3 Pénz beszél, kutya ugat
3
Pénz beszél, kutya ugat
Pénz beszél, kutya ugat
A visegrádi vadászatot Burgos császári követ és Brandenburgi őrgróf vezették, ez a két főúr csakhamar úgy rendezte a dolgot, hogy Lajos király és Mária hátramaradhasson a vadászok zajongó csapatától, az űzőbe vett vadkant a kutyapecérek észak felé hajtották, az urak lóháton vagy gyalogszerrel utána… Mindenki jól tudta az udvari emberek között, hogy a vadászatnak tulajdonképpeni célja az, hogy Lajos és94 Mária kedvükre beszélgessenek – a felesleges szemtanúkat otthon hagyták Budán.
Mária is lóháton volt – a király ajándékozott a részére a féltoronyi lótenyésztésből két kancát, habár Mária kijelentette, hogy jobban szereti a szilaj méneket, amelyeknek megfékezésével gond van. – Lajos és Mária a Duna mentén kanyargó úton lovagoltak, míg a vadászat zenebonája erdős hegységekből hangzott alá.
– Az érsek valóban férfinak látszik a talpán – monda Mária a császári követre célozva, aki mellékesen érsekséget is viselt, habár alig vetekedhetett vele valaki a tornában, vadászatban, lovagjátékban. – Örülök, hogy a császár ilyen követet rendelt Budára, akire büszke lehetek itt még a gőgös magyar urak között is.
– Lásd, Mária, én az érseket nem annyira testi ügyességéért tisztelem -– mert ez feltalálható Brandenburgiban is, hanem azért becsülöm nagyra, mert nagymestere ő a tudományoknak – monda most Lajos olyan őszinte hangon, amilyent Mária az eddigi kihallgatások alkalmával még nem hallott tőle. – Bár tudom, hogy más a hírem, mert az emberre inkább szeretnek rosszat, mint jót mondani: én a tudományokat becsülöm a legtöbbre a világon. Ha nem kellene szegénységgel küzdenem, ha nem kellene örökösen hitelezőimre gondolni, és ha olyan békét tudnék kötni a török szultánnal, hogy az nem fenyegetné állandóan országomat – én Budán megint úgy rendezném be a palotát, mint az Corvin Mátyás idejében volt. Tudósokkal és költőkkel venném magam körül… A szellem kincsében gyönyörködnék, ha módom volna hozzá – ördög vigye a vadászatokat. Az érsek akkor is első helyen volna a budai palotában, ha humanista tudósok mérnék ott össze csillogó fegyvereiket, mert az érsek tökéletes udvaronc, amilyen csak a gazdag királyi udvarokban található.
– Ne búsulj, felség, nemsokára mi is gazdagok leszünk – felelt Mária, amint elmerengve és új érzésekkel szívében hallgatta a bensőjét feltárogató király vallomásait.
A király nem felelt Mária szavaira, kezdte megszokni, hogy ettől a nőtől mindig csak biztatásban, reménykeltésben legyen része. Folytatta őszinte vallomásait, mert itt, a Duna-parti országúton, amelyet még az Anjou-királyok építettek, nem kellett tartani attól, hogy valaki is kihallgatná beszédét:
– Tudod-e, Mária, mit szeretek legjobban cselekedni? A Corvinákat forgatni a könyvtárteremben, amikor a türelmetlen magyar urak a kihallgatási95 teremben a kardjuk tokjával verdesik a pádimentomot. Én nem tudom az ő törvényeiket, mert azt másképpen magyarázta Werbőczy is, meg a prímás is, amikor engem a törvényekre tanítottak. Mindegyiknek a kezében volt valami ócska kutyabőr, amelyről állításaik megerősítésére felolvastak régi királyi leveleket. Néha azon vettem magamat észre, hogy nem is én uralkodom Magyarországon, hanem Könyves Kálmán vagy pedig talán éppen Bakócz uram, aki legjobban ismerte a régi királyok leveleit. El is neveztek a hátam mögött „árnyékkirálynak” – de én azzal nem sokat törődtem, ha elővehettem Corvináimat.
– Hallottam ilyesmit – felelt Mária, megveregetve lova nyakát. – A magyarok módfelett fel voltak mindig bőszülve, amikor rákosi országgyűléseiken hiába hoztak mindenféle törvényeket, amelyekkel a király nem törődött. Úgy veszem észre, hogy ebben az országban sok a kiskirály… Ámde mindenféle törvényeik közül engem mégiscsak az a törvény érdekel leginkább, amely arról szól, hogy az országgyűlés bizottságot küldött ki, amely ezentúl majd ellenőrzi a király háztartását, hogy vajon nem folyik-e ott felesleges pazarlás? Megnézi a bizottság, hogy mennyi sáfrányt teszek a levesbe, hány pogácsát sütök, vagy hány inget varratok magamnak… Itt meggyűlik a magyarok baja velem, mert én a háztartásomba belenézni nem engedek. Unus rex, unus princeps.
– De néha még a tanácskozásban is felkelek a trónusomból, hogy elmenjek kedvenc könyveimhez – folytatta a király, akit bizonyos időben úgy megleptek a gondolatok, hogy végtelenül szórakozott lett, még Mária szavaira sem tudott ügyelni. – Ott hagyom az emberölőket, a részegeseket, a királysértőket, mert hiszen valamennyien azok a nádortól kezdve az utolsó csizmahúzóig. Nemhiába szokta volt mondogatni Burgio uram, a pápai nuncius, hogy Magyarországon nincsen olyan három ember, aki rászánná magát arra az áldozatra, hogy az országot három forinton megmentse. Ezért aztán ott szoktam őket hagyni, mikor azon tanakodnak, hogy milyen törvényeket hozzanak királyuk ellen.
– Ennek megint csak a szegénységünk az oka – felelt Mária, hogy a király gondolatait végre odaterelje, ahová szerette volna: a pénzszerzés módozataihoz.
De a király, ha belejött a magyarokról való panaszkodásba, nem engedett:96
– Tegnap is milyen új dologgal leptek meg a magyar tanácsurak. Maguk között elhatározták, hogy a király ujjáról le kell húzni a pecsétgyűrűt, hogy többé adósleveleket ki ne adhasson. Salamon Imrét pedig, aki még talán az egyetlen ember az országban, aki a királynak kölcsönöket szokott adogatni: el kell távolítani az udvarból, sőt példásan megbüntetni, mert a királynak olykor segítségére volt.
– Majd elbánik velük az én innsbrucki kereskedőm, akinek már írtam, hogy jönne Budára a pénzügyeim rendbehozatalára – kiáltott fel Mária.
– Azzal az innsbrucki kereskedővel megint csak felingereljük a magyarokat magunk ellen, mert a legközelebbi rákosi országgyűlésen éppen azt akarják törvénybe foglalni, hogy minden idegent el kell távolítani a királyi udvarból – mondá panaszosan Lajos. – Törvényt hoznak arra, hogy a kincstáros, a főudvarmester, a pecsétőr, de még a fővadászmester se lehessen más, mint magyar. A várakat, földbirtokokat meg pláne el kell venni az idegenektől, még ha fegyverrel is… Ez az utóbbi törvény éppen a jó Brandenburgi őrgróf ellen készül, aki a minap szerezte meg Medved várát a hozzá tartozó jószágokkal.
– És felség aláírja azt a törvényt, amelyet éppen leghívebb embere ellen hoznak? – kérdezte Mária, és hirtelen s hosszadalmasán a királyra nézett.
– Mit tehetnék egyebet? – felelt vállát vonogatva Lajos király. – A magyarok szilaj, fékezhetetlen emberek, akik képesek dühükben mindenre, az emberölés egyáltalában nem sokat számít náluk. Úgyis mindig egyre fenyegetnek, hogy úgy járok majd, mint a dán király, akit, tudvalevőleg, elkergettek. Azt fogom tenni a törvényekkel, amit ők tesznek. Meg fogom találni a módját, hogy kijátsszam őket.
Mária elgondolkozva lovagolt a király mellett. Jó darab ideig hallgatott, amíg válaszolt, mintha jól meggondolta volna minden szavát:
– Őszintén megmondom, hogy engem azok a törvények nem nagyon érdekelnek, amelyeket a magyar urak hoznak. Az én törvényeimet a mindnyájunkban lakozó Istenség szabja meg. Nemhiába voltak humanisták a mestereim, megtanítottak gondolkozni. Engem a törvények csak a pénzszerzés szempontjából érdekelnek. Ennél a pontnál nem akarok összeütközni a törvényekkel. Tehát a Brandenburgitól el akarják venni Medved várát?
