2 A házasság a trón fényében és árnyában
2
A házasság a trón fényében és árnyában
A házasság a trón fényében és árnyában
Másnap Máriát ismét kihallgatásra rendelte Lajos király, de most nem a nagy trónterembe, ahol kihallgathatják beszélgetését, hanem egy kisebb terembe, ahol ugyancsak királyi trónus volt. (Mátyás óta több trónus is állott a budai palotában, amely trónusok mind ékkövekkel voltak kirakva.)
– Hogyan töltötted a palotámban első napodat? – kérdezte a király. Mária megint csak a király lábához telepedett. Szelíd arckifejezés ült az arcán, mindenképpen meglátszott magaviseletén, hogy engedelmes, példás feleség akar lenni.
– Megismerkedtem az udvari hölgyekkel, akiknek némelyike még Anna királynétól maradt itt, mások pedig a testvéredet szolgálták, felség, és most ajánlkoztak, hogy engemet fognak szolgálni. Körülnéztem a lakosztályomban, és mondhatom, hogy kedvemre van minden. A nagy, rezes szekrények, a vasalt ládák, amelyekben kelengyémet elhelyeztük, valóban pompásan zárnak, még a mi németalföldi kovácsaink sem tudnak ilyen zárakat készíteni.
– Tehát elsősorban a zárakat vetted szemügyre? – kérdezte mosolyogva Lajos.
– Régi szokásom, hiszen szüleim halála óta jóformán egyebet sem teszek, mint vándorolok. Egyik esztendőben Brüggében, a másik évben Bécsben, majd megint Brüsszelben laktam. Minden kastélynak, minden várnak megvan a maga története, amelyet nagyon szerettem hallgatni. Néha bizony véresek ezek a történetek, amelyek éjszakának idején kísértettek. Ezért féltem és bezárkóztam – felelt gyermekes panasszal Mária, hogy Lajos megint csak mosolygott ifjú nőiességén.
– Ablakodból a palota kertjére láthatni. Úgy tudom, hogy az most kissé el van hanyagolva.
Mária felrebbent:
– Ó, már ezen segítettem is. Még reggel írtam Németalföldre egy ismerős kereskedőnek, aki majd a legszebb növényeket szállítja. A németalföldiek, ha egyébhez sem értenek: kerteket tudnak csinálni.
– Csak nagyon drágák ne legyenek azok a növények, mert kincstárosunk,79 Bornemissza uram fogához veri a garast, minden kiadásra azt mondja, hogy felesleges! – mondta halkan Lajos, mintha nem merészelt volna hangosan beszélni Bornemisszáról.
Tovább beszélgettek, mind bizalmasabban, ahogyan gyermekekhez illik.
– Én nagyon keveset fogom elhagyni a palotát, mert itt minden nagyon tetszik nekem – szólott Mária. – Én otthon ülő természetű vagyok, szeretem magamat elfoglalni, még háziteendőkkel is. Mikor néha elmegyek a szobámból, és oda újra visszatérek: úgy érzem, mintha elveszítettem volna valamit. Egy jó percet, amely bizonyosan meglátogatott volna, ha odahaza maradok. Tudod, felség, hogy én már gyermekkorom óta megfigyeltem azt, hogy a bútorok élnek körülöttünk. Vannak rosszkedvű és vannak jókedvű bútorok. Semmiféle idegen táj mosolygása nem pótolhatja a házi bútoraink mosolyát.
A király csendesen nevetett: neki még senki se dicsérte az otthonát. Nem volt arra alkalom, hogy a király körülnézzen a maga palotájában. Ha Budán volt – gondok és bajok zaklatták. Így felelt Máriának:
– A „csibefalókról”, ahogyan a németalföldieket nevezik: hallottam én is, hogy mindenféle kincsekkel szerelik fel otthonaikat, mert szeretnek otthon ülni. Van szibériai hermelinjük, keleti borostyánuk, génuai bársonyuk és atlaszuk, indiai drágakövük: minden, amiben otthon gyönyörködni lehet. Ez pedig azért van, mert nincsenek kirándulóhegyeik, erdőségeik, ahol a természet mutogatja a maga végtelen kincseit. Én a legszebb indiai drágakövekért sem adnám oda például a visegrádi erdőmet.
A király elhallgatott, és Máriát nézte, aki ajkához illesztett kézzel figyelt rá, mintha minden szavát örökre emlékezetébe akarta volna vésni.
– A budai hegyek bővelkednek vadban. Vén agancsosok jönnek le a Mátrából, amelyeket akár holnap is megtekinthetünk, mert most van itt az ideje a szarvasbőgésnek. Én már elejtettem egy huszonnégyes agancsost is.
– Imádom a vadászatot – felelt áhítatosan Mária –, de eddig nem gyönyörködhettem a vadászatban másképpen, mint zárt vadaskertekben, ahová a legények beterelik a vadakat, és mi kocsink tetejéről néztük, hogyan bánnak el a megvadult disznókkal, a menekedő szarvasokkal. Olyanforma az ilyen vadászat, mint mikor a szelídítő megy be az állatseregletbe. Csak sok vért látni, amely emberből és állatból egyformán80 folyik. Nagyatyámnak, a császárnak voltak ilyen vadaskertjei Bécsújhelyen és Linzben.
