttel töltötték meg a piacot, a harangok szakadatlanul szóltak, és az ügyes harangozó a harangkötélre kapaszkodva kivetette magát a toronyablakon, hogy ő is lásson valamit a piacon történtekből.
Ferdinánd ugyanis leszállott lováról a templom előtt, és Anna kocsijához lépett. Arról éppen akkor bontogatták le az innsbrucki zárda pecsétjét a lakatosok, hogy az ajtót ki lehessen nyitni. A kocsiból kilépett Anna, és most már többé nem eresztette el kezével Ferdinánd kezét, mert az ő oltalmára volt bízva az apácák után. Ferdinánd kézen fogva vezette be Annát a templomba, ahol már a főoltárnál állott Lang Máté, a salzburgi kardinális, és kitárt karral fordult az ajtó felől közeledő ifjú pár felé.
Ferdinánd Annával az ajtó mellett levő sekrestyébe fordult be, ahol leoldozták testéről páncélzatát apródjai. Fehér, hímzett galléros, ráncolt és kézelős ing volt a királyon, amelyet bő, fekete bársonyruha födött. Hosszú orrú, nagy, olajszemű, fehér arcú, ritkás bajuszkájú, keskeny arcú fiatalember volt Ferdinánd, akin az volt a legfeltűnőbb, hogy húsos, vastag ajkait mindig nyitva tartotta, mintha mondani akarna valamit. Ezek a húsos, nyitott ajkak királyi jelentőségűek voltak – egy nagy családot jelentettek, amely Európa trónusai közül már hármat bírt. Fekete,42 hosszú haja kerekre volt vágva Ferdinándnak, és az simára volt lekefélve.
Ugyancsak ekkor adták fel Annára is a menyasszonyi ruhát, amely bő ujjas brokátból volt, kivágott nyakkal, hogy a nyakon elférhessen a gyémántos nyaklánc, amelyről igazgyöngyökkel kirakott kereszt csüngött alá. Anna tekintete merevnek, megkövültnek, de nagyon elhatározottnak látszott a meghatottságtól. Strucctollas, igazgyöngyökkel, mogyorónyi ékkövekkel díszített fekete barettot tett a fejére, amelynek oldalt lecsüngője volt gyöngyök számára.
Szép volt az ifjú pár, még a kritikus Mária is meg volt elégedve a bátyjával, valamint a sógornőjével.
– Maradjatok mindig ilyen szépek – rebegte Mária, és most már nem érzett irigységet a szívében, mert hirtelen felmelegedett a templomi áhítatban.
– Csókolj meg, Mária – mondá Anna, mielőtt az oltárhoz indult volna.
Ferdinánd hosszúkás, hegyes ujjaival alig érintve Anna kezét: megindult menyasszonyával az oltár felé. 1521. május 26-át írták a papok és deákok az e napon kelt okiratok alá.
Mária a hercegi várban töltötte az éjszakát, és egész éjjel nem hunyta le a szemét a nászzene miatt, amelyet fúvószenekarok szolgáltattak az udvaron. Ferdinánd és Anna korán nyugovóra tért, a várban lábujjhegyen járt mindenki, csak a muzsikusok nem csitultak.
Az erkély, ahonnan Mária a holdat nézte, egy sötét, kis kertre nyílott, ahol látszólag nem volt emberi lény. De Mária egyszerre mégiscsak úgy érezte, hogy lépteket hall a kertben. Egy nagy árnyék borongott végig a kerti úton…
– Logus mester! – szólalt meg hirtelen Mária, felismervén a virrasztót. – Találd el, hogy min gondolkozom?
– Ó, ha még azt sem tudnám, valóban nem érdemelném meg a doktori kalapot – felelt a humanista. – Nagy a gondolatnak a világa, mert az övé a menny és a föld, ámde a felséged gondolatai egyetlen helyhez vannak megkötve, mint a delejtű az Északi-sarkhoz. Felséged Északi-sarkja a magyar király.
Mária felállott, és kihajolt az erkélyen a kertbe.
…Nem kell ezt illetlenségnek venni a jövendő magyar királyné részéről,43 mert abban a korban élünk, amikor virágoznak az egyéniségek. A reneszánszot mindenki úgy magyarázza, ahogyan akarja – a tudósok egyenrangúnak számítanak a királyokkal.
– Beszéljen, Logus mester, a királyról, az éj hosszú, és aludni nem tudok. A maga szavain át úgy fogom érezni, mintha a király látogatott volna el hozzám az éjszaka!
A humanista keresztbe fonta a két karját mellén, és hátát egy faderéknak vetette. Körülötte a hercegi kertben nemesített orgonák voltak, amelyek most nyílottak, és nappal olyan sötétkék színűek voltak, mint az áhítat. A humanista szavait reptükkel kísérték az éji lepkék és a denevérek, amelyek néha keresztülsuhantak a fák sötétjében, és távol a Dunán valahol egy vízimalom kelepelt.
– A király senkinek sincs terhére, mert már gyermekkorától fogva úgy nevelték, hogy senkire sem számíthat sem tanácsban, sem egyéb támogatásban. Ha ő tanácsot kérne valakitől: az bizonyára nem volna a várva várt jó tanács. De azért a király mindenkihez szeretetre méltó, bőkezű, kedves, emberséges jóindulatú. Csodás lelkületű ifjúnak mondja őt mindenki, aki megismerte. Angyali jóságát, kimondhatatlan kegyességét, mindenki iránt való jóindulatát és bőkezűségét elismerték vala a velencei követek is, pedig Ortio Lorenza és Guidoto Vince ugyancsak megnézik az embereket.
– Tehát vallásos a király? – rebbent az erkélyen Mária.
– A király születésénél fogva áhítatos, kegyes, jósággal teljes, sohasem lobban haragra, de nem is bosszúálló, mindenkor megbocsát, és az őt ért csapásokon keveset töprenkedik. És a király szent szerelemmel van eltelve felséged iránt, inkább ma házasodnék, mint holnap.
– Ó, hogy félek, hogy nem lehetek hozzá elég méltó, mert én nem tudom elfelejteni, hogy az „utolsó lovagnak”, I. Miksa császárnak vagyok az unokája, ugyanezért néha a gőg üt tanyát szívemben.
– Gőgösek csak tudományaink folytán lehetünk, felség!
– Hallom, hogy a király mint férfi is megállja a helyét?
– Felség, én a tudományoknak vagyok a doktora, nem pedig a vadászatoknak, lovagjátékoknak és párbajoknak. Hallom, hogy a király a budai erdőségekben naphosszant szokott vadászni szarvasra, vaddisznóra. Ezt a mulatságot Magyarországon nemcsak nemesnek, de hasznosnak is mondják, mert hoz a konyhára. Én akkor szeretem a királyt, amikor a könyvtárban borong Mátyás király könyvei között, vagy pedig44 a követek tanácsában üldögél, és olyan okos feleleteket ad, hogy a követek elragadtatással írnak róla a maguk hazájába.