– Nemcsak Medvedet, hanem Varasdot, Rokonokot és Lukavecet is a hozzájuk tartozó népekkel – felelte a király. – A jó Brandenburgi már97 tudja is, hogy a horvát jószágoktól meg kell válnia, ha nem adja el idejében: elveszik tőle erőszakkal. Ezért vevőt keres…
– És ki volna a vevő? – kérdezte hirtelen Mária.
– Az, akinek egyedül van pénze ebben az országban. A rabló Zápolya.
Mária negédesen hintázta magát a nyeregben:
– Bevallom, ilyen nagyúrral nem konkurrálhatok, holott éppen arra gondoltam, hogy az őrgróf jószágait megveszem én magamnak. Tőlem, remélem, nem veszik el a lovagias magyar urak.
Lajos király nagyot nézett:
– Milyen pénzből vennéd te meg a nagy értékű birtokokat?
A királyné elnevette magát, amint az oldalán függő vadásztáskára ütött a tenyerével:
– Van nekem pénzem, nemhiába töltöm az időmet Magyarországon. Levél várt rám Selmecről, amelyben jelentik, hogy az ottani bányáim, amelyeket még boldogult apósom ajándékozott nekem: igen jól jövedelmeznek. Erre a jövedelemre csak kaphatok tán kölcsönt bármelyik budai zsidótól. Én már kiszámítottam magamban, hogy 40 000 arany évi jövedelmem van. Kár volna ezt az egész jövedelmet a budai mihasznákba önteni. Lehet azon hasznos dolgokat is vásárolni.
Lajos felkacagott:
– Még megérem, hogy te fogsz nekem kölcsönpénzt adogatni!
– Miért ne? – felelt Mária csodálkozó hangon. – A jó barátok között ez kötelező. Különösen, ha tervem sikerül.
Lajos a nagy érdeklődésben megállította hátaslovát, és egészen Mária felé fordult:
– Halljuk hát tervedet, Magyarország jövendőbeli királynéja!
– Többféle tervem is van arra nézve, hogy ebből a pénzügyi nyomorúságból, ebből az utálatos, megalázó szegénységből megszabadítsam mindkettőnket. Először is birtokokat, várakat, jószágokat fogok vásárolni, mindent megveszek, ami eladó ebben az országban.
– De hol veszed a pénzt a vásárhoz? – nevetett megint Lajos király, aki nem tudta még akkor megérteni, hogyan lehet pénz nélkül is vásárolni.
– Éppen ez a kérdés az, amihez a felség segítségére van szükségem. Tudnod kell, felség, hogy a magyar forint most jobb a rajnai forintnál. 25 000 magyar forintért bármikor könnyűszerrel kaphatunk 31 250 rajnai forintot, 2000 magyar forintért pedig kaphatunk 1000 morva schokot, amely most Európában a legjobb pénz. Magyar forintot kell98 tehát szereznünk, hogy rajnai forintot és morva schokot szerezhessünk. Erre nem fogunk ráfizetni.
Lajos király álmélkodva hallgatta Mária nyugodt, higgadtan elmondott szavait, mintha valami csodát látna a visegrádi Duna-parton. Hiszen beszélgetett ő már azelőtt is pénzről, és még többet hallott róla, amikor atyja, a csavaros észjárású Ulászló lábainál üldögélt, amíg az mindenféle furfangokkal pénzt hámozott ki a palotába rendelt zsidókból. Atyja módszerét követte Lajos is, bár korántsem volt olyan találékony a zálogba adásnál, mint Ulászló. Ulászló fantasztikus dolgokat is el tudott zálogosítani, talán még a lelki üdvösségét is felkínálta egyszer-másszor a budai zsidóknak, míg Lajos a meglevő dolgokon, az adókon, a dézsmákon, a királyi jövedelmeken kívül mást nem tudott zálogba vetni, ha pénzmagra volt szüksége. Honnan tudta volna ő azt, hogy a magyar forint jobb, mint a rajnai forint? Mindegy volt neki, hogy a zsidók milyen pénzben fizették ki a kölcsönt: csak pénzt lásson.
Mária megismételte szavait:
– Magyar forintot kell tehát veretnünk.
– Vernek eleget Körmöcbányán.
– Csakhogy az nem a miénk, abból mi nem látunk egyetlenegyet sem. Felséged csak kölcsönbe adja a képét a pénzekre. Olyan magyar forintot kell szereznünk, amilyent mi magunk verünk.
A király meghökkent:
– Pénzt akarsz veretni, Mária? Hiszen ehhez nincs jogunk!
De Mária nem hagyta magát megzavartatni a király közbeszólásával.
– Megnéztem tegnap azt a házat, ott, Budán, a Keresztelő Szent János utcában, amelyet ugyancsak apósom jóságából bírok. Jól megépített, falakkal körülvett, nagy udvaros ház az, ahol úgy lehetne felállítani a pénzverő műhelyt, hogy még a szomszédok se vennék észre.
Lajos megint legyintett:
– Vajon miből akarsz pénzt veretni, Mária? Ha csak a trónusomból nem, mert a palota egyéb kincsei már régen zálogba vannak téve.
– Hát gondolkoztam én ezen is, mert olyan természetű vagyok, hogy ha valamit a fejembe veszek, abból egykönnyen nem engedek. Szeretek végére járni minden dolognak. Makacs Máriának hívtak a brüggei herceglakban. Ez a nándorfejérvári veszedelem éppen kapóra jönne nekünk, ha azt jól ki tudnánk használni. Nándornál valóban ott áll a török, ezt már tudja mindenki, még a római pápa Őszentsége is. De ugyebár, idáig sehonnan se küldtek pénzt, egy fityinget sem, hogy segítségünkre99 legyenek a törökök visszaverésében. Legfeljebb tanácsokat küldenek jobbról is, balról is – tanácsot pedig nem kell adni, tudom én a dolgomat Zsigmond nagybátyád nélkül is, felséges uram.
– A nagybátyámat ne bántsd, Mária – szólt most elkomolyodva Lajos. – Ő jó ember, csak hát éppen úgy meg van kötve a keze a maga országában, mint az enyém. Valamelyik lengyel nemesnek széles jókedvében eszébe jut elrikkantani magát, hogy: Nyepoz volim! Mire aztán sutba kell dobni a legjobb törvényeket, amelyeket Zsigmond nagybátyám kigondolt.
– Hát a magyar nemesurak vajon nem ugyanezt cselekszik? – sziszszent fel Mária. – Tudom én, hogy őkelmék azért jönnek fegyveres hadakkal a Rákosra, hogy ha másképpen nem megy: az erősebb joga révén érvényesítsék az akaratukat. De hát minden fegyvernél erősebb fegyver a pénz, amelynek láttára majd a nyakas magyar urak is beadják a derekukat.
– Amint Szerencsés Imre mondja: pénz beszél, kutya ugat – mondá most Lajos király, aki élete végéig nagyon szerette ezt a mondást. – De hát mondd meg, miből akarsz a Keresztelő Szent János utcában pénzt veretni, Mária?
– Megérkezésem után, természetesen, bejártam a budai templomokat, mert hiszen egy magyar királynénak illik ismernie azokat a templomokat jó előre, ahová majd népéért imádkozni jár – felelt elkomolyodva Mária, aki általában igen komoly volt az egész beszélgetés alatt, a királynak egyetlen megjegyzésére sem mosolyodott el. – Templomlátogatásaimban feltűnt, hogy mennyi mindenféle kinccsel vannak felruházva ezek a templomok. Arany és ezüst mindenütt, amerre a szem néz. Kelyhek, keresztek, keresztelőmedencék vert ezüstből, aranyból. Régi pásztorbotok gyűjteményben, amelyeknek a végük színaranyból van. Misemondóruhák ékkövekkel díszítve…
– Hja, a mi papjaink nagyon gazdagok – monda Lajos király nem minden büszkeség nélkül.
– És ott hever mindez a temérdek egyházi kincs a maga tétlenségében, holt mozdulatlanságában, amikor veszélyben van Nándorfejérvár! Az én katolikusságom ellen nem lehet kifogása őszentségének, mert gyermekkorom óta megtartok minden böjtnapot és búcsúnapot, de még a legmélyebb vallási áhítat közepette is megfordult fejemben az a gondolat, hogy minek a papoknak ez a teméntelen kincs, amikor100 úgysem tesznek vele egyebet, mint jól elzárt szekrényekben tartják? Nem adhatnák azt kölcsönbe a királynak?…
Lajos ijedten, tiltakozva, szinte megborzadva emelte fel a kezét:
– Az egyház pénzéhez nem szabad nyúlni, mert átkot vonhatunk a fejünkre, ami már nem ismeretlen a magyar királyok előtt.
Így szólt a király, és sarkantyúba kapta lovát, mintha erről a témáról többé nem is akarna beszélni. Mária alig észrevehetőleg az ajkába harapott, és követte a királyt, aki valamely különös dologra lett figyelmes.