– Mi, magyarok és lengyelek, másképpen vadászunk – monda most Lajos király nem minden büszkeség nélkül. – Mi kimegyünk az őserdőkbe, ahol még nem kopogott favágó fejszéje, és megkeressük a vadat a maga búvóhelyén. Felriasztjuk és szembeszállunk vele. Üldözőbe vesszük, ha menekülni próbálna íjaink, dárdáink, tőreink elől. Arra valók kutyáink és lovaink, hogy beérjük a leggyorsabban futó vadat.
– Vadászni! – sóhajtott fel Mária, és Lajos nagy örömmel tapasztalta, hogyan derül fel mindinkább Mária arca, amidőn a zordon vadászatokról beszél:
– Az agancsos csak a kutyákkal mer szembeszállni, a bika néha kifordítja a kutya belét, de az embertől menekül, ugyanezért így szarvasbőgés idején a vadászaim jó előre kilesik, hol szokott megfordulni a szarvasbika. Hol tartózkodik teheneivel, amelyekkel most üli nászát, ahol legsűrűbb az erdő, hol birkózik meg féltékenységében az ellenfelével, a másik bikával, amelyet bőgés idejére el kell verni a csordától, hogy békesség legyen… Hol iszik hajnalonként friss forrásvizet, mert a szarvasnak ez az éltetője, a szépítője. Nos, egy ilyen erdei forrásnál akadtam rá az én huszonnégyagancsosomra, amelyet sikerült nyíllövéssel leterítettem.
– Be szerettem volna ott lenni – epedett a trón lépcsőjén Mária.
– Ezentúl minden vadászatomban elkísérendesz, Mária – felelt kegyesen a király. – Vadászatot pedig elég gyakran tartunk, mert Brandenburgi utálja a városi életet az irigy főurakkal és a szájba néző polgárokkal. Ő és vele én is legszívesebben vadászunk, mikor már összegyűlnek a bajok Budán, sem az uzsorások, sem a nyaggató követek nem találnak utánunk például a hegyek közé rejtett Zsámbékra, sem Visegrádra, ahol a vaddisznókkal szoktunk megküzdeni. Ha neked fogalmad volna, Mária, hogy milyen nagyszerűen lehet enni, inni a vadászat fáradalmai után, sohase tennél mást életedben, mint mindig vadásznál.
– Azt fogom tenni veled együtt – fogadkozott Mária. A király merengett:
– Majd elviszlek Diósgyőrbe, amely ugyancsak hozományodhoz tartozik. Van ott egy torony, ahonnan olyan messzire elláthatni a hegyek közé, hogy az embernek kedve volna elrepülni a toronyból. Elviszlek Csepel szigetére, ahol megmutatom neked a sólymaimat. Nincsen olyan solymásza még a lengyel királynak sem, mint az én Krispérem. Csak a81 kezét emeli fel, és a sólyom a legmagasabb felhőből is a vállára száll. Itt vannak madarászaim, akik ugyancsak mind derék legények, seregéllyel, harissal, fogollyal, fürjjel, vadtyúkkal, fajddal, fácánnal ők látják el a királyi konyhát. Most, amint muladozóban van a nyár, és a főúr és paraszt behordta a maga termését a földekről: munkába állanak madarászaim a kihízott szárnyasokra. Nagy hálókat feszítenek ki, és kerepelővel felriasztják a mezők, erdők madarait, amelyek megakadnak a hálóban. Majd meglátod, Mária, milyen helyes dolog a madarászat.
– A kedvedért madarászni is megtanulok, holott idáig nagyatyám asztalánál nem láttam másképpen a madárpecsenyét, mint aranyozott lábakkal…
– Ó, nálunk nem kell külön bearanyozni a madarak lábait – dicsekedett Lajos király. – Különösen azokét a madarakét nem, amelyeket az erdélyi vajda szokott hébe-korban küldeni az Aranyos-folyó mellől.
– Az erdélyi vajda? Szapolyai? – kérdezte hirtelen Mária. – Ő szokott neked, felség, ajándékot küldeni, habár egyébként az életedre tör?
Lajos elkomorodott és sóhajtott:
– Tudom, hogy útjában vagyok. Azért jöttem erre a világra, hogy ő ne lehessen magyar király. Isten akarta így, hogy Jankónak félre kellett állni. A Jagellók címerében van egy karmait nyitó oroszlán, egy arany vadkacsa, két csillag a félholddal és sárkány. Ezek még nem éltek annyit, hogy Zápolya a maga címerével felcserélhesse őket. Ámde ne beszéljünk szomorú dolgokról, ostáblázzunk, Mária. Ott van a játékszekrény az asztalkán.
Mária felugrott a trón lépcsőjéről, olyan igyekezettel, mintha jóvátenni akarná azon hibáját, hogy a királynak rosszkedvet szerzett. Az ostáblaszekrényke arannyal kivert ébenfából készült, és öt színes mellkép volt rajta, amely mind Lajos királyt ábrázolta: különböző korban. A gyermekkorától kezdve mostani koráig. Alant, a középső kép alatt az aranygyapjas rend jelvénye függött.
– Tudod-e, ki küldte nekem ezt a játékot? Senki más, mint nagyra becsült rokonom, Ferenc, a francia király. Igaz, hogy most jobban tenné, ha pénzt és sereget küldene Nándorfejérvár védelmére.