– És valóban csak tizenöt esztendős volna a király?
– Egy esztendővel fiatalabb felségednél! – felelt a humanista. – De immár következik az a szürkülő óra, amelyben az utazók, vadászok, katonák útra kelnek a maguk tennivalói után, amely órában nincs mit keresni a kutató szellemnek a földi látványosságok között, mert a búvárkodáshoz az éj órái a legalkalmasabbak. Pihenjen le felséged is, mert a Duna-partról immár idáig hallatszik a naszádosokat ébresztő tülökhang. Felségednek ma kell indulni Magyarországba.
– Végre! Magyarországba! – kiáltott fel Mária. – Végre mindent a saját szemeimmel láthatok, amiről idáig csak hallani voltam kénytelen!
A humanista az arcára húzta a kámzsáját: mosolygott vagy sírt? Ki tudná azt megmondani!
Mária indulása mise utánra volt kitűzve, amikor előállott a nagy batár, amely a Duna-partra volt őt szállítandó.
A lovagok gyalogszerrel követték a hintót, és a sajkák, naszádok csakhamar feltünedeztek a Duna síkján. Egy állatbőrökkel fedett dereglye, amely valamennyinél nagyobb volt, himbálódzott a part mellett. Ezen a dereglyén kell Máriának helyet foglalni a szolgálóleányával, akit még az innsbrucki kolostorból hozott magával. Mária rálépett a deszkákra, amelyek a partról a dereglyébe vezettek, és a deszkák inogni kezdtek alatta. De nem rendült meg, nem kiáltott segélyért, mert eszébe jutott éjjeli fogadalma, hogy mindenben hasonlatos akar lenni Lajos királyhoz; nem támaszkodik senkire.
És valóban baj nélkül jutott el egyedül is a dereglyébe.
Most ismét felhangzott a tülökhang, és a lovagok beszállottak a különböző sajkákba, csónakokba, amelyek Mária dereglyéjét úgy vették körül, mint a holdat a csillagok. A linzi tornyokban megkondultak a harangok, és mindaddig kongtak, amíg a csónakok eltűntek a kanyaruló Dunán. Mária a dereglye sátorába húzódva arra gondolt, hogy íme, el sem búcsúzhatott sem bátyjától, sem Annától, mert azok a fogadóteremben nem jelentek meg. Egy új élet kezdődik Ferdinánddal és Annával a linzi várkastélyban, amely élethez neki semmi köze – meg kell találni a maga életútjait. És még csak tizenhat esztendős volt!
A naszádosok jól dolgoztak a lefelé folyó Dunán, mert még nem állott be a sötétség, amikor a Duna mentén feltünedeztek a bécsi tornyok.45 A parton a császár kocsijai és paripái várták a vízi utasokat, az éjszakára mindenkire vetett ágy les a bécsi Burgban.
A parton egy hosszú lábú, kajla fullajtár is feltűnt azzal, hogy teli torokból ordítani kezdett a közelgő csónakok felé:
– Sárkány uram! Sárkány Ambrus uram!
Ez csak egy magyar lehetett, aki a legünnepélyesebb ceremóniánál így viselkedett. A szalai főispán a dereglye orrához állott, és bosszúsan felelt:
– Itt vagyok. Talán a ház ég, hogy így ordítasz?
– Híreket hozok Magyarországból – kiáltott a maga fontosságának tudatában a kajla legény –, amely híreket csak Sárkány uramnak mondhatok el.
– Hát várj, amíg partra érek.
De biz a legény nem tudott várni, mert a kikötés nagyon lassan ment, azért teli torokból megint csak ordítani kezdett, hogy azt tán a Duna túlsó partján is meghallották:
– Budáról jövök, onnan azt izenik, hogy tessék sietni a kisasszonykával, ne tessék minden városban stációzni, lakodalmazni.
– Majd adok én neked mindjárt – fogadkozott a főispán.
– Meg azt is izenik, hogy Bakócz Tamás uram, az esztergomi bíboros az utolsókat rugdossa, már csak ezért is otthon legyen kegyelmed.
– Öregember az érsek, úgysem segíthetek rajta.
– De izennek még egyebet is – üvöltött a fullajtár eltorzult arccal. – Azt izenik, hogy Szulejman Piri basa elindult Nándorfejérvár felé, és fogadalmat tett, hogy nem nyugszik addig, amíg a várat el nem foglalja.
– Hát az meg a Tomori baja – dörmögött a szalai főispán. – Én nem mehetek most törököt aprítani, amikor Magyarország királynéját kell az országba kísérnem.
De a sajkákon levő magyar urak, akik nagyon jól megértették volt a legény szavait, hirtelen úgy elszomorodtak, mintha valamennyinek elindult volna az orra vére.
No, ez a házasság is jól kezdődik. Nándorfejérvár, az ország védő karja, veszedelemben… Senki se kérdezte, hogy miféle vacsorával várják őket a bécsi Burgban, megkapták már a magukét.
Mária ugyan nem értette, hogy miről beszélnek egymás között a magyar urak, de ösztönösen megérezte, hogy valami olyan híradás érkezett, amely őt is közelebbről érdekelné, ha az urak érdemesnek tartanák46 azt vele közölni. Alig várta, hogy partra szálljon, és találkozzon a humanistával, aki rendes szokása szerint valamely nagy könyv búvárlatába volt elmerülve.
– A Burgban majd szeretnék beszélni Logus mesterrel!
– Parancsára, felség.
Miksa császár nem tartózkodott Bécsben, fontosabb ügyei voltak a birodalmában, mint a jövendőbeli magyar királyné fogadása. „Furcsa ember a nagyapám – gondolta magában Mária –, éppen akkor nem találom meg, amikor legjobban szükségem volna rá.” De a jól berendezett császári várban fennakadás nélkül folyt a vendéglátás, sőt, már itt akadtak frájok is, akik Mária szolgálatára lettek volna, de Mária csak a humanistát várta a maga lakosztályában.
A délceg öregember a szokásos ceremóniával megjelent.
– Mi ütött már megint a magyarokba, hogy ismét súgni-búgni kezdenek egymás között, mintha megbánták volna, hogy idáig kísértek? Ha nem kellek királynénak: most mondják meg, ne pedig Magyarországon. Itt, a nagyapám házában biztonságban vagyok előlük, de nem tudom, mi történik, amikor átléptem velük a határt.
A humanista ama ragyogó mosolyával végighallgatta a Mária szavait, amely mosolyon nem tudott változtatni semmi sem, mert hiszen örökös könyvek el nem múló tartalmából volt merítve ez a bölcs mosoly.
– Az olyan bizonyos, mint ahogy itt állok, hogy felségedből Magyarország királynéja lesz, mert erre kötelezik a magyarokat azok a különféle szerződések, amelyeket Miksa császárral kötöttek, és tanúképpen más királyokkal is aláírattak. Nem merik a magyarok megszegni ezeket a szerződéseket, habár elég kiszámíthatatlan emberek egyébként.
