1
1
Pénteki napon indultunk el Budáról a török ellen, mert ezt a böjtös napot javasolták a papok, valamint királyném. Mária is szerencsés napjának mondja a pénteket. Ámde én, szegény diák, már kora gyermekségem óta ellenséges napnak tekintem a pénteket. Mennyi szárazbabot kellett ennem a kolostorokban.
Csepelig még csak derekasan haladtunk, mert velünk volt királynénk is, aki egész idő alatt a király mellett ült a naszádban, és annak kezét fogta. Ha egy ilyen kéz nyom bátorítást a férfi kezébe, akkor a vesztőhelyre is nyugodtan lehet elmenni.
A csónakosok szomorú nótákat danoltak. Mint már az ilyen vízi emberek szoktak. Én nappal is, fene meleg volt Szent Jakab hava ebben az esztendőben, hideget éreztem a hátamban, amikor ezeket a nótákat hallottam. De beteg voltam attól is, hogy a királyném egész úton nem vette le a szemét a királyról, mintha örökre emlékezetébe vésni akarná királyom arcvonásait. Királyomnak a szakálla már javában göndörödött, bozontoskodott, mint akár az apjáé, mert borbélyt nem engedett magához az utolsó hetekben. Valahogyan megnőtt az orra is, mint a holtaknál szokás. Talán, mert beesett lett sápadt arca.
A királyné fogta a király kezét, és a király hallgatta, hogy mit beszél az asszony:
– Ne félj, nem történik távollétedben semmi, csak jó. Thurzó Elek urammal meg Szalaházy püspökkel, akiket őrizetemre hagytál Budán, majd elbánok. Rendbe hozom a háztartást, kitakarítom a palotát ellenségeinktől, meg aztán ezek közül a bőrükben nem férő magyar urak közül is ott hagyja egypár a fogát a csatában, minden kincsüket, jószágukat nem vihetik a másvilágra.
– Ne bántsd a szegény magyarokat – felelé az uram, királyom –, régen megbánták ők már azt, amit királyuk ellen vétettek.
– De én asszony vagyok, nekem nem kell nagylelkűnek lenni az ellenségeimmel167 szemben, mint ezt ti, férfiak, prédikáljátok. Én majd megfizetek nekik, ha másképpen nem: a tíz körmömmel, azokért a bántalmakért, amelyeket magyar királyné koromban Budán szenvednem kellett. Hej, urak, ti pénzeszsákok, ti püspökfalattól és hegyaljai bortól részegeskedők, ti gőgösök, akik a vadászebetekkel jobban bántatok, mint királyotokkal, majd jön még kutyára dér. Te csak azon igyekezz, hogy minél hamarabb hazakerülj Budára. A régi kályhafűtő sem lesz a helyén. A zsidók mind kitakarodnak az országból. Nemhiába vagyok a sváb császár unokája.
A naszád végében, a két könyökömre hajtva a vén fejemet, hallgattam királyném beszédét, mert azóta, mióta a hadjárat megindult, mindig a király közelében kellett tartózkodnom. Néha még sötét éjfélen is eszébe jutott neki valaki, akihez segedelemért lehetne fordulni. Erdélyi vajda, erdélyi püspök, horvát bán, Ferdinánd, akik bizony nem sokat törődtek a mi nagy bajunkkal. Ámde vadászatok, mulatságok sem űzik el vala a kísérteteket királyom lelkéből. Leveleket kellett írnom még a visegrádi erdőből is, a vadkan elejtése után. Pedig ez az idő valóban nem arra való. Királyom, Lajosom éppen úgy kedvelte a levélírást, mint régi királyom, Ulászló. De az öreg úrnak csak kölcsönkérési gondjai voltak. Pénzt mégiscsak könnyebben kaptunk kölcsönbe a budai zsidóktól, mint sereget valahonnan a külországból.
Most is, alighogy elszundítottam volna a naszád végében, csak szólít ám királyom testőre, Kiskállói Vitéz János, aki Szabolcs megyéből jött, hogy a királyt a hadjáratba elkísérje. Levelet kellett írnom Ferdinánd főhercegnek – ágyúkért. Honnan vegyen ágyúkat Ferdinánd?
Tudtam, hogy Csepelen sokat fogunk sírdogálni, mert királyom nem engedte meg, hogy királyném útjában őt tovább is elkísérje. Szegedi Antalnak, a tábori prédikátornak és ferencrendi apátnak kellett közbelépni a káplánokkal együtt, hogy a királyt a királynétól el tudják választani.