Az erdőből ugyanis emberi kiáltozás hallatszott, mégpedig oly félelmetes erővel, kétségbeeséssel, amilyenre csak ritkán képes emberi hang. Lajos király bátor ember volt, nem ijedt meg a kísérteties üvöltéstől, hanem behatolt az erdőbe, ahol a szörnyű rémet kereste. Mária mindenütt nyomában.
Rövid keresgélés után egy fára kötözött emberi alakra találtak, aki teli tüdőből ordított, amire volt jó oka is.
Emberünk ugyanis a lábainál fogva volt felakasztva egy kinyúló faágra, és a feje éppen egy hangyabolyhoz ért, amelyből a harcias vöröshangyák annál bőségesebben rohantak elő, minél jobban kapálózott emberünk. A hangyák már ellepték az ember fejét és testét… A királyné irtózva nézte a látványt, de nem így Lajos. Pillanat alatt leugrott lováról, és tornászi ügyességgel felkúszott a faderékon addig az ágig, amelyhez az ember lábai szíjazva voltak. Az éles vadászkés hamarosan végett a szíjakkal, és a felkötött ember a földre zuhant. A király lecsúszott A fáról, felült lovára, és megvárta, míg az ember megtisztálkodik a hangyáktól.
– Ki kötött a fára? – kérdezte a király.
Az ember vakaródzott:
– Felséged vadászai.
– Miért kötöttek fel?
– Egy kis szarvasünő miatt!
– Ha tudtam volna, nem vágtalak volna le a fáról – felelte egykedvűen a király. – Pusztulj a szemem elől.
Az ember az erdő sűrűje felé hátrált nagy nyomorékságában, mert most már az is látszott rajta, hogy a fára kötés előtt jól megütlegelték vala a vadászok.
A királyné egy tallért vetett az ember után, aztán lova fejét a királyé után fordította. Megint a Duna-parti úton voltak, amikor azt kérdezi a király:101
– Mondd, Mária, miért adtál pénzt ennek a vadorzónak?
– Gyakran szándékozom az erdőben vadászni. Ki tudja, mikor lehet rá szükségem.
A király nem felelt, csak elgondolkozott Mária különösségén, ő már adott nagy ajándékot a híveinek, de az ellenségeinek még soha. A vadorzó pedig, miután az ő vadját pusztította: mi lehetett volna más, mint ellensége?
Mária pedig halk, oktatós hangon beszélt, a király mellett lovagolva:
– Az én véleményem szerint minden embert meg lehet pénzzel venni. Legyen az nyomorult vadorzó vagy pedig zászlósúr. A különbség csak annyi, hogy egyiknek-másiknak nagyobb az ára. Adnál bőséges pénzt a nándori végvárnál a török előtt legyávult katonáknak, majd meglátnád, milyen hősiesen harcolnának.
– A nyomorultak! – felelt Lajos király a fogát szíva. – Hát az nem elég korbács a hátukba a bátorság megtalálására, hogy a török rabszíjra kötve hurcolja el őket, ha a csata után életben maradnak? Még pénz is kellene nekik?
– Pénzzel a halál is olcsóbb – folytatta Mária. – A katona szívesen meghal, de tudni akarja, hogy miért. Én hallottam arról a Nándorfejérvárról. Azt mondták nekem, hogy az maga a pokol, ahonnan ritkán jön valaki vissza elevenen. Tudják ezt maguk a kapitányok, vitézek mind, hogy Nándorfejérvár az utolsó stáció az életükben. Innen nem lehet, csak a másvilágra menni. Hát most könnyen elképzelhető, hogy milyen kedvvel mennek azok az emberek a másvilágra, akik még a zsoldjukat sem kapták meg!
– A kutyák! – felelt megint a király. – Mióta az eszemet tudom, mindig ők nyúznak, ők követelőznek, ők fenyegetőznek. Miattuk kellett Zsigmondtól csaknem térden állva pénzt kéregetni, hogy befogják a szájukat. És most, amikor annyi idő után: egy kis harcra kerül a sor, feledve a múlt és a sok áldozat. Megint csak úgy ostromolnak pénzért, mintha sohasem kaptak volna.
– A pénz elfogy, a barátság elmúlik, azért kell mindig friss pénz, hogy az embernek friss barátai legyenek – mondá Mária.
A Duna-part mentén immár feltűnik a vízivár hasas alakja, ahol a vadászat végeztével az urakkal a találkozás meg volt beszélve.
Salamon tornyának kerek udvarán már ott találták a Brandenburgit az általa elejtett vadakat rendezgetve festői helyzetekbe, mert nem szerette, ha a vendégek tévednének a vén vadkan korában – amelyet agyarairól102 és sörtéjéről is meg lehet állapítani, valamint a szarvasok agancsainak a számában. Véres volt az őrgróf, mint egy mészáros.
A várudvar másik felében Del Burgos gróf, császári követ és érsek akasztgatta hurkokra azokat a madarakat, amelyeket sólyma segítségével elejtett. Híres sólyma volt az érseknek. Kétszáz aranyat is hiába kínálgattak érte. A jeles sólyom most is kitett magáért, mint mindig: tucatszámra függtek a karikákon a pettyes nyírfajdok, a túzokok, a foglyok, a fajdkakasok – nem is hinné az ember, hogy milyen vérengzést tud elkövetni egy ilyen jól betanított madár, ha szabadjára eresztik.
A vár pincéjében pedig éppen azokat a halakat jegelték, amelyeket a dunai halászok hoztak a királyi vadászat örömére. A dunai halászoknak Sárkány Ambrus szalai főispán volt a prefektusuk, aki nagyon jól tudta, hogy Mária mily határtalanul szereti a halpecsenyét. Nem nyugodott tehát addig, amíg csukát nem fogott, amelyet majd a királyné gusztusa szerint megtöltenek.
Mária nagy érdeklődéssel nézegette a vadászat zsákmányát. Sörtét tépett ki a Brandenburgi vadkanjából, mert tudta, hogy ennek örvendez a vadász. Megemelgette, megfontolgatta a kövér madarakat a császári követ kiállításában. Kérte, hogy egy nyírfajdot tegyenek félre a számára, mert ilyen madarat még sohasem evett. A halakra pedig rámosolygott az izzadó, fújó Sárkány Ambrus uram nagy örömére. – A potykát majd rácosan fogjuk megfőzni, itt is van már Szentendréről egy ember, aki ért az ilyesmihez – szólt homlokát törölgetve a szalai főispán.
Amíg a vacsora elkészült, Mária felment a királlyal a vár legmagasabb emeletére, ahol megtalálták azt a kerek szobát, amelyben valaha Salamon király töltötte napjait. Bizony, nemigen volt ez a szoba királyhoz méltó, de az ablakaiból, ezekből a keskenyre szabott lőrésekből csodálatos tájképet lehetett látni az ég mind a négy tája felé. Zöld hegyek rakták örökös koszorújokat a tájra, és mély völgyek mutatkoztak, abonnan az égbe lehet kívánkozni. Magyarország őre volt ez a táj, ahol még a Duna is irányt változtatott, mintha álomba szenderült volna a nagy folyam Magyarország ölében.
A király, aki sokszor gyönyörködött innen országa tájaiban, feszülten várta az Innsbruckból jött Mária megjegyzését a tájképre, amely az emberi szívekben a legkedvesebb indulatokat szokta felébreszteni.
– Mennyi gazdag falu látszik ezen a környéken! – sóhajtott fel Mária. – Amerre a szem eltekinthet, mindenütt jómódú tornyok és megelégedett103 házak látszanak. Amott szemben, a hegyoldalban valami nagyon gazdag községnek kell lenni, mert legalább száz házat olvastam meg…
– Szentendre, ahol jeruzsálemi András szeretett mulatozni, amikor már Budán nem bírta a magyar urak nyakaskodását – felelt a király.
– Vajon fizetnek-e elegendő adót a királynak ezek a községek? Kíváncsi volnék a számadásaikra – folytatta Mária. – Ha majd az innsbrucki kereskedőm megjön: átvizsgáltatom ezeket a számadásokat. Mert az talán mégse tűrhető, hogy a parasztok, ispánok, földesurak itt a legnagyobb boldogságban éljenek, amikor a királynak a legszomorúbb anyagi gondjai vannak. Talán mégiscsak az ország van a királyért…
– A király van az országért, Mária – szólt Lajos király elkomolyodva.
A hegyekből mindenfelől kürtök zengedeztek alá. Egyik hegy a másiknak adta a visszhangot. Olyik kürt percekig zendült, és szép zenét szolgáltatott, mert nyilvánvalóan a kürtösök erre a percre tartogatták a tudományukat. A kürtszóra felemelték fejüket a várudvaron foglalatoskodó vadászok, akik a vadak megtisztításával voltak elfoglalva – a nagy Dunán úszó tutajosok ugyancsak lassítani látszottak, amíg a kürtök a hegyekből hangzottak.