– Mi történt a nándorfejérvári követekkel? – kérdezte látszólagos szórakozottsággal Mária, miközben az ostábla köveit kirakta a trón lépcsőjére.
– Mit tehettem velük? Aranyat, katonát, ígéretet nem küldhettem velük Tomorinak, hát bezárattam őket. A börtönben legalább hallgatnak,82 nem zavarják ostoba, otromba panaszaikkal udvarom népét. Az ilyen messziről jött emberek szeretnek nagyokat mondani, hogy megérdemeljék a vendéglátást. Nem ez a te véleményed is, Mária?
Most volt az első eset, hogy Lajos király Mária véleményét nyíltan kérdezte. Mária tehát ügyelt szavaira… Nő volt, és egy esztendővel idősebb Lajosnál…
– Felség, a követek jó helyen vannak a börtönben, de a nándorfejérváriakon segíteni kell. Pénzt fogunk veretni, felség, hogy pénzt küldhessünk Tomorinak sereg helyett.
A király az ostábla köveit rakosgatta:
– Ó, Mária, te nem tudod, hogy mit jelent Magyarországon a pénz! Egy gazdag országból jöttél ide, ahol a császárnak van a legtöbb pénze, de itt viszont a király lát legkevesebbet azokból az aranytallérokból és ezüstgarasokból, amelyek az ő arcképével vannak díszítve. Van nekem olyan aranyom is, amelyen lóháton ülök, de ebből aztán igazán nem láttam még mutatóban sem. Az ezüstgarasok vetődnek ide, hogy darabig csörgedezzenek, amíg valaki el nem viszi őket.
Mária elhatározottan felelt:
– Majd új pénzt fogunk veretni, amelyre mindketten ráüttetjük az arcképünket, mint az apám és anyám tették Németalföldön. Ha elfogyott az apám pénze, az anyámnak mindig maradt az ő tallérjaiból. Meglátod, felség, a királynénak mindig lesz a maga pénzéből.
A király mosolyogva hallgatta Mária ábrándjait, jobban ismeré az életet már ebben a korában is, mintsem hiú reményekben bizakodott volna.
– Van egy lótenyésztő telepem Féltoronyban, ahol az udvar lovait nevelik, majd zálogba teszem ezt, hogy pénzhez jussak.
– Csak a lovakat ne, felség. Inkább majd körülnézek, hogy mi nélkülözhető a kelengyémből – kiáltott fel őszinte ijedelemmel Mária. – Ló nélkül én nem tudnék meglenni, mert az egészségem megkívánja, hogy mindennap lovagoljak. Csak akkor érzem az életem pezsgését, a lelkem bátorságát, a szívem elszántságát, amikor lovam a széllel versenyt fut, és ereimben lobogni kezd a vér, mintha az égbe repülnék. Nem, felség, a lovakat nem adjuk zálogba sem a zsidóknak, sem a pannonhalmi főapátnak.
– Hát valóban szeretsz lovagolni? – örvendezett a király, mintha valami nagyon kedves meglepetést hallott volna.
– Inkább a kelengyémet teszem zálogba, mint a lovakat – felelt83 Mária. – Igaz, hogy a kelengyémre itt nagy szükség van, mert nagyon sok mindent kell pótolni Anna királyné halála óta, ami boldogult anyósom életében bizonyosan megvolt. Így nagy hiányosságot veszek észre az asztalneműekben, különösen az asztal ezüst felszerelésében. De nem baj, majd mindent kipótolok, hisz hoztam magammal bőven mindenből.
Az ostáblajátéknak vége lőn, megint csak Lajos nyert, mint hajdanában a bécsi udvarnál, amikor Miksa császárral és Zsigmond lengyel királlyal az eljegyzése napján ostáblázott. Igen ügyes volt ebben a játékban, hála velencei nevelőinek, akik korán megtanították a játék furfangjaira.
A köveket beleseperte a szekrénykébe, és hosszadalmasan nézett a lábai előtt ülő Máriára:
– Tehát, te valóban azért jöttél ide, hogy velem a gondokat megosszad? Te akarsz pénzt szerezni a királynak?
– Mégpedig nem olyan kamatra, mint Fugger vagy Fortunátus, ha jól hallottam a helybeli uzsorások neveit.
– Ó, te máris mindent tudsz… Mária, a kihallgatásnak mára vége van. Holnap ismét elvárlak ebben az órában, amikor alkonyodik, és már békében hagynak urak, papok és zsidók.
Mária megint csak csodálkozva emelte a két szemét Lajos királyra. Hát ez így lesz most már mindig, hogy a király akkor szünteti meg a vele való beszélgetést, amikor akarja? Őt, Miksa császár unokáját: akkor lehet kiküldeni a trónteremből, amikor a királynak szeszélye ezt így akarja? Ámde nemhiába részesült humanisták és apácák nevelésében, hogy meg ne tudott volna alkudni a sors változataival. Majd elhívatja magához Logus Tamást, a humanistát, akitől megtudja, miért akar Lajos király a nap bizonyos órájában magára maradni.