– Sohasem látlak többet – jajgatott királyném, amikor a papok nagy nehezen lóra ültették Lajosunkat.
Majláth István, a király étekfogója, oda is szólott Horváth Gáspár királyi istállómesternek, hogy így járnak mindazok, akik asszonyt hadba visznek.
A királyné kendőjével sokáig integetett eltávolodó férje után, talán a folytonos hátranézegetés is volt az okozója, hogy a király nem vigyázott lova kantárjára, és a paripa az útban gödörbe lépett. A király leesett a nyeregből, a megsántult lovat pedig nyomban ki kellett irtani.168 Estvére Ercsiben a konyhatűz körül sokat beszélgettünk erről a dologról. Senki se merte jó ómennek mondani.
Most már lassabban mentünk. Az a háromezer ember, aki velünk jött, bizony nagy port vert fel a kánikulás országúton. Csak úgy találomra lehetett megmondani, hogy merre járnak az esztergomi érsek bandériumai. A felszálló porfellegben csupán a külföldi szerzetesek lobogói látszottak, akik olyanformán jöttek el messzi zárdáikból Magyarországba, mintha búcsúra jönnének; igaz, hogy mindegyiknek kard volt az oldalán.
Reggel a király gazdámat, káplánomat, Szerémi Györgyöt hívatja sátorába, és azt mondja vala neki, hogy nagyon rossz álma volt a királynéval. Hiába mondja neki káplánom, hogy ez mindig így szokott lenni fiatal házastársaknál, akik megszokták vala az egymás mellett való elhálást, a király csak a kezébe hajtja a fejét, és tovább aggódik feleségéért. Végre aztán káplánom azt tanácsolja a királynak, hogy a derék Oláh Miklóst ültesse lóra, küldje el a királynéhoz Budára, hogy az vigyázzon biztonságára. Ezután nyugodtan utaztunk Pentelén, Dunaföldváron, Pakson, Tolnán. A királynak az álmai megjavultak. Igaz, hogy reggeltől estig kifárad a nyeregben, pedig alig megyünk négy mérföldet egy nap alatt. Napról napra sápadtabb az arca, amikor előjön sátorából. Enyingi Török, akivel ismeretségben vagyok még Ulászló uram idejéből, elmondja, hogy éjszakai testőrködései idején hallja, amikor a király álmában olyan panaszosan kiáltozik, hogy ő már sokszor kivont karddal akart nekimenni a kísérteteknek, de félő, hogy a király sátra körül bolyongó lelkek között a királyné lelkét is kettéhasítaná.
De azért csak utaztunk tovább, habár a tábori konyha nagyon megromlott. Régi barátom, a konyhamester ugyan esküdözött, hogy most is ugyanazokkal a szakácsokkal, kuktákkal, inasokkal főzeti az ebédeket és vacsorákat, mint Budán, de én sok mindennek a hiányosságát kezdem vala érezni. Nem olyan fűszeresek többé a királyi konyha ételei, mint Budán megszoktuk, mikor minden este bál volt a palotában.
– A szájad íze romlott el, vén szamár – mondja konyhamester barátom. – A társzekerek a hadiszerszámokkal, ágyúkkal, lőszerekkel, felszerelésekkel ugyan messzire elmaradtak tőlünk. A hajók is csigalassúsággal jönnek utánunk, de a konyhára, pincére én vigyázok. Kérdezd meg a mi urainkat, hogy melyik nem rakta tele a bendőjét éjszakára, és melyik nem lett részeg a boraimtól?
No hiszen, részeg ember volt elég, még agyon is verdesték egymást,169 amikor összeperlekedtek. Hetykeséget és bolondságot ád az emberbe a borivás. Én mindig mértékletesen ittam, mert természetem olyan, hogy elbírja a bort.
Mohácsnál aztán találkozánk a kalocsai érsekkel, Tomori úrral, aki nagyon felkavarta még azt a kis étvágyunkat is, amely a hadba vonulás óta megmaradt. Ez a barát, aki komiszabb posztóból varrott csuhát hordott, mint a legrongyosabb szerzetes: legelőször is azzal állított be hozzánk, hogy hol maradtak a társzekerek a hadiszerekkel meg fegyverekkel?
– Útban vannak – felelt kis királyunk, és leginkább szeretett volna sátrába menni a kiabáló hadvezér elől, aki azzal kezdte, hogy mindent és mindenkit összeszidott.