A torony lépcsőin most döngő lépések közeledtek felfelé. Vajon ki az a vakmerő, aki a király és Mária együttlétét megzavarni bátorkodik? Senki más, mint a Brandenburgi őrgróf, aki véres ruháját immár levetvén, selyembe és bársonyba öltözött, mint egy lovaghoz illik. A megtermett lovag alatt nyikorogtak a lépcsőfokok.
– Már terítik az asztalokat! – kiáltotta szemhunyorítva a Brandenburgi, mint aki tudja, hogy nem a legrosszabb hírrel köszönt be.
Valóban, Mária, elsápadva az egész napi lovaglástól, kínzó éhséget érzett, de erről nem mert szólani. A szabadban levő vadászkonyhákról venyigék fanyar füstjei, öreg fagyökereknek parázspárái, rotyogó ételeknek az ízei szálldostak fel a toronyszobába. Nagy lajtokban hordták a vizet a hegyi forrásból, és a pincékből boroshordókat gurítottak elő piros képű pincemesterek, akik arra látszanak teremtve lenni, hogy vidámságot és borszagot árasszanak maguk körül. Mária szenvedett az éhségtől, de még mindig nem mozdult:
– Egyedül leszek az asztalnál, udvarhölgyeim nélkül? – fordult a királyhoz.
Brandenburgi őrgróf, aki, bár a legtiszteletteljesebb állásban várakozott, most vidoran megszólalt:104
– Ó, az udvarhölgyek már mind megérkeztek, persze, csak a fiatalabbak, akik elbírják az ilyen vadászatnak a viszontagságait. És itt vannak már a zenészek, a muzsikusok, az énekesek, a táncosok, akik minden vadászatunkra hivatalosak szoktak lenni.
– Akkor talán mehetnénk – monda Mária óvatoskodva, bár a szeme csaknem szikrázott az éhségtől.
A várudvaron volt terítve – természetesen, jól elkülönítve minden nem odavalósiaktól –, és az első fogás turkesztáni dinnye volt, amelyet török foglyok termesztettek Szentendrén. A dinnye jégbe volt hűtve, és csodálatos zamatot, étvágyasságot, felfrissülést szerzett az éhségtől elgyötört gyomroknak.
– Ezt nagybátyámtól, Zsigmond királytól tanultuk – monda Lajos király Máriának, amikor az megdicsérte a dinnyét.
Ezután ugyancsak lengyel módon készült leves következett, amelyet közmegelégedésre főzött egy Lesieczki Márton nevű nemesember, aki a lengyel király ajánlatára, már kora ifjúságától kezdve Ulászló és Lajos király udvarában tartózkodott.
A leves elfogyasztása után Brandenburgi a lengyel nemest valóban be is mutatta a királynénak.
Most következtek Sárkány uram halai, amelyek feltálalásánál a főispán felügyelt, és több pofonokat osztott ki a halfőzők között, bár a gesztenyével töltött csukáért valóban nem kellett szégyenkezni.
Szerémi György, udvari káplán, aki darab ideig Tomori mellett is szolgált a végvárakban, most arra kért engedelmet, hogy a törökök nemzeti ételét, a piláfot felszolgálhassa, mert nem árt, ha azt is tudjuk az ellenségről, hogy az milyen étellel táplálkozik. Fogoly török szakácsok főzték a rizskásából és bárányból való eledelt, amelyet olyan szerszámokkal fűszereztek, amelyeket eddig nem ismertek Magyarországon.
Borsos és paprikás természete miatt a piláf megköhögtette Máriát, amire a király megjegyezte:
– Én alig tudom elhinni, hogy a törökök, mint bornemissza népek, ilyen erős eledeleket fogyasszanak.
– Azt hiszem, az érett paradicsom hiányzik belőle – mondá Mária. A káplán úr nem is felejtette el sohasem Máriának a köhögését…
Természetesen, minden étel után különböző borokat öntöttek a kelyhekbe a nemesi apródok, akik ott lábatlankodtak mindenkinek a háta mögött. A dinnye volt csak kivétel, mert az magában is szomjúságcsillapító volt, de például a leves után már használatba kerültek azok az105 apró kelyhek, amelyekben a tokaji aszút szolgálták fel. A halakat nemhiába ajánlotta ama régi mondással Sárkány Ambrus uram, hogy ne felejtsük el: a hal úszni akar. Somlai bor járta. A török eledel után szerémi ürmös következett, miután ez a bor ott terem, amely földet bőven öntözi a portyázó ellenség vére.
Most Del Burgos gróf, az érsek lépett elő nagy ünnepélyességgel, és a kifogástalan udvaronc modorában jelenté, hogy a királyi pár utólagos engedelmével néhány hízott ökröt hozatott Bécsből, amely városban emberemlékezet óta a legjobb marhahúst mérik. A legszebb ökörcímert személyesen hozta ezüsttálcán a királyi párnak. Mária, miután hazájáról volt szó: újult erővel látott neki az evésnek. Az ökörcímerhez mustárok, szószok és olyan tormák voltak mellékelve, amelyek Máriát ugyancsak megköhögtették.
Most megint a nemes őrgróf Brandenburgi állott elő, és a következőket jelenté:
– Miután a mai vadpecsenyék még alkalmatlanok arra, hogy abból emberfia ehessen, úgy intézkedtem, hogy egy két hét előtt elejtett vaddisznó pecsenyéjét vegyék elő a szakácsok, mert ez a vaddisznó eleget állott bepácolva ahhoz, hogy a felséges párnak örömére legyen.
– Brandenburgi érti a vadakat! – súgta Lajos király Mária fülébe.
És a vaddisznó, bár már némi szaga volt: oly porhanyósnak mutatkozott, amint azt a fejedelmi udvarok szakácsai előírják.
Most még szakajtókban felszolgált apró, piruló tiszai rákok következtek, amelyeknek ollóját, farkát harapdálni, szopogatni lehet, amelyekből akár száz darabot is elfogyaszthatni, anélkül hogy az megkottyanna. A rákok harapdálása mellett – amelyeknek héjait Lajos a tenyerébe gyűjtötte, hogy aztán a várudvar sarkába vesse őket, míg Mária egy tányérkára helyezte a rákmaradványokat – csendesen beszélgetett egymással a királyi pár.
– Azért szeretem a vadászatokat – monda Lajos király –, fesztelenül lehet étkezni. Budán mindenki a király szájába néz, és híre megy minden jó falatnak, hogy szóbeszéd, irigység gerjesztője legyen a budai palotákban. Míg itt csupa meghitt embereimmel vagyok körülvéve, akik valóban örvendeznek annak, ha a királynak jó étvágya van.
Mária a rákcsemegét igen jó étvágyassággal falatozta, mert ilyen eledelhez, tiszai rákhoz még eddig nem jutott. Ügyes keze hamar megtanulta a rákkal való bánásmódot, és az ollókat, farkokat pompásan nyitotta106 fel, hogy a benti húshoz jusson. Majszolás közben helyeslően bólintott a királynak:
– Mindaddig, míg nem lesz elegendő pénzünk ahhoz, hogy a budai palotában éppen olyan konyhát vezethessünk, mint bármely püspök vagy főúr a maga palotájában: vadászatokra fogunk járni, hogy jóllakhassunk. De, ha egyszer rendbe jövünk, nem cserélem el én a budai konyhámat a visegrádival.
– Mária, ne álmodozzál, mi sohasem jöhetünk rendbe, mert a magyar urak azt el nem viselhetnék, hogy a királyuk gazdagabb legyen, mint ők. Elég volt nekik Mátyásból, aki kisegítette őket, ha nem pénzzel, hát a fekete seregével. De már atyámat, Ulászlót nem engedték lélegzethez jutni…
Mária abbahagyta a rákok tördelését:
– Vajon mennyit ér most egy Mátyás-arany?
– Nagyon sokat, bár elég van belőle az országban. A pénzváltóknak az átszámítási kulcsuk a Mátyás-arany. Mindenféle pénzt azzal hoznak kapcsolatba. Ennyi meg ennyi Mátyás-aranyat ér ez a pénz vagy amaz a pénz.
Mária elgondolkozott:
– Én ezt a számítást meg fogom tanulni. Nyomban leckét veszek az innsbrucki kereskedőmtől, amint az megérkezett, mert Logus Tamást hiába kérdezném ebben az ügyben. Ő csak a tudományokhoz ért.
A király legyintett:
– Ne hidd azt, ezek a humanisták jobban értenek a pénzhez, mint azt mi gondolnánk. Bankár mindegyik.