– Hát akkor mi bajuk van? – türelmetlenkedett Mária. – Belenyugodtam abba, hogy az esküvőmet elhalasszák, mit tudom én, milyen okokból. A német császár unokája lenyelte ezt a gorombaságot a mosdatlan magyaroktól, mert szereti Lajos királyt.
A humanista megint csak mosolygott:
– Felségednek nem is kellene törődni azokkal a dolgokkal, amelyek a magyarok begyét nyomják. Haldoklik Esztergomban egy vén pap, aki míg java erejében volt: nagy hatalom volt Magyarországon. Bizonyos Bakócz Tamásnak hívták, és ravasz volt, okos volt, furfangos volt, nagy ember az országban, és a magyarok most meg vannak ijedve, hogy mit csinálnak a tizenöt esztendős királlyal, ha ez a nagyon okos47 ember nem lesz a király mellett. Tud károgni más varjú is, de nem úgy, mint ez az öreg varjú tudott.
– No, most már látom, Logus mester, hogy maga nem nagyon szerette a tábornokot.
– Ő sem szerette azokat, akik Rómából jöttek Magyarországba. Mindig attól félt, hogy valami olyan új műveltséget hoznak magukkal, amelynek ő nem tudója. Pedig nem kellett neki félni, mert erdődi Bakócz Tamás mindenütt megállta volna a maga helyét. De van itt valami más dolog is, amely miatt a magyarok lehorgasztják a fejüket, hogy nem ízlik nekik a bécsi udvar vacsorája, sem a fáklyatánc, sem a zene. Annak a Nándorfejérvárnak a dolga bántja őket.
– Hát nem marad a királynak több vára? Az én nagyapámnak legalább száz vára van az országaiban.
A humanista csak mosolygott:
– A magyarokról megint csak azt mondhatom felségednek, hogy furcsa emberek, akiket nem lehet hasonlítani semmiféle nációhoz. Nemcsak az érinti őket fájdalmasan, hogy ha egy várukat elveszítik, de egy tenyérnyi föld, amely elsikkad országukból, úgy kihozza őket a sodrukból, hogy a falnak mennek a fejükkel. Nem akarják elhinni, hogy azon a helyen, ahol a földjük feküdt: nem támad azért lyuk, mert ott más király uralkodik. A vár is vár marad, akár török, akár magyar ver tanyát benne, csak denevérek ne költözködjenek oda.
– Nán-dor-fe-jér-vár! – tagolta az idegen szót Mária, mintha meg akarná azt tanulni, hogy élete végéig ne felejtse el.
– Nándorfejérvár! Latinul Nándor-Alba – folytatta a humanista. – A közhit azt tartja róla, hogy kulcsa, Magyarországnak a végvidék felől, mégis a magyarok tunyaságból nem küldenek oda rendes hadakat, hanem mindenféle csavargó népséggel védelmeztetik a várat, a hadak mezítláb és páncél nélkül harcolnak, gyülevész társaság, amely akkor menekül el az egyik várból a másikba, ha rossz fát tett a tűzre, az élete nagy részét csavargással tölti a végvidéken, míg utolsó állomására: Nándorfejérvárra megérkezik. Innen már aligha megy tovább élve. Igaz, hogy bátran tud meghalni.
– Nem láthatnék egy ilyen vitézt? – rebbent fel Mária, akinek kigyulladt az arca, amikor férfias virtusokról hallott.
– A nándorfejérvári vitézek nem járnak leánykérőbe, hanem úgy martalóc módra rabolják a nőket lóhátról. Az én véleményem szerint nem nagy kár esik a világon, ha az egész várat felégetik e siserahaddal48 – mondá a humanista, és megint csak megmutatkozott az arcán az a bölcs mosolygás, amelyet a tartalmas könyvekből merített. Mária töprengve járt fel és alá szobájában:
– Nem ismerem ezeket az embereket, és mégis sajnálom őket. Nem is tudom, hogy mit érzek azóta, mióta ezt a különös magyar szót megtanultam.
A humanista vidáman integetett:
– Nem kell olyan komolyan venni a dolgot, még ha Nándorfejérvárral együtt elpusztul egész Magyarország is. A magyarok legfeljebb visszamennek régi hazájukba, oda, a Volga mellé, ahol a mesemondásaik szerint egy másik Nagy Magyarország van, amelyet a tatárok bejövetele előtt IV. Béla király kiküldöttei, a szerzetesek láttak is, benne jártak…
– Ázsiában legyek királyné? – kiáltott fel tréfás meglepetéssel Mária.
– Mindegy az, hogy Ázsia vagy Magyarország! – felelte a humanista.
Mária megjegyezte magában, hogy Logus mester mindennap másképpen beszél, mint ez a reneszánsz korban szokás volt a művelt emberek részéről, akik örömüket lelték szellemük csillogtatásában. Egy vérbeli humanista éppen olyan könnyen védelmezte meg Luther Mártont vagy Magyarországot, mint elítélhette. Minden kérdésnek két oldala volt – a legszebb cselekedeteket lehetett a legotrombább színben feltüntetni.
Mária búcsúzott a humanistától, miután tudomására adta, hogy az éjszaka imádkozni fog Lajos királyért és Magyarországért.
Reggelre a császár gályái állottak elő a Dunán. Ezek kissé másforma alkotmányok voltak, mint a linzi sajkák, a félmeztelen naszádosok helyett takaros hajósnép sürgött-forgott I. Miksa gályáin, amelyek immár vitorlát is bontottak, hogy a Duna felett kószáló szelet hatalmukba kerítsék.
Mária nem hozott magával mást ez utazására se, mint az innsbrucki kolostor szolgálóleányát, holott a bécsi vár frájai nagyon ajánlkoztak, hogy elkísérik Máriát ama különös országba.
– Nem lehet, Lajos király bizonyára gondoskodott udvari dámákról – tért ki Mária az ajánlkozások elől.
– Szegény Lajos – dörmögte a szalai főispán –, annak most a végvárakon jár az esze, nem pedig a királyné frájain.49
A császár cifra gályái között volt egy magyar naszád is, amelyet Lajos király Máriáért Bécsig előreküldött. A naszád két oldalán tíz-tíz evezős foglalt helyet. Az árbocon a háromszínű zászló lengett, és a hajlított vitorlarúd a naszád egyik végétől a másikig ért. A hajó csiga alakú végénél hosszú rúddal állott a kormányos, aki mindig a víz mélységét mérte, és a hajó két végén cifra házikók álltak az uraságok részére. A házikókon ablak alakú rések, amelyeken át a táj szépségeiben lehetett gyönyörködni. Mária, természetesen, a magyar naszádon foglalt helyet, és házikójából alig várta a magyar határ megjelenését.