Tomori ellenben nem engedett, és vele szembeszállani senki se mert, mert híres erőszakos ember volt. Nándorfejérvárnál már ismeretséget kötöttek vele a törökök, akik azt mondják róla, hogy a gonoszoknak a legravaszabbika és legderekabbja volt. Olyan volt, mint az a kemény vas, mennél több csapást kapott, annál keményebbé lett. Ha, mint veszett kutyát agyonütötték volna, akkor is feléledt volna.
– Hol vannak az álgyúk? – bömböli Tomori a király sátora előtt, és legjobb volt ilyenkor elmenni valamerre a mezőre, és lefeküdni, hogy az ember ne lásson és ne halljon semmit.
Királyunk, Lajosunk naphosszant könnyezett, mióta ez a kutya pap a táborba jött.
– Hol vannak az álgyúk? – tombolt tovább Tomori, hogy paraszti posztóból varrott csuhája keringett körülötte, mintha vergődő szárny volna. Ki merte volna ennek az őrjöngő papnak megmondani, hogy az ágyúk a dunai hajókon maradtak, mert nem volt elég időnk azoknak az elszállítására. Hadd hallja meg az igazságot mástól a pap, én bizony nem állok oda, hogy a pallosával kettéhasítson. Mióta hadba szállottunk: mindennap agyonütöttek néhány embert, mert a régi haragosok a hadiállapotot nyomban felhasználták arra, hogy bosszújukat kitöltsék.
– Mindegy az, hogy én verem agyon a cimborát vagy a török – védekezett egy horvátországi nemesember, aki Batthyány bánnal jött a seregbe, és valamely elintézendő dolga volt More Fülöp, pécsi püspök úr számadójával.
Uram, királyom, egyetlenegyszer sem hívatott levélírás céljából. Nem írt már senkinek levelet, magába vonulva üldögélt sátorában, és őszülő szakállát és bajszát vájkálta a kezeivel. Még arra sem vidult fel, amikor170 Tomori némileg lecsillapodva visszatért délután, és jelenté, hogy nem kell már annyira félni, összeszedett valami nyolcvan ágyút, a csata további sorsát pedig majd csak eldönti a hagyományos magyar vitézség.
– Mert a magyarok élhetnek mulyán, de a halállal szemközt bátrak szoktak lenni – monda orátori hangon a kalocsai érsek.
Királyom Tomori szavaira annyira-amennyire megnyugodott, különösen akkor, midőn Tomori nem követelte többé rajta az ágyúkat. Alkonyattal még sétálgatásra is indult a táborban és sétájában mi, udvari emberek, távolról követtük.
Hiszen voltunk mi itt annyian, amennyien már régen nem gyűltünk vala össze a török ellen. Voltunk vagy harmincezren, amennyi ember éppen elegendő lett volna egy kisebb hadjárathoz. Csak az okoskodók mondták, hogy most olyan nagy erővel jött a török, hogy meggyőzésére kevesen vagyunk. De hát mire való a magyar vitézség, amely sohasem ijedt meg a kétszer annyi ellenségtől?
Itt volt Tahy János, a vránai perjel, a hadaival, Bánffi János, Pogány Simon, Erdődi, a zágrábi püspök. Minden vitéz nehéz vértekkel, sisakokkal, páncélokkal, bontónyársakkal, buzogányokkal, pajzsokkal, kardokkal felszerelve, ahogy dicső elődeink idején volt szokása a magyarnak hadba szállnia. A lovainkon hadi patkó, amely szétzúzza az ellenség fejét. Íjaspuska meg közönséges íj a gyalogosoknál. A királyi bandériumban azonban valódi puska is akadt.
Éppen szemlélődéseink alatt hoznak ám Nagy-Nyárád felől a Pekri Miklós emberei egy csomó török foglyot.
– Kémkedtek a kutyák – jelentette Pekri Miklós.
Tomori uram szemügyre vette a foglyokat:
– Hm – dörmögte –, ezek nem kémek, ezek rendes janicsárok, látom, hogy spanyol lőfegyverük van.
Tomori uram Nándorfejérvárnál már elegendő törököt látott életében. Vallatóra vette a foglyokat a maguk nyelvén…
– Bali bég ezeknek a parancsnokuk, az pedig lófarkas csapatvezér. Jó lenne, ha Pekri uram visszafordulna Nagy-Nyárád felé, amerről most jött, és a Német-Boly felé vezető országúton körülnézne, hogy nincs-e ott elrejtőzve valamely török sereg, amely bennünket hátulról megtámadhatna.