Ezenközben halkan pengeni kezdett valahol a zene, amelynek étkezés alatt tilos volt megszólalni, hogy ne zavarja az uraságok étvágyát. Hárfa volt, amely valahol megszólalt, és oly andalgó hangzatokat hallatott, hogy a király elfelejtette a Mátyás-aranyakat, amelyekről éppen bővebben akart Máriának beszélni.
– Itt, a hegyek között már augusztusban érezni az őszt, amint a nap lement a hegyek mögött. Menjünk a várba, Mária, ahol bizonyára már együtt vannak híveink, és gondtalan mulatozással töltik idejüket.
– Csak a kezemet mosom meg előbb! – felelt Mária, és egy kis apródot ugyancsak zavarba hozott ama kívánságával, hogy az mosdóvizet hozzon neki.
A bálteremben valóban úgy piroslott az élet, mint akár a szövetnetek lángja.107
A német udvarhölgyek igen rövid idő alatt megismerkedtek a magyar urakkal, hiszen az volt a tennivalójuk, hogy mindenkihez kedvesek legyenek. Rövid fertályóra alatt mindenkinek tudták a nevét – néha csak a keresztnevét, amint egymást szólongatták a jó barátok. Az udvari hintók hét udvarhölgyet hoztak a visegrádi vadászatra Budáról, körülbelül annyi úriember volt, aki a király legbensőbb környezetéhez tartozott. Brandenburgi, Burgos érsek, Sárkány Ambrus, Lesieczki… Az öreg Bornemisszát, mint amúgy is hasznavehetetlen embert, szokás volt otthon hagyni az ilyen mulatságokból.
A várterem olyan szőnyegekkel, függönyökkel volt díszítve, amelyek bízvást beillettek volna a budai palotába is. (Talán éppen onnan kerültek ki.) Brandenburgi töltötte be a házigazda tisztét, és ő vezényelte a mulatozást, miután a királyi pár elfoglalta helyét egy törökös kereveten, amely az ablak mellett állott, és összehúzható függönyökkel volt ellátva. Mária figyelmesen körülnézett, mielőtt leült volna, és mindent kedvére talált, csupán az nem tetszett neki, hogy éppen a háta mögött jött fel a hold, amely oly pirosan izzott, mintha távoli csatáknak a képét mutogatná. Talán csata van valahol, a végeknél, Nándornál?
De már megszólaltak a muzsikások, akiket ugyancsak a bécsi udvarból szerzett Brandenburgi ama lengyel zenészek helyett, akik valaha Ulászló királynak muzsikáltak. Ezek tanult zenészek voltak, akiket akár a templomi kórusokra is lehetett volna alkalmazni. Volt közöttük egy trombitás, aki az ötödik királyi udvart szolgálja. Képzelhető, hogy mennyi nótát tudott ez a trombitás, amíg a spanyol félszigetről a budai palota szolgálatába került!
A Brandenburgi tapsolt, mire a zenészek elkezdték játékukat, miközben egy függönyt leeresztettek a mennyezetről, amely a muzsikusokat elrekesztette a mulatóktól. Jó volt ez a függöny a mulatóknak is meg a zenészeknek is. Emezek ölükbe vehették azokat a kőkorsókat, amelyekből a németalföldi sört élvezhették a Brandenburgi bőkezűségéből; amazok pedig nem feszélyezték magukat többé az alsóbbrendű népség előtt.
A Brandenburgi most mindenkinek kijelölte a helyét. A várteremben és szomszédos fülkékben pihenők voltak felállítva, ahol majd a fáradalmakat kipihenhetik azok, akiknek erre szükségük van. Természetesen, Helene, a cseh udvarhölgy kapta a legkényelmesebb helyet a királyné után – az udvari pletyka jól tudta, hogy miért.
– Ez az a bizonyos Helene? Akit Csehországból szöktetett meg az108 őrgróf? – kérdezte halkan Mária a királyt, amint szemügyre vette a sudár termetű, vörös hajú, lángoló tekintetű udvarhölgyet, aki piros sarkú cipőjében éppen táncba indult a Brandenburgival.
Más, hivatalos udvari bálokon rendszerint férfiak férfiakkal párosulva szokták megnyitni a fáklyatáncot, a hölgyek csak később következnek sorukra, amikor is álarcot szoktak viselni. A Brandenburginak az volt az újítása, hogy álarc nélkül táncolhattak a hölgyek, miközben szenvedélyes tekintetük újabb lobogásra gerjesztette a táncban fáradozó férfiakat.
Helene valóban papnője volt a táncnak. Bár már nem látszott egészen fiatal nőnek: termete kifogástalan volt, és egyetlen lépést sem tévesztett. Amint a zene ütemeire, kezében gyertyával, táncolni kezdett a Brandenburgival, hol kacéran közeledve, hol csalogatóan távolodva; amint ezt ama tánc természetrajza előírja. Olykor a levegőben látszott szállani Helene, miközben az őrgróf hatalmas ugrásokat tett feléje, amely ugrások azonban nem voltak medveszerűek, hanem könnyedek és fiatalosak.
– Furcsa öregember! – súgta Mária a királynak. – Úgy táncol, mint egy legény.
– Még sok furcsaságot fogsz tapasztalni a Brandenburginál, ha őt közelebbről megismered – felelt Lajos ama fiatalos lelkesedéssel, amely néha elővette.
A táncoló pár most a kezükben tartott gyertyákat átadta egy másik párnak (Lesieczkinek és Hartleben grófnőnek), akik most folytatták a gyertyákkal a táncot az őrgróf és Helene körül, akik egymás két kezébe kapaszkodva lejtettek.
A zene mind tüzesebben vonta, és a két gyertya megint továbbvándorolt egy másik pár kezébe, mely most már a karéjba fogózkodott négyest táncolta körül. Amíg az utolsó párra is rákerült a sor, és a gyertyákat tartóikba visszatéve, az egész társaság körbefogózva lejtette a gyönyörűséges táncot. Egyforma piros álarc költözött az urak arcára a tánc hevületében, szemeik ijesztően kezdtek lobogni, homlokuk csapzottan világított – míg a hölgyek többnyire megkisebbítették szemük bogarát, amint figyelmesen nézték lovagjaikat.
– Felség, ha megengedi, én is szeretnék táncolni – szólalt meg most Mária a király mellett, aki előrehajolva ült helyén, és egy pillanatra se vette le szemét a táncosokról.
– Táncolj a Brandenburgival. Ő a mester – felelt nagylelkűen a király.109
Mária azonban hízelkedően akaratoskodott:
– Én felségeddel szeretnék táncolni.
– Hát akkor várj, frissítőt veszek magamhoz, mert a vacsora sokkal bőségesebb volt, mint gondoltam volna. Reggel mindkettőnknek inni kell ama források vizéből, amelyek a budai hegyeimben fakadnak.
– Ezentúl majd én állítom össze az ebédek és vacsorák sorrendjét, és ígérem felségednek, hogy sohasem lesz szüksége források vizére.
– Az nagyon jó, Mária, Budán mind azt isszák a hosszú életű emberek. Én pedig most már hosszú életű akarok lenni a te kedvedért.
A király a szomszéd fülkébe távozott, miközben a tánc szünetelt – Brandenburgi, mint figyelmes házigazda, nyomban az egyedül maradott Mária mulattatására sietett.
– Mondd, őrgróf, mennyi fizetést kapsz a királytól, hogy ilyen mulatságokat rendezel? – kérdezte Mária váratlanul a felhevült lovagot.
– Kétezer arany a fizetésem! – felelt Brandenburgi, és csodálkozva nézett Máriára.
– Nekem negyvenezer arany az évi jövedelmem, de sajnálnék ennyi pénzt elherdálni táncra, muzsikára, borra…
A lovag meghajolt:
– Felséged még nem tudja, hogy a Brandenburgiak királyukért nemcsak a vagyonukat áldozzák fel kész örömmel, hanem az életüket is.
– Majd meglátjuk! – mondá Mária, és jelentőségteljesen a lovagra nézett, és abban a másodpercben éreznie kellett, hogy egy másik női szempár hirtelen, mint a fellobbanó tűzjel az éjszakában, ugyancsak kettejük közé furakodik. Helene volt, a Brandenburgi által ünnepelt udvarhölgy, aki a hegyes tekintetet a várterem sarkából a királyné felé repítette, hogy Mária nem tagadhatott meg tőle egy szánakozó pillantást.
– Hallom, lovag – folytatta a királyné odavetőleg, mintha valami érdektelen kérdezősködéssel akarná tölteni az időt a király visszaérkezéséig –, hogy vagyoni romlás fenyeget. A magyarok el akarják venni Medved váradat.
– A magyarok! – felelt az őrgróf, és valamely kicsinylő mosoly futamodott végig beretvált, patkóval környékezett, széles arcán. – Kettőn áll a vásár, felség. A magyarok el akarják venni, én nem akarom odaadni.