Az utasnak azonban van egy állandó kísérője, amely elől semerre nem bújhat el. Ez a kísérő pedig az időjárás, amely nem tesz kivételt se királynőkkel, se koldusokkal. Mire a kettős hegyen épült Hainburg várost elérték volna: kapja magát a felhő, és eltakarja a hegytetőn büszkélkedő kastélyt, el a hegy oldalán futamodó, bástyatornyokkal cifrázott falat, de még a várkapu ásítását is eltakarta a sötétség. A hegyeknek csupán árnyékuk látszott, és a Dunán elindult a szélvihar és az esős zivatar.
Jó volt ekkor a magyar király húszevezős naszádja, még ha egyébként nem is volt olyan cifra, mint a császár gályája. Mária behúzódott a szolgálóleányával a hajófaron levő házikóba, és azt próbálgatta kisütni, hogy ez az erőszakos szélvihar vajon nem Magyarország felől fúj-e.
Sárkány Ambrus, a szalai főispán a viharban is a megszokott bazsarózsás arccal álldogált a hajó orránál a vízmélységet mérő hajós mellett. A férfiak hozzá vannak szokva különb viharokhoz.
– Most érünk a magyar határra! – kiáltotta be a főispán a királyné házikójába, mire Mária a szakadó esőben kijött a háztető alól, mert vérében volt, hogyan kell királynőnek viselkedni.
A magyar határon mintha kettős fejű nagy bástya zárta volna el a Dunát, amelyet a folyónak meg kellett kerülni. Sasoknak és határvédő vitézeknek volt teremtve ez a kettős sziklafal, amelynek gránitköpönyege redőzve omlott a Dunába. Alant, a sziklalábnál fellobogózott vártorony emelkedett, amelynek egyik ablakából fehér füstpöffenet reppent ki piros lánggal megvilágítottan, majd hegyeket rázkódtató durranás hallatszott.
Huszonnégy ágyúlövés hangzott el a váracsból, bizonyára keményen megizzadtak a dévényi vár katonái, amíg a hegyről idáig vontatták az ágyúkat.
És a zivatar függönyén át álomkép gyanánt vonult el a hegytetőkre50 öreg fatörzs gyökérkarmaival kapaszkodó dévényi vár is. A hegy kopasz, hogy ellenfél el ne rejtőzhessen erdőjében. A bástya szilárd, mint a másvilág. A várkapitány pedig bizonyára úgy unatkozik, mint azok a várkapitányok szoktak, akiknek nincsen dolguk ellenséggel.
– Most már otthon vagyunk! – kiáltozott a hajó orráról a szalai főispán, és kitátotta a száját, hogy igyon a hazai esőből.
Ó, Magyarország, Szűz Mária országa! Szép voltál te minden időkben azoknak a szíveknek, akik benned hittek. Akik mindig csak azt mondták szemük végső lezárulásáig, hogy Magyarországon a legjobb a víz, mert itt átváltozik még a felhő is, amely idegen tájakról vándorol ide, itt megédesedik a forrás, a Duna, amely abból az ősvilágból maradott itten, amikor a magyarok még Ázsiában voltak. Ó, Magyarország, ahonnan a folyók nem szeretnek elmenni (az egy, hűtelen Poprád kivételével), mert idegenben nem éreznék jól magukat – Tisza, Dráva, Száva, Hernád, Körös, Szamos, Zagyva, Ipoly, Vág, Maros, mind itt születik, és itt is hal meg, mint jó magyarokhoz illik… Ó, Magyarország, kinek könnyeiből még egy Tisza folyót alkothatna a Teremtő: vajon érezted-e szíved dobbanásában azt a sorsfordulatot, amely abban a percben történt életedben, amikor Mária hajója a húsz evezőssel átsiklott a magyar határon?
Az eső muladozott, a felhő szakadozott, Sárkány Ambrus uram megint csak bekopogtatott Mária házikójába.
– Mindjárt Presburchban leszünk. A magyarok ugyan Pozsonynak mondják ezt a városukat, de a lakosság bizony csak olyan sült német, mint Ausztriában.
A hegyek alatt valóban megmutatkozott egy soktornyú város. Mária legelőször is a város tornyait számlálta meg. A számos bástyatorony között három templomtorony mutatkozott, a hegyen pedig erős vár, amely legszebb volt mindama várak között, amelyeket Mária életében látott.
– Kié ez a vár? Kié? – kérdezte, gyermek módjára tapsolva kezeivel.
– A magyar királyé, de benne Bornemissza uram a parancsnok – felelte a szalai főispán.
– Mért nem a király?
– Mert a királynak szebb vára van Budán.
– Én itt szeretnék lakni!
– Lesz még módjában, felség – felelt a szálai főispán, és bizony nem gondolta ebben a percben, hogy milyen igazat mondott.51
Mária alig várta, hogy a naszád kikössön, már indulni akart, hogy a várost megnézze, amelyet nagyobbnak ítélt Innsbrucknál és Linznél. De még valami ceremónián kellett átesni. A kikötőben hírnök várta a hajót.
– Itt van Zápolya uram Trencsénből, és hódolatát akarja bemutatni a királynénak!
– Tyű – kiáltott fel Sárkány Ambrus uram. – Ez már nagy dolog, hogy a vicekirály beadja a derekát!
– Ki az a vicekirály? – fitymálódott Mária.
– Több vára van, mint a királynak.
– Jegyezze meg magának, főispán uram – szólott most Mária olyan hangon, amilyent még nem hallottak tőle a magyarok –, hogy én Európa leggazdagabb családjából származom. Az én családomé Alsó- és Felső-Ausztria, Stíria, Karintia, Görz, Krajna, Tirol, Trident és Burgundia. Németalföld és Spanyolország gyarmataival, valamint a Baleárok. Nápoly, Szicília, Szardínia ugyancsak a miénk. Ez talán együttvéve ér annyit, mint az erdélyi vajdaság.
– A Baleárok messzire vannak, de Zápolyának itt vannak a várai a felső vidéken, egészen a lengyel határig. Hát csak legyünk vele jóban.
A hajó kikötött, és a parton leugrott lováról egy vitéz, aki ott gyalogos katonái között várakozott. Szép szál ember volt, huszonöt-harminc esztendő között. Sisakja alól kivillogott medvetekintete, kicsüngött bozontos, barna szakálla. Talpig páncélban volt, de nem is aranyozott vagy ezüstözött páncélban, csak olyanban, amilyenbe akkoriban a magyar nemesek öltözködni szoktak.
Mária felé közeledve, kihúzta fejét a sisakból. Vállig érő haj övezte cigányosan barna arcát. Határozottan, szinte bűvölettel nézett a királynéra, mintha egyetlen tekintetével felejthetetlenné akarná magát tenni. Valóban megjegyezni való külsejű férfiú volt, bár semmi dísz, pompa, feltűnőség nem volt rajta, mintha csak a katonai táborból jött volna.
– Magyarország leggazdagabb és legfösvényebb embere, még magától is sajnálja a ruházkodást – suttogta Sárkány Ambrus Mária háta mögött.