Azt pedig Logus Tamáson kívül is bárkitől megtudhatta volna az udvarnál. A király alkonyattal szokta venni ama langyos fürdőit, amelyekhez a vizet a budai forrásokból szállították fel a hordós kocsik. A király minden bizonnyal ezeknek a kocsiknak zörgésére figyelt a várudvaron, és még a hatalmas Velence követének is abba kellett hagyni a mondókáját, amikor a király fürdéshez készülődött. Honnan örökölte Lajos király ezt a fürdési szenvedélyét? Atyja, Ulászló még arcára is ritkán vett vizet, mert nem szerette a felesleges testi mozgásokat. Lajos fürdőmestere ugyancsak Brandenburgi volt, aki idős lovag létére igen jól kitanulta az élet örömeit.84
– De nem elég magában a fürdés, hogy testünket felüdítsük – mondogatta a Brandenburgi –, hanem fürdés közben enni is kell, hogy a forrásvizek által kiszívott erőket helyrepótolhassuk.
Ugyanezért, amikor Lajos király elindult ama bíborszínű márványból épült kád felé, amely még Mátyás király idejében került a budai palotába: a konyhában is megszólalt a harang, amely a konyhamestert figyelmeztette, hogy a király szokásos étkezési ideje elkövetkezett. A konyhamester kardosán és ércből font kanálnyéllel megjelent a király fürdőszobájában:
– Felség, felolvasom mai étkezésünk rendjét, hogy az ezután következőket megállapíthassuk – kezdte a konyhamester azzal a szapora beszéddel, amellyel a világ fennállása óta a szakácsok beszélnek. – Első reggelije volt felségednek: töltött vadkanfő, amelyet angliai módszer szerint készítettünk, a Kendali grófok szakácsának írásban megküldött receptje szerint. Észrevételem szerint felséged már unja a töltött vadkanfőt, és ezután más reggelivel szolgálok.
– Meglátom, meddig terjednek képességeid – felelt Lajos király a fürdőmedencéből.
– Második reggelije volt felségednek az az ökörcímer, amelyet mindennap elhoznak a budai mészárosok, amely ökörcímerből, miután azt kellően megfőztük: felséged saját kezűleg szokott vágni magának és asztaltársainak.
– Ezt nem fogom ezentúl sem elmulasztani, mert ennek az ételnek a tápláló hatásáról meg vagyok győződve.
– Ebédje felségednek ama harcsa volt, amelyet óbudai halászaink mérföldnyire húzódó hajsza után csak úgy tudtak kihúzni hálójukkal a Dunából, hogy egy bátor halász versenyt úszott a harcsával, és fakalapáccsal addig verte a fejét, amíg a hal megadta magát sorsának.
– A hal kövérebb is lehetett volna – felelt a király.
– Pedig a legfelségesebb V. Károly római császár főszakácsmesterének a receptje szerint készítettük, finom süteménymorzsával és tiszta vajjal kirántva, a rántásba csak éppen annyi zöldséget tördelve, hogy valami mezei illata legyen a halnak ama partokról, amelyek mellékletében elúszott. Burgio, pápai nuncius úr, aki ebéd után aludni szokott, tudomásom szerint igen könnyű álmot szerzett ettől a haltól. Massaro úr, a velencei követ, akinek legbensőbb inasát ugyancsak van szerencsém ismerhetni, nagyon meg volt elégedve a harcsával. Szerémi uram, az udvari káplán sem panaszkodott az ebédre, pedig éppen elég mondanivalója85 van máskor arról a szegénységről, amelyben élünk. Csak éppen itt Brandenburgi őrgróf nem volt megelégedve, mert azt monda, hogy ugyanekkor Thurzó uram budai palotájában is megsütöttek egy harcsát, amely egy mázsát nyomott.
– Brandenburginak van igaza. A kincstárnok eltehette volna máskorra is az ő mázsás harcsáját. Képzelem, most mind erről beszélgetnek a Budán időző külföldi követek, és már írják is javában leveleiket. Mondd, Bosnyák Mátyás, derék főszakácsom, ki adott neked pénzt a mai udvari koszt ellátásához?
– Tegnap is, ma is a királyné őfelsége! – felelé a konyhamester.
Lajos király elgondolkozva ült a vízben. Gondolatai oly változékonyak voltak, hogy azokat még legbizalmasabb embere, Bosnyák Mátyás konyhamester előtt sem merte elárulni. Hál’ istennek, nem Mátétól, a pannonhalmi főapáttól, sem Széchy Károlytól nem kellett az ebédrevalót megszerezni.
Bosnyák Mátyás így folytatta:
– Most pedig, miután felséged esteli étkezésének ideje elkövetkezett: gondoltam nyírfajdokra és fürjekre, amelyeket Burgundia királyának előírása szerint vörös borban fagyasztottam meg, miután elég jegünk maradt a vermekben. Olasz gesztenyével töltöttem őket, mert talán ez a legfontosabb.
– Ezeket a madarakat hol szerezted?
– Nagy dínomdánom volt tegnap a pécsi püspöknél, ott kértem kölcsön a palotai szakácstól a feleslegből.
– Hát hozzad a fagyasztott fürjeket, mert valóban szükségét érzem annak, hogy magamat valamivel felüdítsem.
A konyhamester bizalmasan mosolygott, mint aki belát a királyok gyomrába, mint akár a másokéba.
– Volna még egy hírem, örvendetes, felséged számára. Itt van Csepelről a sólyommester, és jelenti, hogy az a jó sólyom, amely felségednek kedvence volt: megkerült. A Mátrában fogták el.