– Törvényt hoztak ellened. És ebben az országban a törvényeket tiszteletben tartják.
– Ha valakinek haszna van belőle.110
Mária most hátrafordult, mintha a várablak mögött pirosló holdvilágtól kérne tanácsot:
– Ha egyszer eladni akarnád a váradat, gondolj reám. Adok érte annyit, mint Szapolyai vagy Fugger.
A király visszatért, Brandenburgi Helene mellé vonult, a zenekarból az eddigi tánczene helyett andalgó hárfapengetés hangzott, amely oly szomjassá teszi a szíveket, mint a forrásukat hiába kereső szarvasokat. Ám Helene, az ünnepelt, igen elkomolyodva nézett maga elé, holott eddig a zene ütemeire arckifejezése mindig más és más érzelmeket árult el, mint aki szívből együtt érez a zenészek vidor vagy bús dallamaival. A király hallgatott, Mária nyugtalankodva nézegette a háta mögött emelkedő holdtányért, mintha a holdbéli emberkék különböző jeleket adnának neki.
A hárfa pengett, és valahol, valamerre – ki tudná, hogy mely függöny mögül – csiklandós, egerésző női nevetés hallatszott… Bizonyosan egy piros arcú magyar úr dicsérgette felhevülten valamely udvarhölgy piros cipősarkait.
A hárfa pengett, és a király alig észrevehetőleg megérintette Mária kezét, amelynek olyan formája volt, mint egy litániának az innsbrucki apácakolostorban – hosszúkás volt ez a kéz, a szentek örökké imádságra nyúlt ujjaival.
– Megkoronáztatlak, Mária, és feleségül veszlek – rebegte a király, mintha most eszmélt volna arra, hogy miért is üldögél ez augusztus végi éjszakán a római császár húga mellett.
Mária hálatelt pillantást vetett Lajosra:
– Köszönöm, felség, hogy mindig reám gondolt, itt, a hegyek között is, ahol gondtalan szívvel mulatoznak a vadászok a jól sikerült vadászat után. Sohasem fogom elfelejteni felségednek, hogy éppen akkor vigasztalt meg szavával, amikor éppen borús gondolataim kezdtek támadni.
– Hadd most a borút, Mária, úgysem kerülhető el annak árnyéka a mi életünkben – szólt Lajos, és gyengéden megszorította a Mária kezét. – Holnap visszamegyünk Budára, és a máért felelősségre von Burgio báró, a pápa küldötte, miközben gyanakvólag vizsgálja, hogy hol töltöttem az éjszakát. Rókamosollyal jelentkezik kihallgatásra a velencei Massaro, aki olyan szégyenteljes dolgokkal feketít be a Doge előtt, hogy az elbújdosáshoz volna kedvem, ha nem volnék magyar király. Dörmögve, mint valami vén erdei szellem, jár Bornemissza uram, a kincstárnokom,111 és pénzt kér tőlem, holott azt neki kellene megszerezni. Holnap visszamegyünk Budára, és megint csak a trónuson találkozhatunk mindaddig, amíg a veszprémi püspök Szent István koronájával meg nem érinti a jobb válladat… Vigadjunk kevés híveink között.
– Táncoljunk, felség, mint ahogy megígérte – felelt Mária hirtelen nekividámodva, mintha ebben a percben ébredt volna tudatára annak, hogy neki voltaképpen nincs más hivatása, mint a búskomoly király mulattatása.
A király felemelkedett ültéből, és Máriát kézen fogva, a terem közepére sietett ama könnyed, fiatalos léptekkel, amelyek csak jó időben tisztelték meg vendégségükkel a lábszárait.
– Lejtsünk, amíg nem virrad! Reggel templomba megyünk. Brandenburgi, aki házigazdának példája volt ebben az országban, két aranyozott gyertyát hozott elő, amelyeket a szövetnek lángjánál meggyújtva a király és királyné kezébe adott. Tapsra verte a tenyerét, mire az eddigi hárfahang méla zokogásba fulladt, és a függöny mögött a trombitások előrántották hangszereiket, hogy a fáklyatánc ütemes tánczenéjébe kapjanak.
Mária – Lajos király toborzó lépései helyett – oly andalgó szelídséggel kezdte a fáklyatánc lépéseit, mintha az innsbrucki vár termében táncolna, ahol a karra kötött fehér kendő jelezte a női növendékeket, akik a táncnál a férfiak szerepét töltik be…
A király szépen táncolt, meglátszott táncán a Brandenburgi nevelése.
Habár toborzósan kezdte, mégse táncolt úgy, mint azok a magyar urak, akik mindennap teleitták magukat, és ugyanezért mindennap táncoltak. A király nagyon bírta az italt, és a vacsoránál elfogyasztott bormennyiség meg se kottyant neki. (Ezt is Brandenburgitól tanulta.) Ugyanezért hibátlanul táncolt, anélkül hogy ingadozott vagy csetlett-botlott volna, ami étkezés után nem volt szokatlan a budai palotában.
Mária táncán viszont meglátszott, hogy kora gyermeksége óta olyan atmoszférában nevelkedett, ahol nagy súlyt helyeznek vala a táncra és zenére. Táncát nézvén, a szemlélőnek eszébe juthatott akár a brüggei ódon herceglak, akár I. Miksa császár bécsi udvara. Báj és kívánatosság volt ebben a táncban, amelyet Mária lejtett karjára kapott lovaglóöltönyével. Szarvaslábai pontosan kirakták a taktust, mint valamely életfigurát, amely szerint a fiatal hölgynek majdan folytatni kell életét. Egyetlen lépést sem hibázott a piros sarkú cipőben, amelyet sohase mulasztott112 el vadásztarisznyájába tenni későbben sem, amikor a vadászat véget ér, és az ezüstsarkantyús csizmák lekerülnek a lábról.
Lajos király nedvesedő halántékkal figyelte arája táncát, gyönyör és bámulás ült arcára, röviden, forrón lélegzett, mint akár a leghevesebb lovagjátékban, a Jagellók szlávos mélabúja eltünedezni látszott tekintetéből, hogy helyet adjon ama paradicsomi kedélynek, amely anyja, De Foix Anna révén spanyol és francia királyok véréből került ereibe.
– Kik tanították táncolni, felség? – kérdezte Mária, amikor a tánc végeztével visszatért Lajos királlyal a kerevetre.
A király egy velencei kendővel a homlokát törölgette.
– Mesterem volt György őrgrófon kívül Balbi főtisztelendő úr is, aki valaha Firenzében az Ifjak Virágos Kertjének tanára volt. Némely figurát az érsek úrtól, Burgos úrtól tanultam. És te hol tanultad ama istennői mozdulatokat, amelyek oly rózsaszínűek, mint maga a nagy Reneszánsz, amelynek mi ketten késői maradékai vagyunk?
– Ne mondja, felséged, hogy a Reneszánsz elmúlott… Itt van az bennünk, felettünk, körülöttünk, csak éppen Magyarországon nem mívelhetjük a helybeli szilaj, akaratos, nyakas életmód miatt. Persze, a szegénységünk is hozzájárul, hogy ne élhessük ki magunkat, hogy ne gyümölcsöztethessük a bennünk rejtőző értékeket, hajlamokat, hangulatokat, művészi becsvágyakat… Az emberi életmód itt oly megkötött, mint valami régi törvény, amelyet ódon, dohos királyok állítottak fel arra nézve, hogy alattvalóik lelkét megkötözzék. Az életnek pedig egészen más célja van, mint a régi királyok törvényeinek a betartása. Minden élet külön élet – független a többitől –, nem igazodhatik senkiéhez sem, mert az a rabszolgaságot jelenti. Egyedül él mindenki, mint ahogy egyedül hal meg…
Nem tudta Mária teljes bizonyossággal, amikor Logus Tamás, a humanista szavait idézte itt a vízivárban Lajos király előtt, hogy vajon a király megértette-e ezeknek a szavaknak jelentőségét. Nyakszirtjét hátrafeszítve várta a király válaszát… De a király látszólag nem figyelt szavaira, azok a halk sikolyok, kuncogó kacajok, fojtott kiáltások kötötték le figyelmét, amelyek a bíboros, bársonyos függönyök mögül hangzottak, ahol a lovagok mulattatták az új udvarhölgyeket. Brandenburgi mély hegedűhangja valahonnan nagy távolságból hallatszott. Mintha távolodott volna a vízivárból, hogy egyéni, külön életet éljen valahol az erdő lombjai alatt vagy a Duna-part füzeseiben. A király fájdalmasan hallotta, hogy az éjszakában egy női hang is felelget az őrgróf búgó,113 bikamorduláshoz hasonlatos hangjaira. Vajon beváltja régi fenyegetését Brandenburgi, és valóban megházasodik? A király nagyon egyedül érezte magát, amikor leghűségesebb hívének, mentorának, nevelőjének hangját kívül a váron hallotta. S ezért szórakozott gőggel szólalt meg:
– Azt kérdeztem tőled, Mária, hol tanultál táncolni, te pedig olyan dolgokról beszélsz, amelyeket egy király sohasem érthet meg. Mi nem élhetünk magunknak, mi az országnak élünk. Arra felelj tehát, amit kérdeztem, hol tanultál táncolni?