Szapolyai uram (akit köznyelven Zápolyának hívtak, mintha ezzel a tótosan hangzó névvel is éreztetni akarták volna vele szláv származását) Mária elé lépett, és éppen csak annyira hajtotta meg a fejét, amennyire egy fiatal férfi egy fiatal nőnek szokta. Miksa császár unokája bosszúsan az ajkába harapott. Ez volt az első sérelem, amely Magyarországon52 érte. Dacos indulat ébredt fel benne, hogy megbosszulja a tiszteletlenséget, amelyhez a ceremóniás bécsi udvarban dehogyis volt hozzászokva. Szapolyai latin nyelven üdvözölte a királynét:
– Kerestem magamnak az alkalmat, hogy legelsőnek üdvözölhessem a magyarok jövendőbeli királynéját az ország területén, miután tudomásom szerint az országtanács nem engedi meg a királynak, hogy Budáról elmozduljon.
– Tudom – felelt egykedvűséget színlelve Mária. – Nándorfejérvár bajban van, a királynak azon kell fáradoznia, hogy a nevezetes végvárat – Magyarország karját, megmentse Szulejman Piri basa ostroma elől. Azt reméltem, hogy az erdélyi vajda, akinek vitézségéről és hadai nagy számáról már annyit hallottam nagyatyám udvarában is: maga, az erdélyi vajda Nándorfejérvár védelmében van.
Szapolyai sötét arca még sötétebb lett a királyné szavára, de csakhamar enyhült ez a sötétség, hogy helyet adjon valamely enyhe, udvarlásos, rebegő mosolynak, amellyel a férfiak azokat a nőket szokták nézni, akik első szempillantásra megtetszenek nekik.
– Királyné – szólt most enyelgő hangon az erdélyi vajda –, ha nem mondta volna meg senki, én most megmondom, hogy Tomori, Nándorfejérvár védője olyan ember, hogy más vezért nem tűr maga mellett. Az erdélyi vajda pedig nem lehet közlegény Tomori mellett.
– Inkább essen el Nándorfejérvár?
– Inkább essen el Nándorfejérvár!
A tisztelkedés alatt Szapolyai egy percre sem kapcsolta ki szemét Mária királyné szeméből. Ismerni akarta első látásra ezt a hölgyet, mint akár valami lovat, ágyút vagy hadnagyot. Mária változatlan arccal tűrte alattvalójának fürkészését. Mozdulatlanság ült arcára, mint egy innsbrucki apácához illik, nem árult el többé semmi földi indulatot az első harag után.
Szapolyai uramat a hajóhídig Sárkány Ambrus kísérte el.
– Becses kis portéka. Nem érdemli meg az Árnyékkirály – dörmögte a vajda.
– De a Festett király még kevésbé! – morgott vissza a szalai főispán, mivel Szapolyait a háta mögött „Festett királynak” is csúfolták.
A parton újabb vendég jelentkezett, aki tisztelkedni akart, mielőtt a királyné Magyarország földjére tenné a lábát.
Bornemissza János uram, a király egyik nevelője és a pozsonyi vár kapitánya simogatta lobogó, nagy, fehér szakállát a parton. Régi királyi53 bútor volt az öreg, már Mátyás király korában is ifjú levente volt a budai udvarnál, a Jagellók átvették őt együtt a palotával.
– Az erdélyi vajdát még csak respektáltam – monda az öreg bosszankodva Sárkány Ambrusnak –, mert nem akarok ujjat húzni ezzel az emberrel, aki minden gyalázatosságra képes. De most már valóban a királyné elé kell jutnom, mert én hozom a király üzenetét.
Sárkány főispán uram a füle tövét vakargatta:
– Ebből baj lesz… A király megharagszik mindnyájunkra, ha megtudja, hogy az ő követét éppen az erdélyi vajda miatt megváratták.
– Nem kell félni – bizonykodott Bornemissza uram. – A királyt úgy nevelték, hogy nem tud ártani egy légynek sem.
Mária nagy érdeklődéssel figyelte a hajóhídon közelgő, magyaros díszruhába öltözött, kipödrött bajszú, kemény válltartású és még keményebb derekú öregembert. Valahogy úgy érezte, hogy ez a bölcsen, nyugodalmasan közelgő férfiú az igazi, vérbeli képviselője annak a nemzetnek, amelynek ezentúl királynéja lesz. Ez a tempós, akkurátus öreg úgy közelgett, mint valami ritka látomány, akit álmában szokott látni az ember, akinek megjelenését úgy magyarázzák az álomfejtők, hogy álombéli tanácsaikat meg kell hallgatni és meg kell tartani, mert a jó sorsnak a választott emberei ők… Akik mindig segedelmet hoznak magukkal.
A szalai főispán előrejött.
– Bornemisszát fogom bemutatni, akivel sok dolga lesz felségednek, mert ő az első ember a budai várban. Még az időjárást is ő szabja meg Budán, mint mondani szokták Magyarországon.
No, majd a szeme közé nézünk az időcsinálónak – gondolta magában Mária.
– Szívesen látom a várkapitány urat, bár nem tudom még csak le sem ültetni ebben a házikóban.
– Ó, az öreg nem olyan ördögtől megszállott ember, mint az erdélyi vajda, felséged előbbeni látogatója. Bornemissza János, bár öregember, a világért sem ülne le királya vagy királynéja jelenlétében, mert ő még Corvin Mátyás idejében tanulta az emberi illedelmet.
Hát jött a hajóhídon a nagy szakállú öreg, mintha az ötszáz esztendős Magyarország közelegne vele hagyományaival és legendáival, rátartiságával és sorstól szenvedett megaláztatásaival, elszántságával és öreges aggodalmasságával: – egy sok mindent látott öregember ballagott végig a hajóhídon, aki éppen úgy el van készülve a jóra, mint a rosszra,54 nemigen csodálkozik már semmin sem ebben az életben. De hiúság még volt benne, mint a legtöbb öregemberben, mert a múlt időt nagyobbra tartotta a jelen időnél. Így tehát igen felderült az arca, amikor Mária női ösztönösségénél fogva néhány lépéssel elébe ment a hajó szurkos deszkáin óvatosan lépegető öregnek.
– Bornemissza bátyám, be örülök, hogy láthatom! – kiáltott fel a jövendőbeli királyné, mintha egyetlen szavával végig az egész életre megnyerni akarná magának a szívós öreget.
– Nem nagyon érdemlem meg én, felség, hogy valaki is örüljön nekem, mert én már csak olyan vagyok, mint az őszi szél, amelynek szárnyán a hópelyhek szoktak elindulni – feleli nagy csendesen Bornemissza.
– Én szeretem az őszt, mert a nagyapám nevelt fel.