– Adjatok neki hatvan aranyat! – kiáltott fel élénken Lajos király. – És hozd a fajdokat, amelyeket most már magunk vadászunk, miután jó sólymom megkerült.
…A király sokáig időzött ezután a langyos fürdőben, amíg ama burgundiai módra készült pecsenyéket elfogyasztotta, amelyekkel meghitt konyhamestere kedveskedett.86
Mária másnap a szokott időben ismét megjelent a trónteremben – megint csak Mátyás király tróntermében, mert Lajos királynak jóformán egész napját a trónuson kellett töltenie. Külföldi követek, magyar főpapok és magyar urak zaklatták… A király fáradtan mosolygott Máriára, amikor az a trón lépcsőjén szokásos helyét elfoglalta:
– Rólad volt szó egész nap, Mária. A veled való egybekelésemet beszéltük meg.
Mária megint csak váratlanul felemelte a tekintetét:
– Hát nem elintézte azt már Miksa császár?…
– Leghatalmasabb pártfogóm, I. Miksa császár már nincs az élők sorában. Márványba vésetten térdepel immár az idők végtelenjéig az innsbrucki vártemplom bolthajtásai alatt – felelt Lajos lemondó hangon.
– De él a testvérem, V. Károly, a római császár, aki tiszteletben tartja nagyapja szerződéseit – szólt most erőteljesen Mária.
Lajos király erre a hangra felemelkedett trónusáról. Lelépett a lépcsőn, és két kezét áldólag és bocsánatkérően Mária barna fejére helyezte:
– Ó, Mária, hát nem hiszed, hogy az lesz életem legboldogabb napja, amikor feleségemmé tehetlek? Még mindig kételkedsz szívemnek érzelmeiben, amelyek együtt születtek zsenge ifjúkorommal, amikor eszmélni kezdtem? A királyoknak éppen úgy vannak csillagaik, mint a hajósoknak. Gyermekkorom óta a te csillagod vigyázott reám, miután se anyám, se apám nem volt.
– Árva király! – sóhajtotta Mária, és megcsókolta Lajos király kezét. – Én is árva vagyok. Se apám, se anyám – most már nagyapám sincs –, csak testvéreim vannak, akiknek legkisebb gondjuk én vagyok. Mit törődik velem Eleonóra, a boldog portugál királyné, vagy a még boldogabb Izabella, a dán királyné? Mi egymásra vagyunk utalva, és egymásra hagyatva: Ludovicus, ezért kell összetartanunk.
Mária ekkor először hagyta el a felség címzést, és a királyt Ludovicusnak nevezte. A király borúsan bólintott Mária felé – nem szerette, ha elszomorodnak azok, akik vele beszélgetnek, elég szomorú volt ő magának.
– Tehát miért volt szó éppen énrólam, akit alig ismernek a magyar urak?
Lajos még mindig bólingatott:
– A házasságunkról beszéltünk, amely házasság csak akkor jöhet létre, ha előbb téged megkoronáznak, valamint engem nagykorúsítanak. Burgio, a pápai követ, valamint Massaro, a velencei követ mindenben87 pártolják ügyünket, de a magyar urak közül néhányan, akik Szapolyaival fújnak egy követ, már megint csapdosni kezdték a kardjuk tokjával a pádimentumot. Az egyik még azt is merészelte mondani, hogy minek a királynak feleség, mikor még a szakálla sem nőtt ki. Pedig, ugye, Mária, van már nekem olyan szakállam, amelyre megházasodhatok.
Mária a két tenyerébe hajtotta gyönyörű homlokát, amíg a király a trónuson beszélt. Élesen gondolkozott valamin, és nem felelt mindjárt Lajos szavára.
– Mária, te is azt hiszed talán, hogy korai még nékem a házasság?
Mária összerázkódott:
– Felség, én azért jöttem Budára, hogy minden poklokon keresztül a felesége legyek, hogy megmenthessem a magyar koronát, amely után kapzsi kezek nyúlnak ki itt az országban. Látom én már jól, hogy itt mindenki király akar lenni, akinek sikerült a rablás. Pénzt kell szereznünk, mert addig nem tisztelnek a magyar urak. Amikor pénzünk lesz: úgy táncolnak, ahogyan mi fütyülünk.
– Egész nap ezen töröm a fejemet én is – felelt borongósan Lajos. – Amikor a követekkel beszélek, és ravasz nyájaskodásaikra még ravaszabb nyájaskodásokkal felelek, mert jól tudom, hogy minden szavamat a kalapja bélésébe írja titkos jelekkel különösen a velencei: akkor is azon gondolkozom, hogy mennyivel is tartozom a budai kereskedőknek, akik már nem akarnak többé hitelezni. Mialatt ma Dubravszky János, az olmützi püspök beszélt cseh híreket: hallom, hogy egy budai kereskedő, akinek már régebben tartozunk bélésáruért, nagyban kiabál az ajtó előtt, alig lehetett őt elküldeni.
– Máskor csak küldd hozzám a türelmetlen hitelezőket – ajánlkozott Mária –, én tudok a nyelvükön.