Mária feszült magatartása felengedett. Kutató, gyors, lélekbe néző pillantást vetett a királyra, és mosolyogni kezdett, mintha édes ábrándokat hallgatna abból a hárfahangból, amely a függönyök mögött ismét megszólalt…
– Én tulajdonképpen senkitől sem tanultam táncolni, mert hiszen a nőkkel együtt születik a tánc. Amikor először lábamra vonták a piros sarkú cipőt: már úgy éreztem, hogy táncolni is tudok. Brüggében minden este táncoltak a palotában…
– Budán nehéz volna ezt megtenni a prímás és a többi magyar urak miatt – felelt Lajos király panasztalan hangon. – A prímás azzal fenyeget, hogy árnyékkirállyá válok a magam országában, ha táncmulatságokat rendezek a palotában. Egy magyar királyhoz nem méltó a tánc.
Mária megint csak azzal a különös, kutató tekintettel nézett a királyra, mintha legrejtettebb, elhallgatott gondolatait akarná kikémlelni, aztán, miután a zene megint táncütembe kezdett, hirtelen felemelkedett, mint egy virágszál, amely az imént még térdepelt a nap előtt.
– Lejtsünk egyet, felség, miután Budán amúgy sem szabad táncolni!
A függönyök mögül lovagok és úrnők jöttek elő a tánczenére, akik azonban nyomban visszavonultak, amikor Máriát táncba indulni látták. Valami titkos parancs lehetett arra nézve, hogy a királyi jegyespár mulatozását ne zavarja senki.
Mária talán megejtőbben táncolt, mint az előbb. Bűbáj volt a táncában, amelyet késő öregségükig nem felejthetnek el a férfiak. Babonázás volt minden mozdulatában, amely babonásság holdvilágos éjszakán is eszébe jut az erdőn járó lovagnak. Alattomos láz rejtőzött lépéseiben, mintha valamely olyan vérhullám hajtaná lábait, amely vérhullám a nagy boldogságokat vagy a nagy boldogtalanságokat okozza a szívekben. Egész lénye, valója felnyílni látszott, mint egy érett gyümölcs, amelyből méz csurgadozik… A király, aki Máriát a táncban követte, megittasult darázsként hömpölygött az előtte ringó-rengedező114 rózsaszál után. Brüggében, a herceglakban valóban jól tanították a táncot.
Mikor a zenekar elhallgatott, és Mária kezét nyújtotta Lajosnak, hogy a kerevethez visszavezesse: a király halántéka lobogott…
– Mit adhatok neked azért a gyönyörűségért, amelyet nekem okoztál táncoddal, te égből földre szállott tünemény, te sohasem látott pillangó?
– Ajándékozd nekem, felség, Vöröskő váradat, hogy megvethessem alapját jövendőbeli gazdagságunknak – felelt Mária olyan egyszerűen, mintha egy tyúktojásról lenne szó.
– Legyen mától fogva a tied Vöröskő vára, bár nem látom be, hogy ennek az eladósodott, elhagyott bagolyfészeknek bármi hasznát is vehetnéd – monda hirtelen Lajos.
Mária ugyan felhevült volt a tánctól, de fekete szeme nyugodtan, felindulás nélkül tapadt a királyra, mint az örök józanság és számítás.
– Köszönöm ajándékát, felség, majd megkérem Logus Tamást, hogy az írást készítse el.
– Gyermek! – kiáltott fel Lajos király. – Ne köszönd meg ezt az ajándékot. Rosszabb ez, mintha kígyót ajándékoztam volna neked. Harminchatezer aranyforint adósság terheli Vöröskő várát. És azzal a pénzzel éppen a Szapolyainak tartozom.
Mária halkan nevetett:
– Majd elszámolok én Zápolya urammal. Nemcsak elszámolok vele, de leszámolok vele, mert szívemet nem sérti egyéb, mióta ennek az országnak a földjére tettem a lábomat, hogy itt vannak mindenféle Zápolyák, akik sokkal gazdagabbak a királynál. Elpirulok akkor is, amikor egyedül vagyok, és megfeszített erővel gondolkozom azon, hogyan segíthetnék uram, királyom, Ludovicusom bajain. Vajon hány vára, hány földje van annak a Zápolyának? Akármennyi legyen is neki, majd rajta leszek, hogy nekünk is ugyanannyink legyen.
– Mielőtt elmennék ferences barátnak, aki II. Gyula pápa utasítására uram atyám életében a magyar királynak adta az összegyűjtött Péter-filléreknek felét.
Mária egyik percben tudott könnyein át mosolyogni, másik percben mosolyogva sírni. Most az utóbbit választotta:
– Felség, ne beszéljen így, mert szívem szakad. Mi nem lehetünk elveszve addig, amíg a török veszedelem fenyegeti Magyarországot. Ez a veszedelem pénzt ér – ez a veszedelem nekünk arra való, hogy mindig115 találjunk forrást kiürült erszényünk felújításához. Nem hagyhatnak el bennünket se a napnyugati királyok, se a pápa Őszentsége, de még a nyakaskodó magyar urak sem, amíg a török a határon áll. Mi vagyunk azok a szegények, akiken akkor kell segíteni, ha törik-szakad. Mért nem küld felséged Nándorfejérvárnak segítséget?
– Mert ötven forintba kerül az ágyúknak elszállítása Budáról a Szávához. Ez az ötven forint se égen, se földön nincs.
A zene újra megszólalt, és most már Lajos állott fel Mária mellett:
– Lejtsünk egyet, Mária, mert lelkemben kísérteteket ébresztettél szavaiddal. Segíteni úgysem tudunk azzal, hogy itt egymást gyötörjük e kellemetességekre szánt éjszakán. VIII. Henrik angol királynak már megírtam, hogy az ország erei annyira megtörvék a hosszas háborúkban, hogy semmi módon már fel nem tartóztathatja akkora ellenség támadását. Erre az évre ötmillió aranyat ajánlottak fel adóba az ország rendei, de 45 747 forintnál többet behajtani nem lehetett. Mért búsulnánk tehát, Mária? Lejtsünk egyet!
Mária tiltólag emelte fel a kezét.
– Nem, felség, hagyjuk most már a táncot, gyönyörködjünk inkább jó híveink táncában, akik szegénységünkben is kitartanak mellettünk. Nézzük táncra perdülni a lovagokat, akik eddig hölgyeikkel kénytelenek voltak a függönyök mögött meghúzódni, mert a király táncolt… Beszéljünk nyitott szemmel a veszedelemről. Mindig csak a felettünk levő veszedelemről beszélgessünk, amíg a jó tanácsot megtaláljuk. Nem azért lettem magyar királyné, hogy elveszítsem a koronámat, mielőtt azt a fejemre tették volna.
Lajos kiegyenesedett a kérlelő, kedvszegő, fájdalmat célzó szavakra, és álltában így válaszolt Máriának:
– A magyar királynak ugyan kevesebb a hatalma, mint például a békaszemű VIII. Henrik angol királynak, akinek olyan vastag nyaka van, hogy alig fér bele a gallérjába… Kevesebb hatalma van tán Zsigmond nagybácsinál is, akinek csak annyit engednek meg az országában, hogy hosszú bajuszt nevelhessen. De annyi hatalma még mindig van a magyar királynak, hogy táncra perdüljön, amikor a lelke kísértetei elől szabadulni akar. Jer tehát, Mária, és kísérj táncba észvesztő gondolataim elől.
Mária, bár kelletlenül, követte Lajost a táncba, ezt nem mutatta, mert a királynak testi nehézségei az este elfogyasztott ételektől és italoktól voltaképpen csak most kezdtek muladozni. Bár még nem töltötte be116 tizenhatodik életévét, különös táplálkozása miatt olyan volt az emésztése, mint azoké az idős embereké, akiknek ejtőzni vagy aludni kell étkezés után.
A király most kézen fogva táncolt Máriával, a nemes apródokat, akik a gyertyákkal elősiettek a fáklyatánchoz, visszaparancsolta. És átadván magát a tánc gyönyörűségének, vidám hangon beszélt Máriához, aki hiába próbált elhaloványodott arcára mosolyt erőltetni. Valamely vándorgólya, amely ezen az éjszakán a Duna felett átrepült: elvitte kedvét Máriának a vízivár lovagterméből.