– Minden tiszteletünk a leghatalmasabb Miksa császáré, de mi, régi magyarok, azt szeretnénk, hogy felséged elfelejtené elmúlt gyermekkorát, az idegen földön töltött éveket, minden idegenszerűségeket és idegen emléket, amikor ennek a szegény Magyarországnak a földjére teszi a lábát. A Jagellók immár jó magyarok lettek. Azt reméljük a magyar nemzet nevében, hogy felséged különb magyar asszony lesz minden magyar asszonynál – monda az öregember olyan hangon, mintha a bibliából olvasna.
– Nem csalatkoznak bennem a magyarok – válaszolta Mária. (Honnan volt ebben a tizenhat esztendős leányban a leleményesség, bátorság, önbizalom, amellyel mindenféle férfiúval a maga nyelvén beszélni tudott? Talán éppen azért volt benne annyi bátorság, mint más nőkben nem szokás, mert az innsbrucki apácazárdában nem volt alkalma megismerkedni se a férfiak erkölcseivel, se hibáival. Felelt szíve szerint, igazsága szerint, mint az iskolai vizsgán adják meg a feleletet, anélkül hogy annak hatékonyságát előre kiszámítaná magában a növendék.)
– Most pedig átadva II. Lajos, Magyarország és Csehország királyának legkegyelmesebb üzenetét felséged számára – folytatta az öregember, hirtelen kihúzva magát, mintha nyársat nyelt volna az ünnepélyességtől –, király őfelsége tárt karokkal és áhítatos szívvel várja felségedet Budán. Jött volna ő maga is a királyné elébe, de az ország ügyei úgy alakultak, hogy a király őfelségének múlhatatlanul Budán kellett tartózkodni.
– Tudom. Nándorfejérvár!
– Igen, Nándorfejérvárt meg kell menteni, evégből a király reggeltől55 reggelig leveleket ír a külországokba. Követségeket meneszt, és követségeket fogad. Nehéz dolog most Magyarországon királynak lenni.
– Majd én megkönnyítem a helyzetét, mellette leszek éjjel-nappal, amint Budára értem.
– Ámde ez sem lehetséges, amíg felségedet Székesfejérvárott magyar királynénak meg nem koronázták vala, mert törvényeinket áthágni még a királynénak sem lehet. Felséged a fejérvári koronázásig nem a budai királyi palotában lakik, hanem Budán, egy másik házban, amelyet Lajos király már meg is vásárolt felséged számára a Keresztelő Szent János utcában! – szólott Bornemissza olyan határozott hangon, mintha ettől a naptól kezdve nemcsak II. Lajos királynak, de Máriának is nevelőapja volna.
– Hm – mormogta Mária elgondolkozva. – És ki tiltja meg nekem, hogy a budai királyi palotában lakhassam?
– A magyar törvények. A magyar Rendek. Az országgyűlés, amelyet a nemesség bármikor összehívathat a Rákos mezejére. A magyar országgyűlés a legnagyobb hatalom a világon. Felette áll a királynak.
Mária lesütötte a szemét, mert nem akarta, hogy feltámadó érzelmeit valamiképpen észrevegye az öregember.
Bornemissza, miután befejezte hivatalos szavait, hirtelen urambátyámos nyájaskodással folytatta:
– Most pedig van szerencsém meghívni felségedet arra az ebédre, amelyet Fischer Mihály, a pozsonyi bíró rendez felséged tiszteletére. Lesz tizenhárom font tehénhús, öt kappan, egy nyúl, sok alma, zsemlye és bor.
Mária megint lesütötte a szemét, mert nem akarta, hogy a hajózás ideje alatt tartó éhezését Bornemissza észrevegye.
– A pozsonyi bírónak köszönjük a meghívást, valamikor tán meg is szolgáljuk őkegyelmének a nyájasságát. Most még egy kérdést akarok feltenni, Bornemissza uram. Ér annyit a magyar forint, mint a rajnai forint?
– Igen – felelte a királyi követ. – A zsidóknak van a számításukra nézve valamely külön táblázatuk. 2100 magyar forint, amelyet felséged utazására költöttünk: 2625 rajnai forintot kaptunk Fuggertől.
Ezután már valóban nem volt egyéb teendője Máriának, hogy elfogadja a pozsonyi bíró ebédjét, aki, íme, fontokban és számokban közölte vele előre, hogy mit főzetett ebédre. Máriának kedvenc eledele volt a tehénhús tormával.56
A pozsonyi bíró ebédjén ott voltak mindazok, akik Máriát Magyarországra kísérték: a három Brandenburgi, Logus Tamás és más uraságok is, tehát a pedáns bíró által előre jegyzékbe foglalt ételek és italok az utolsó cseppig elfogytak. Csodálkoztak is a pozsonyi urak Mária étvágyán – fontszámra fogyasztotta a tehénhúst.
– Még növőben van, azért van jó étvágya – oldotta meg a kérdést a bíró.
Az urak közül csak Sárkány Ambrus szalai főispán hiányzott, aki előresietett nagyszarvasi kastélyába, ahol Mária az éjszakát volt töltendő. Vacsoráról kellett gondoskodni.
A megállapodás az volt, hogy Mária lóháton utazik tovább, hogy a Dunán kívül lásson egyebet is Magyarországból. A bőséges ebéd után Mária nagyon örült, hogy nyeregbe ülhetett, mert a kolostorban is mindig az elhízástól féltették, azért lovagoltatták elég sűrűn, ami ugyan apácáknál nem szokásos. Lovaglás közben Mária módját ejtette, hogy a humanista kerüljön melléje a maga szürkéjével.
– Beszéljen nekem valamit, Logus mester, ama Szapolyairól, aki ma reggel a hajóra tolakodott.
– Nemigen kell annak tolakodni, mert mindenütt szívesen látják őt ebben a koldus országban. A legnagyobb rabló, aki nem válogatós a pénzszerzésben. Ott veszi el, ahol találja. Lopó, csaló, hamispénzverő. De nagyon gazdag őkelme, tehát senki se mer vele kikötni. Más országban régen kerékbe törték volna – felelte egykedvűen a humanista.
– A király, a prímás?…
– A király gyermek, a prímás haldoklik, felségednek kellene rendet csinálni Szapolyaival is, ha érezne magában annyi erőt. Különösen azóta lett nagy pártja Szapolyai uramnak a nemesség között, amióta a lázadó pórokat karóba huzatta, Dózsa Györgyöt tüzes vassal megkoronáztatta. Hitvány ember, király szeretne lenni, pedig csak bocskorosnak született.
– Kemény katonának látszik…
– Az sokkal könnyebb dolog, mint a könyvekkel harcolni. Magyarországon mindenki kemény katona, aki még nem merült el teljesen a részegeskedésben, mint például nádorispán uram maga is, aki reggeltől estig és estétől reggelig részeg. Sajnos, a nemességnek nagy része követi nádorispán uram példáját – felségednek fogalma sem lehet arról, mekkora ivóedényekből hajtogatják magukba a bort az emberek Magyarországon.57
A három Brandenburgi, aki Mária mögött lovagolt: jól megjegyezte magának a humanista szavait. Sohasem lehet tudni, hogy mikor van szükség az ilyesmire.