– Ó, Mária, attól kíméljen meg a jó sors, hogy valaha is meg kellessen ösmerned a tiszteletlen, közönséges embereket, akik már a királyuknak sem hisznek, a királyi szóban kételkednek, és mindenféle zálogokat követelnek biztosítékul – kiáltott fel Lajos király. – Miután aranyom és ezüstöm nincs, amit zálogul odadobhatnék nekik: kénytelen vagyok azokat az adókat nekik ajándékozni, amelyek a biztosok hanyagsága miatt nem folytak be a királyi kincstárba. Ők be bírják hajtani az ilyen elmaradt adókat, mert a vérét veszik a parasztnak és városi polgárnak a dézsmával együtt.
Mária félig felemelkedve hallgatta Lajos szavait, aztán a hüvelykujjával „fügét” mutatott:88
– Adnék én nekik adókat! – küldd hozzám a hitelezőidet, Ludovicus. Én majd beszélek velük, hogy hagyják nyugodni régi követeléseiket, és újabb hitelt nyissanak részedre. Ne hidd, hogy az én eszemen túljár akár Fugger, akár Fortunátus vagy az a budai rőfös, aki lármázni merészkedik Mátyás király trónterme előtt!
A király bágyadtan mosolygott, mint aki már nem hisz sorsának megjavulásában.
– Bizonyos, hogy az olmützi püspök, akinek jó fülei vannak, mert hiszen a legtitkosabb gyónásokat is meghallgatja, még a mai nap folyamán levelet ír a lengyel királynak a budai kereskedő lármás magaviseletéről.
Mária vállat vont:
– Fizesse ki a lengyel király a budai kereskedőt! Nem törődhetünk minden csekélységgel, ami körülöttünk történik. Az emberek többsége gonosz, alattomos, rosszakaratú, aki szívesen kívánja még királyának vesztét is, ha a maga rongyos életét azzal meghosszabbíthatja. Híveink közül nem járt nálad senki, Ludovicus?
– Igen, itt volt Burgos, a római császár megbízotta, aki elhozta azt az udvari szabályzatot, amely szerint a magyar királynak ezentúl élnie kell, ha azt akarja, hogy alattvalói tiszteljék és megbecsüljék – monda most Lajos félig tréfásan, félig gúnyosan. – Vajon honnan tudja a római császár, hogy Magyarországon miért becsülik meg a királyt?
– A pénzéért! – szólt keserűen Mária.
Lajos a dolmánya zsebébe nyúlott, és egy összegöngyölített hártyapapiros ívet vont elő, amelyet térdén kiterített. Mária az állat a tenyerébe hajtotta, amint a trón lépcsőiről a király szavait ügyelte.
– Hát elsősorban azt akarja V. Károly császár, hogy tiltsák el Budán a vadászebeket attól, hogy ellepjék a király szobáját, ebédlőjét, mert a kutyák nem valók a palotába.
– A vadászaton kívül magam sem szeretem a kutyákat – helyeselt bátyja levelén Mária.
– Másodsorban nem helyesli a római császár, hogy a magyar király bizalmas udvarnokai, tanácsosai előtt akár mezítelenül is megmutatkozik, mert bárki szabadon beléphet a termeibe, bárki meghívás nélkül is letelepedhetik vendégasztalához, ha van bőviben a konyhán… Látszik, hogy V. Károly nem ismeri Magyarországot, ahol a jó barátokat fesztelen érintkezéssel, valamint fehér asztalnál lehet megszerezni.
– No, már az én asztalomnál nem ülhet le más, mint akit meghívok –89 szólt most Mária. – Az embernek meg kell magát becsülni, mert ugyan ki becsülje meg az embert, ha még saját maga sem?
– Nem ismered még a magyarokat. Halálos, engesztelhetetlen gyűlöletek fakadhatnak abból, hogy a király nem ültet le valakit asztalához, aki véletlenül éppen ebédidőben jött látogatóba. Vajon miért szálljak szembe a feldühített vaddisznóval, ha annak pecsenyéjéből még csak meg se kínálhatok senkit? Vajon miért öltözzek fel azért, mert udvarnokomnak valamely mondanivalója van az időjárásról vagy pedig valamely friss tréfáról, amelyet a palotában elkövettek?
– Mit akar még bátyám szabályzatba venni?
Lajos az ujjaival követte a latin nyelvű irat sorait.
– Azt írja, hogy a király a templomban nem imádkozik, hanem szórakozottan ül helyén, és látszólag máshol jár az esze, mint az ájtatosságon. A királynak jó példával kell elöljárni az áhítatban, neki kell legjobban verni a mellét alattvalói vétkeiért is, amelyekért Isten és a világ előtt felelős.
Mária erre nem válaszolt, mert ugyancsak az volt a véleménye, hogy az imádkozás a sírjuk felé közelgő öregembereknek való – Szerémi György, az udvari káplán már harmadik napja hiába invitálta Máriát a szentmiséhez a budai várkápolnába. „Én akkor megyek templomba először Magyarországon, amikor királynévá koronáznak” – üzente Mária a káplánnak, aki, persze, nyomban jelentést tett erről a pápai nunciusnak.
– Mit kíván még császári bátyám? – kérdezte Mária az iratba pillantva.
– Azt kívánja, hogy mostani udvarnokaimat, akik mit sem értenek a királyi szertartásokhoz, bocsássam szélnek, majd küld ő Budára a maga híveiből, akik a királyt megtanítják uralkodni. A királyné számára pedig gondoskodik udvarhölgyekről, akik a Dunán már útban is vannak egy hajórakománnyal.