Tánc közben így beszélt Lajos király Máriához:
– Az apám gyakran látott kísérteteket, amelyekről nekem beszélt, amikor gyermekkoromban a térdén lovagoltatott. A budai palota folyosóján gyakorta szemközt jött vele Szapolyai György vagy Werbőczy, mindketten ellenségei, akiket hiába akart megragadni, mert csak levegőt markolhatott. A palotát akkor kívülről fűtötték, amíg Diósgyőrből, a mi birtokunkról pontosan küldték a fásszekereket. A kísértetek rendszerint egy ilyen fűtőlyukban tűntek el apám elől. Apám felnyitotta a kályhaajtót, odabenn zsarátnok világított, és a piszkafa a fűtő lopott sódarjait és kolbászait találta a kályhakürtőben. Holt anyámat is évekig látta a palota kertjében, ahonnan hívogatólag integetett felé fehér kezeivel… Mária, te mégsem tudsz úgy táncolni, mint eleinte hittem!
– Felség, a szívem…
– A szívükre hivatkoznak mindazok, akik félnek az élettől vagy a haláltól. Apámnak is nyomban megfájdult a szíve, amikor Esztergomból a palota udvarára berobogott Bakócz prímás uram a maga hatszáz lovasával, mert sohasem lehetett tudni előre, hogy miféle kívánságokkal jön ez a félelmetes pap. Az én szívem is mindig fáj, mert tudom, hogy a halál, mely apámat elvitte: leselkedik körülöttem. Ezért felejteni akarok… Mária, mosolyogj rám!
– Felség, a kedvem…
– Gyermekkorom óta megszoktam, hogy mindig rosszkedvű embereket lássak magam körül. Ezért szeretem most azt az embert, akinek jókedve van… Ne légy tehát szomorú soha, Mária, mert a szomorú ember nekem olyan, mint a füst, amelyet a nyári nap heve a kéményből a nyitott ablakon szobámba fúj… A szomorú ember nekem olyan, mint az éjszaka virrasztó szél, amely egymagában csavarog a pusztaságokban, hegységekben.117
– Felség, én szeretem a szomorúságot. De felséged kedvéért ezentúl víg leszek.
– A legtökéletesebb szomorú ember, akit valaha láttam, az apám volt. Ő már olyan szomorú volt, hogy a szakállát sem vakarta meg, mert az esetleg örömet okozott volna neki. Az apám azt hitte, hogy minden mosolyért, minden kedves óráért jó előre meg kell szenvedni az embereknek, mert az örömöket nem osztogatják ingyenben. így aztán tulajdonképpen sohasem bocsátotta véglegesen fejét a búbánatnak az apám, mert meggyőződése volt, hogy a rossz napok nélkül nem következhetnek el a jó napok. – Mária, hiszel abban, hogy még reánk is virradnak jó napok?
– Fiatalok vagyunk, felség, még sok mindent megérhetünk. Különösen, ha pénzünk leend.
– Én nem értek a pénzszerzéshez, csupán a pénz elköltéséhez. Nem tanított engem arra senki, hogy lehetne akár egy rajnai forintot is szerezni, ha csak nem kölcsönbe a zsidóktól. Talán te hoztál magaddal valamely tudományt a külső országokból, vedd hasznát.
A király időközben megunta a táncot, mert verejtékezni kezdett, és nagy szomjúság lepte meg. A kancsók és a vödrök, mint minden vadászatkor, színültig voltak töltve a vízi vár pincéjében, ahová néhány lépcsőfok vezetett. A király a pincének vette az útját, mint aki jól ismeri erre a járást.
Brandenburgi őrgróf éppen megérkezett az éjjeli kalandozásból, és egy függöny mögül megmutatkozott. Mária nagy örömmel intett neki.
– Van már valamim, amit cserébe felajánlhatok Medved váráért. Vöröskő vára a király ajándékából mától fogva az enyém.
A Brandenburgi hódolattal meghajolt:
– Felségednek csak egy szavába kerül, hogy az ország bármely várát lábai elé rakják.
Mária úgy tett, mintha nem is hallotta volna az őrgróf szavait. Szemöldökét magasan homlokára vonta, amikor tovább alkudozott a Brandenburgival:
– Nos, és mennyi készpénzt kell fizetnem, hogy a csere létrejöhessen?
– Valami csekélységről van szó… Jóformán beszélni sem érdemes róla – legyintett az őrgróf. – Valami adósság van a birtokon, amelyet Szerencsés Imre hitelezett. Ezt az adósságot meg kell fizetnünk.
– Tehát mennyi az a pénz? – ismételte Mária sürgetőleg, mert elhatározásban szerette magát gyorsnak mutatni.118
Brandenburginak láthatólag nehezére esett a pénzügyi tanácskozás, mert hiszen mégiscsak a bécsi udvar lovagja volt, ahol a hölgyekkel nem volt szokás pénzről tárgyalni.
– Az összeget, őrgróf!
– Hát bevallom, hogy mindenféle kamatokkal együtt 17 ezer és kétszáz forinttal tartozom Fortunátusnak…
– Mennyi az rajnai pénzben? – kérdé Mária, és magában számolt. Brandenburgi kivágta:
– Ahogyan mostanában Budán számolják a zsidók a rajnai forintot: ez az összeg megfelel 26 ezer és 812 rajnai forintnak.
– Nem lehetne arról tenni valamit, hogy a magyar forintot a budai zsidók kedvezőbben számítsák? – kérdezte hirtelen Mária bizonyos elgondolkozás után.
– A magyar királynak erre nézve semmi hatalom sem áll rendelkezésére – felelt a Brandenburgi.
Mária ezután sokáig szórakozott szótalansággal ült helyén, és a táncosokat nézte, de nyilván nem látta őket. Messzire jártak a gondolatai… Olyan messze, ahol tizenhét éves leányoké nem szokott. Számolt magában…
A király csak jó darab idő múltával került elő, mert a bormérőszobában találkozott az ékes szavú Burgosszal, a császári követtel, aki szokás szerint Európa legkeresztényebb fejedelmeként ünnepelte Lajost. A kora őszi, hervadtán hűs és sokszínű hajnal eregette már búskomoly fényeit, amikor a mulatságnak vége lett, és a vadásztársaság visszaindult Budára. Az út menti erdőkben már a sötétkék nyakravalós cinke hallatta télies hangjait, a Dunán sietve eregették lefelé tutajaikat a Vág tótjai, mert még alkonyattal városhoz akartak érni, ahol fájukat eladhatják.
A király az éjjeli mulatozástól kifáradtan, lehorgasztott fejjel lovagolt, és alig szól vala Máriához. Mária gondolataiba volt elmélyedve…
Budán nagy meglepetés várta őket, a királynak, valamint a többi uraknak is nyomban kiszállott az álom a szemükből. A város határában találkoztak Logus Tamással, aki lóra kapva éppen Visegrádra akart nyargalni a király után. A humanista tudós, bár ez éppen nem volt szokása: nagy felindulással adta elő a dolgokat.
Az történt, hogy a király nagykorúsítása és Mária megkoronáztatása ügyében késő őszre országgyűlés volt hirdetve a Rákosra. Csak novemberre volt kitűzve az országgyűlés ideje, de egyes vidékekbeli magyarok,119 különösen a Szapolyai-részekből, a hosszú út miatt hamarabb elindultak, és Budán, a „Fehér Farkas”-hoz címzett fogadóban szállottak meg. Hogy, hogy nem, egyszerre súgni-búgni kezdtek a fogadóban, valaki azt találta ki, hogy a király nagykorúsítása után felszabadítja a jobbágyságot, hogy így tegyen szert elég erőhatalomra a török ellen… A visegrádi vadászat híre éppen kapóra jött a „Fehér Farkas”-beli uraknak, mert elhatározták, hogy betörnek a palotába, és ott mindent szétszórnak. Tervük tán könnyen sikerülhetett is volna, ha ugyancsak ezen a napon véletlenül a végekről meg nem érkezik Tomori uram a maga huszonöt lovasával. Tomori már a budai palotában volt, amikor a kapu előtt gyülekezni kezdtek a nemesurak, és éktelen káromkodásba kezdtek. Tomori azonban helyén volt, bezáratta a palota kapuját, majd mikor a nemesurak fokosaikkal döngetni kezdték a kaput: a végek kapitánya megtöltetett egy nagy puskát, és azzal a dühöngő nemesurak közé lövetett.
– Tomori Budán! – kiáltott fel Lajos király, és megsarkantyúzta lovát, hogy gyorsabban érjen a palotájához.
A palota előtt Tomori végvári vitézei őrködtek… Üres volt a térség és utca, mindenki házakba bújt az elszánt vitézség elől.
– Tomori! – kiáltotta a király, amikor benyargalt palotájába, és lováról leugorva, egy szőrcsuhás szerzetes nyakába vetette magát.
Mária ekkor látta először Tomorit…120