De már ott is voltak a nagyszarvasi kastélynál, amely inkább valamely megerősített várhoz hasonlított, a parasztok lázadása óta ilyen volt minden úrilak Magyarországon. Falak és tornyok és a tornyokban idegen nyelvű katonaság, amely nem értette az idevalósi nyelvet.
– Halat főzettem vacsorára – újságolta Sárkány Ambrus uram –, mert a holnapi, pénteki napra való tekintetből bőségesen elláttak hallal a halászaim. Szereti felséged a halat?
Mária kegyesen mosolygott a bazsarózsás arculatú úriemberre, a kolostori életmód után valóban nagyszerűek voltak azok a változatos ételek, amelyekkel Magyarországon traktálták. Jólesett ez a különös vendégszeretet, amelyről eddig fogalma sem lehetett…
Ó, Magyarország, amelyet valaha földi Kánaánnak mondanak: számtalan hibádat, gyengeségedet, tévedésedet tudod felejtetni egyetlen mosolyoddal! Ó, Magyarország, mily drágalátos tudsz te lenni, amikor nyájaskodva fogadod az idegent, és néki házadat, asztalodat, barátságodat felajánlod! Ó, Magyarország, van-e még föld, ahol nagyobb szeretettel fogadnák a vendéget, mint a te hajlékaidban – van-e még ország, ahol szívesebben vennék elő vendégük kedvéért az emberek mindazt, amit maguktól megvontak? Ó, Magyarország, tudnak-e még másfelé is úgy lelkendezni, rajongani, boldogoskodni, dédelgetni, simogatni úgy, mint benned, mikor vendégszerető kedvedben vagy…
Mielőtt vacsorához ült volna a társaság, egy mezítlábas, zarándokbotú és kardos szerzetes jelentkezett a várkastélyban. Nyakig poros, bozontos volt, de a hangja harsogott:
– Én most Nándorfejérvár alá megyek. Felszólítok minden magyart, hogy kövessen a veszélyben levő Nándorfejérvár alá!
– Üsse kő Nándorfejérvárt, mikor olyan szépséges ifjú királynéja van a magyarnak, amilyen már régen nem volt – felelt széles jókedvében Sárkány uram. – Majd elvégzi ott nélkülünk is Tomori uram. Ülj az asztal végére, páter, és vigyázz halaknak a szálkáira.
Hiába ellenkezett a szerzetes, Sárkány uram lenyomta őt az asztalhoz.
Hát azt meg kell adni, hogy remek vacsora volt. A halászlét a Duna különböző halaiból már akkor is kitűnően tudták főzni Magyarországon. A márnák, sügérek, pontyok, kecsegék jóformán csak arra szolgáltak, hogy a lének ízt adjanak, mert az igazi halpecsenye abból a vizából58 tellett ki, amely a Fekete-tengerből tévedt fel Komáromig, és itt a halászok kifogták őkelmét.
Mária el volt ragadtatva a fekete-tengeri vizától, ilyent még nem evett életében.
Csak a pap nyugtalankodott ott az asztalvégen:
– Hát senki se jön velem Nándorba? – faggatta a szomszédait.
A házigazda végül egy nagy kupa bort állított elébe, azzal a kikötéssel, hogy addig ne merje kinyitni a száját, amíg egy csepp van az edényben. Mária ekkor látta színről színre azokat a borosedényeket, amelyekből Magyarországon isznak. Meg kell adni, a hírek nem túlozták az edények nagyságát.
Mária kissé elbágyadt a hatalmas vacsorától, az egész napi utazástól, mintegy ködfátyolon át látta, hogy a bortól felhevült urak a szarvasagancsos ebédlőből kivetik a Nándorfejérvárra toborzó zarándokot.
– Már ejtőzni se lehet nyugodtan! – mondta egy bosszús hang.
…Mária elgondolkozva vonult lakosztályába, darab ideig nézegette a magas ablakából a messzi Dunában rengő csillagokat (mintha erre az éjszakára a földre szállott volna az égboltozat), aztán hirtelen elszunnyadt a közeli csalitból hangzó fülemilekoncert mellett. Álmában az anyját látta, ama Őrült Johannát, aki felemelt kézzel tiltólag intett felé. Az álom kapujából akkor lépett vissza, amikor a kastély eresze alatt ezernyi veréb megszólalt, mert bár kőfalakkal, tornyokkal volt kerítve a kastély, tetőzete mégiscsak nádból volt. Kelet felé világosodott az ég, és szél lengette meg a fák szoknyáit. A messzi Dunáról hajótülök hangzott… Mária megrezzent erre a tülökhangra, pedig még nem tudta, hogy ez a hajó az, amely éppen érte jött.
De már délelőtt tisztelegtek az urak, amint mámorukból kitisztulkodva, kipödörve, kimosakodva felvonultak Mária előtt.
– Felség, a király akarata értelmében a mai napon Komáromból Esztergomba kell mennünk, ahol felséged özvegy Perényi Imréné vendége leend. Dorottya nagyasszony már várja felségedet – monda Sárkány uram –, és csak igen gyönge reggelivel – amely tejből, tojásból, vajból, mézből, friss gyümölcsből állott – merészelte megkínálni Máriát, mert ebédre Dorottya asszonynál lesznek, ami nem tréfadolog. (Ettől az özvegyasszonytól mindenki félt az országban.)
Máriának még csak ideje sem volt megnézni a cikcakk alakban épült59 komáromi várat, amely a Dunára volt építve, amikor az evezősök megint csak rákezdték a maguk monoton dalát, és a naszád repült Máriával és kíséretével.
*
Az özvegy nádorispánné, akit az egész országban csak Dorottya néven emlegettek, hatalmas asszonyság volt. Típusa ama régi magyar nagyasszonyoknak, akik akkoriban teremtek Magyarországon, amikor a férfiaknak a török elleni hadakozások miatt mind huzamosabb ideig távol kellett lenni otthonuktól, így tehát az összes gondok az asszonyok nyakába szakadtak.
Dorottyának nagy háza volt Esztergomban, a Perényi palota messzi vidékről magába fogadta a nemes kisasszonyokat, akik itt a nagyasszony felügyelete alatt hasznos nevelésben részesültek. Fontak, varrtak, hímeztek, járatosságra tettek szert minden házi munkában. Olyik kisasszony, még ha nem tartozott is szorosan az atyafisághoz, évekig volt a nagyasszony vendége, és a Perényi házból ment férjhez, miután megvarrta a stafírungját. Boldog lehetett az a magyar férfi, aki a Perényiné kisasszonyai közül kaphatott feleséget.