– Az bizony nagyon jó lesz, mert már végtelenül unatkozom ezeknek a vén skatulyáknak a társaságában, akik még az öreg királyné idejéből maradtak itt, akik olyan nyelven beszélnek, amit nem értek.
– Milyen nyelven?
– Azt hiszem, tótul vagy lengyelül. A király elnevette magát:
– Igen, ők még a nagybátyám, a lengyel király küldeményéből valók – azokból a hölgyekből, akiknek már az óhazai kolostorokban sem tudtak megfelelő alapítványi helyet biztosítani, idejöttek tehát az apám udvarába.90
– Csak azt szeretném tudni, hogy miért nevetnek, amikor piros sarkú facipőt húzok fel? – mormolta Mária.
– Bizonyára azért, mert azelőtt sohasem láttak olyant. De folytassuk a császár levelének tartalmát – szólott Lajos, mert nyilván csak most vette magának azt a fáradságot, hogy a napközben átnyújtott iratot áttanulmányozza. Magában olvasta a mondatokat, amelyeket németre fordítva közölt Máriával:
– Az új szabályzat szerint a királynak nem szabad ünnepnapokon vadászni, se madarászni, mert amúgy is sok időt fordít a király a vadászatokra. Mise előtt tartózkodni kell az evéstől, bármilyen étvágyas volna is a király. Nem szabad kerülni a komoly és unalmas emberek társaságát, mert azoktól bölcsebb dolgokat hallhatni, mint a részegeskedőktől és poharazóktól. Nem szabad puhító és gyengítő fürdőket használni. Távol kell tartani a könnyelmű embereket, akik akár szakállasak, akár szakálltalanok, mindig csak szórakozások, tivornyák és más becstelen dolgok felől beszélgetnek.
Lajos mondatról mondatra derültebb hangon olvasta a részére megszabott új életrendet. Végül is összehajtani készült az iratot:
– Az új szabályzat intézkedik a kutyáimról, csak arra nézve nincs semmi mondanivalója, hogy honnan szerezzen pénzt a király.
– Olvassuk csak tovább, hátha erről is találunk valamit – sürgette Mária a királyt.
Lajos végigböngészte a levelet:
– Nincs, erről egyetlen szó nincsen. Az van még itt, hogy a szabályzat pontos betartására Kozicki Mihály, a pozeni püspök és alkancellár öccse, valamint Wirth György orvos Budára érkezendenek. Most már nem csodálom, hogy Burgos gróf miért adta át térdre borulva a levelet, esetleg az arcába vághattam volna, mint Bornemissza uram szokta tenni az én adósleveleimmel, amikor a zsidók bemutatják őket.
Mária elgondolkozva ült a trón lépcsőin. Nem mondta meg Lajosnak, hogy a császári követ, mielőtt a királynak átadta volna az új udvari szabályzatot, előzőleg nála is járt, és közbenjárását kérte, hogy Zsigmond és V. Károly császár kedvéért bírja rá a királyt, hogy pecsétét ráüsse az új udvari törvényekre. Mária, látván a király indulatosságát, halkan felkelt a lépcsőről, és így szólott:
– Felséged ma nagyon ki van merülve az egész napi foglalkozástól, pihennünk kell. Holnapig gondolkozunk a dolgokon. – És mielőtt még Lajos egyetlen szót is szólhatott volna, Mária kisurrant a trónteremből.91 Lajos látván, hogy egyedül maradt háborgásával, hangosan elkiáltotta magát:
– Hé, őrség, legénység! Bocsássátok be a kutyáimat!
A trónterem ajtaja kivágódott, és egy tucatnyi, különböző fajta vadászeb rohant be, amelyek nagy ujjongással, kutyaörömmel vették körül a trónusán ülő királyt. Volt közöttük borjú nagyságú sinkorán, amely habozás nélkül veti magát a vaddisznó hátára, hogy a nyakánál fogva lebírja; volt vizsla és kopó, amely abszolúte nem respektálta Mátyás király tróntermét, hanem hangos ugatással futkározott a bíborkockákon. A király megelégedetten nézte kutyái játékát, mintha indulatossága csillapodott volna ettől a látványtól. Megszokta, hogy többre becsülje az állatokat, mint az embereket.
A kutyaugatásra csakhamar felnyílott a szomszédos szoba szárnyajtaja is, és a hatalmas termetű Brandenburgi György bodorintott pofaszakállával és életvidám mosolyával belépett:
– Ezt már aztán szeretem, felséges uram, hogy a nehéz napi munka után a játékban keressen feledést. Aki annyit dolgozik, mint felséged, annak jussa van a szórakozáshoz is.
– Őrgróf, holnap vadászatot tartunk, mert ki tudja, meddig engedik meg ezt a mulatságot a gyámjaim!
– A legjobb időben! – pendült fel az életkedv Brandenburgiban, olyan erővel, hogy az csakhamar átáramlott a királyra is. – Visegrádról itt járt a vadász, és jelenté, hogy a szarvasbőgéstől hangos az erdő. Valami fiatal agancsos tévedt ide a hegyekből, amely sorra elveri az öreg bikákat. Felséged íjára vár egy szép lövés.
– Holnapután pedig lovagjátékot rendezünk, olyant, amilyent mi szoktunk, Mária még talán úgysem látott ilyesmit.
– Hát az bizonyos, hogy Stubitzs és Zettevirtz fene vad viadorok; Holubár óta nem mutatkoztak ilyenek Budán.
– És Krabat, az ördög – lelkendezett Lajos kutyái felé csettintgetve ujjával. – És amint Mária udvarhölgyei megérkeznek: táncmulatságot rendezünk a palotában, úgysem táncoltunk kisasszonyokkal már nagyon régen.
Brandenburgi olyannak mutatta magát, mintha örömében a bőréből akarna kibújni – tudta ez az úriember, hogyan kell a királlyal bánni, hogy feledtesse vele borús gondolatait.
– Valóban, az utóbbi időben a folyton alkalmatlankodó külföldi követek, valamint a szemtelen hitelezők miatt nem értünk rá még csak92 arra sem, hogy a sarkunkat összeperdítsük. Pedig a búskomolysággal még senki sem tudta eloszlatni a felhőket. Véleményem szerint csak a víg kedélyű embereknek lehet szerencséjük. Az az ember, aki otthon tudja hagyni a gondjait: életre való, mert a halál úgyis eljön mindenkiért, szomorúságban vagy vigalomban.
Lajos már sokszor hallhatta ezeket az aranymondásokat nevelőjétől, de az ötvenéves, életvidám lovag szavainak most is megvolt a hatékonyságuk, hogy Lajos király apránként felvidámodott. Csak akkor támadt tánc megint a király homlokán, amikor Bornemissza uram egy pergamendarabbal a kezében belépett a trónterembe, és dühösen szétrúgott a neki kedveskedő ebek között.
– Felség – állott meg a trón lépcsőinél az öreg, molyette bácsi –, itt megint valamely adósságot kérnek, amelyről eddig nem tudtam. Felséged kért kölcsön harminchat forintot a pápai nunciustól?
– Kénytelen voltam, mert nem tudtam miből elküldeni a legutóbbi hírnököket Velencébe – felelt elvörösödve a király. – Nem hittem, hogy ilyen sürgetős a pénz a nuncius úrnak.
– Megszokhatta volna már, felség, hogy Magyarországon nincs hitele a királynak. Azért kell vigyáznunk minden meglévő tallérunkra, mert újat nem kapunk helyébe, ha kiadjuk – felelt korholó hangon Bornemissza.
A király most felcsattant:
– Talán nekem adtad, öreg, a kincstár pénzét?
– Nem adtam, és nem is fogom adni – felelt Bornemissza az öregek konokságával. – Csak arra akarom kérni felségedet, hogy a kihallgatásra jelentkező külföldi követektől ne kérjen kölcsönt minden alkalommal, mert amilyen igaz, hogy Bornemissza a nevem: nem fizetem ki a legkisebb adósságokat sem. Rosszabb már úgysem lehet a hitelünk, legalább a pénzünk megmarad.
A király lemondólag legyintett:
– Csak ülj tovább is a pénzesládádon, öreg, hagyjad, hogy György őrgróf a magáéból fizesse az udvari testőrök zsoldját, mert szerinted ezek a léhűtők nem érdemelnek meg egy ezüstgarast sem. De vajon kik védelmeznek meg a magyar nemesek ellen, ha azoknak egyszer eszükbe jut beváltani fenyegetésüket, és Rákosról valóban betörnek a palotába?
– A törvények, felség, régi szent királyaink törvényei, amelyeket megszegni nem juthat eszébe egyetlen magyarnak sem. Szent István utóda szent és sérthetetlen. Attól ne féljen felséged, hogy kezet emelne egyetlen93 kar is felségedre, még ha tárva-nyitva volnának a palotának kapui – felelt Bornemissza Lajos szavaira. – Testőrökre tehát nincs szükség. Ezt a harminchat forintot most az egyszer még kifizetem, mert a nuncius úrral valóban magam sem akarok ujjat húzni harminchat forint miatt. De kérve kérem felségedet, hogy hagyná békében ezután a látogatóit. Ha már adni nem tudunk nekik, legalább ne kérjünk tőlük.
A vén kincstárnok ezután kiballagott a trónteremből, hogy valamelyik titkos helyen lévő ládafiából előkeresse a nuncius pénzét.
– Hallottad? – fordult most Lajos a Brandenburgihoz. – Hát hogyan legyen nekem kedvem Budán maradni, mikor egész nap csak szemrehányásokban van részem? A vadászatokra legalább nem jönnek utánam sem a nunciusok, sem a kincstárosok. Fuldokolnak is a méregtől, amikor egy-két napra megszököm tőlük.
– Holnap tehát megszökünk – gurgulázott Brandenburgi, mintha a legmulatságosabb dologról hallana.
– És Máriát is magunkkal visszük, nem hagyjuk itt őt sem martaléknak.
Lajos ezután felvidámodva vonult a fürdőkádas terem felé, ahol a kőasztalra Bosnyák Mátyás már előkészítette mindazokat a szereket, amelyek a király kellemetes fürdőzéséhez szükségesek voltak. E napon éppen Massaro úr, a velencei követ adott lakomát követtársai tiszteletére. Bosnyák Mátyásnak onnan sikerült kikölcsönözni két tucat tengeri csigát, amelyhez egy nagy kancsó ciprusi bort készített a márványasztalkára.