Most is huszonnégy kisasszony volt a háznál a Thurzó, Batthyány, Enyingi Török, Pekri, Gyulai, vingárti Horváth, Nádasdy, Erdődy, Amadé, Révai, Istvánffi családokból, akik éppen egy oltárterítő hímzésével voltak elfoglalva, amelyet az esztergomi főesperességnek szántak. Mária már látott ilyesmit az innsbrucki kolostorban, azért egyszerre otthon érezte magát a Perényi házban. A leányok hetenkint felváltva vezették a nagyasszony konyháját, Dorottyának tehát az volt az első szava, miután házában a királynét kétoldalt megcsókolta az arcán, hogy ezen a héten kik a konyhai sorosok. Pekri Kata és Batthyány Júlia jelentkeztek.
– Nem bánom – mondta a nagyasszony –, de vigyázzatok a csörgőfánkra, mert hátrakötöm a sarkatokat. Ne hozzatok szégyent a fejemre.
A nagyasszony végigvezette Máriát a házában, megmutatta neki a mindennap frissen felsúrolt, kőporral fehérített szobákat, a mindenféle női ruhákkal telirakott vasalt szekrényeket, a komótok fiókjainak tartalmát az asztalneműekkel, sőt még az ágy alatt vonuló fiókokat is kihúzogatta, hogy dicsekedjen az ágyneműjével.
– Egyszerűen élnek Prinijné házában, de van a vendégnek hová lehajtani a fejét, van miben megtörölni a száját…60
Ó, te régi boldog Magyarország, amikor a női ambíciók, álmok, remények, boldogságok mind megtalálták a helyüket a ház körül! Ki láthatta már közülünk azokat a százesztendős ruhákat, amelyeket kegyelettel őriztek a női szekrényekben, és tartósságuknál fogva bármikor újat lehetett belőlük varrni? Ki láthatta, hogy milyenek voltak a régi padlások, ahová még a kísértet sem merte betenni a lábát az ottani nagy rend miatt? És a régi Magyarország dús kamráiba ki nyithatott be közülünk, amely kamrák mindig úgy voltak felszerelve, mintha ínséges esztendők következnének? A baromfiudvarok gazdagságáról, a veteményeskertek terjedelmességéről és változatosságáról (ahol tán még a madárijesztőnek is jó dolga volt), a pince bőségéről és a vermek kincseiről ma már csak régi könyvekben olvashatunk. Ó, Magyarország, ha lelked telve volt sebesülésekkel és sötét árnyakkal is: testedet mindig tudtad táplálni, hogy legalább az éhség ördöge kíméljen meg az ezernyi ördög közül.
Mária most látott tőről való nagyasszonyt először életében, és ezért nem győzött eleget csodálkozni Perényiné fáradhatatlanságán, gondoskodásán, erélyességén, amint szakadatlanul tett-vett a házában. Bocsánatot kért a felséges vendégtől, hogy darab időre ott felejti őt a kisasszonyok között, de bizony utána kell nézni a konyhának, mert hiszen a leányok nem tudhatnak még mindent a konyha művészetéből. Persze, nemcsak a konyhát járta be Perényiné, hanem az egész házat, amely egy órára se nélkülözhette őt. Milyen üresség marad egy ilyen asszony után, ha egyszer az Úristen elszólítani találja!
A kisasszonyok egynémelyike tudott latinul, mert nem volt ez abban az időben olyan nagy ritkaság. Ezen a nyelven beszélt Mária:
– Irigylem tőletek a Dominátokat, bezzeg az innsbrucki fejedelemasszonynak kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy engem a háztartási dolgokban kioktasson. Mit fogok én csinálni Budán, amikor majd nyakamba szakadnak a háztartás gondjai?
– Elmegyünk mi segíteni a magyar királynénak! – kiáltott fel Thurzó kisasszony, és a többi előkelő hölgy is nyomban ajánlkozott, hogy elmegy Budára segíteni Mária háztartásában.
– Csak egy baj van, hogy én nem vagyok olyan gazdag, mint a nádorné, akinek bizonyosan sok jó magyar forintot tesz ki a jövedelme. Az én évi jövedelmem, amelyet nekem apósom, Ulászló biztosított, nem tesz ki többet huszonötezer magyar forintnál. És ha megvan még61 valahol az a kétszázezer forint, amelyet a nagyapám adott jegyajándékul. Hát ebből én nem tarthatnék el ilyen háznépet.
Amint ez már fiatal leányoknál szokás, mert hiszen korban valamennyien a tizenhatodik év körül mozogtak, lett erre nagy fogadkozás, hogy nincs nekik semmi igényességük, megélnek ők verébmorzsákon is, csak a királyné mellett maradhassanak.
Perényiné megérkezése vetett véget a jelenetnek.
– A király majd kijelöli a királyné udvarhölgyeit, mert ez az ő dolga, ti pedig befejezitek az oltárterítőt, mert Oláh Miklós uram már amúgy is duzzog érte. Nem szeretek ujjat húzni a papokkal. A királyné pedig nem panaszkodhatik az ő szegénységére, mert úgy tudom, hogy már csak a kelengyéje is olyan, hogy azzal nem vetekedhetik semmiféle magyar nőé. Brüsszeli csipke, brabanti selyem, flandriai posztó… amilyent mi Magyarországon sohasem látunk.
– A kelengyéshajóm elment előre Budára. Vajon nem éri baj útközben? – kérdezte Mária.
Perényiné önérzetesen felelt:
– Az ország ugyan nagyon szegény, de a királyné holmijára mégse váshatik senkinek a foga, ha csak annak a rabló Zápolyának nem, aki előtt semmi sem szent.
Mária ezekből a szavakból megérthette, hogy ennél a háznál Szapolyai uramat szidni szokás. Nem is hozakodott elő a pozsonyi találkozással.
*
Megint csak másnap reggel volt indulóban a naszád, amely Máriát most már végleg Budára viendi, Sárkány uram nem volt barátja a gyors utazásnak. Meg aztán nem is igen lehet olyan könnyen elmenni egy ilyen kedves, magyar úriházból. Perényiné örökös ellenség volna.
Csókakalapos, csuklyás, láthatatlan arculatú evezősök vitték most a naszádot szélgyorsasággal lefelé a Dunán, török hadifoglyok voltak ezek, akikkel Tomori uram kedveskedett Máriának. A pilisi hegyek árnyalakjai borongtak a folyam zöld tükrében, messzire visszhangzott a víz felett járkáló szél a sűrű erdőségekben, egy erdővágásnál Mária őzikéket látott átalfutamodni, és a Dunának olyan kanyarodása támadt a hegyek lábánál, mintha örökre eltévesztette volna útját az ősfolyam. A parton vízvár emelkedett, bástyáin görögdinnyefejű vitézek nézegették naphosszat a Dunát.62
Sárkány uram tréfálkozó kedvében volt:
– Ha a magyarok megharagusznak a királyukra: ide csukják.
Mária a fogát szívta:
– Remélhetőleg ez nem fog velünk megtörténni.
Ezután nem is nézegette Mária többé a tájat, behúzódott a hajóházikóba, és mélyen elgondolkozott azokon a dolgokon, amelyek vele az utóbbi napokban történtek.
Tizenhét éves volt, sok csodálkoznivalót látott még az életen.