Pekri uram azonban nem az az ember volt, akinek egy barát parancsolhatott volna.171
– Eb ura fakó, most jövök Nyárádról, és elhozám magammal az összes törököket. Menjen a fővezér úr maga, ha több törököt akar fogni.
Királyom csendesen hallgatta a pörlekedést, még nem ismerte a magyar urakat eléggé ahhoz, hogy tudhassa, hogy a harc előtt egymás közötti veszekedéssel szoktuk feldühösíteni magunkat, hogy aztán a csatában megint csak egymás segítségére legyünk, és holtig tartó barátságot kössünk.
– Hát senki se megy Nyárád felé? – üvöltött Tomori. – Bali béget kell kiugratni, hogy hátulról orozva ne jöhessen ránk.
– Itt vannak a vitézlő szerzetesek a rendekből és kolostorokból. Azoknak parancsoljon az érsek úr – kiabált vissza Pekri uram.
Volt még ezen az estén több veszekedés is a táborban. Drágffy János országbíró veszett össze Horváth Simon főpincemesterrel, mert az elrejtette a borokat a vitézség elől. Tharczay János uram Henrik, dolinai várgróf személyében korholta az egész csehországi nemességet, hogy kevesedmagával jött el a csatába. Legjobban szerettünk volna egymásnak menni, de aztán meggondolkoztunk, mikor híre futamodott, hogy reggelre csata lesz, hajnalban kell indulni, mert a török Mohács alatt van.
– Majd elvégezzük a dolgunkat csata után – mondogatták fenyegetőzve az országbíráék, főpincemesterék, várgrófék. Dehogyis gondolt volna arra valaki, hogy ez legyen az utolsó éjszakája ama hosszú, nagy éjszaka előtt, amelyből aztán nincs visszatérés.
Fél szemmel szundikáltam én is királyom sátrának közelében, sehogy se ment a fejembe, hogy a csata előtt a királynak nem jut eszébe leveleket íratni. Itt is, ott is van még valaki, király vagy püspök, aki küldhetne hadakat, ha akarna. Móré uram, a pécsi püspök, ezer darab arannyal tölti derekán az éjszakát, azt is kölcsön lehetne kérni valami jó záloglevél ellenében. Sehogy sem tetszik nekem, hogy a király, mióta Budáról elindult, senkitől sem kért kölcsönt. Így tett az apja is, amikor halálát érezte közeledni.
A csillagok nagy messziségben pislogtak. Uram, Istenem, nézegeti-e valaki Budán is ezeket a csillagokat? Kölked község felől most kakasszó hallatszott. Azon vettem magam észre, hogy a meleg harmat kiverte a homlokomat, nemsokára üt az indulás ideje.
Batthyány és Tahy uram indultak el legelsőnek, mert nekik a jobb szárnyon legmesszebbre volt dolguk a csapataiknál. Kétezer ember várta már ott harci türelmetlenséggel a muladozó augusztusi éjszakát. A bal szárnyra Perényi Gábor uram indult el, mikor még olyan sötét volt,172 hogy a sátrak köteleit sem lehetett látni. Búcsúzni jöttek az ébren levő, sátora előtt álldogáló királyomhoz Tarczay uram, aki a királyi kamarások háromezer főnyi seregét fogja parancsolni. Korlátkövy Péter uram, aki a főurak bandériumában tartja fenn a rendet. Trepka és Schlik a zsoldosokkal, szerzetesekkel, németekkel, csehekkel, tótokkal már éjfélkor elindultak.
– Hát mi hova megyünk, uram, királyom? – kérdeztem felséges uramat, amikor az írószerszámaimmal előbújtam a sátor mögül.
– Te vén diák, csak maradj mellettem, mert hátha lesz valami üzennivalóm a királynénak, akkor is, midőn már nem tudom mozgatni a kezemet – monda királyom, és az éji esőtől megfehéredett arca, szakálla, haja világított a szürkületben. Talán Urunk, Jézusunk volt ilyen, amikor a Golgotára kísérték.
A páncélok, vértek, fegyverek ezüstözve, fénylően együtt voltak a sátorban.
– Ezt a mellvértet – monda Szerémi uram és káplánom, amikor a királynak segédkezett az öltözködésnél – tegnap kipróbáltam az egyik török fogoly lőfegyverével. Nem lyukasztja át a golyó még tízlépésnyiről sem.
– De nehéz is – felelé királyom.
Így öltözködött királyom talpig vasba.
– Ne felejtse, felség, a pecsétgyűrűjét – szólt káplánom, és a király jobb kezének mutatóujjára felvonta az arany pecsétgyűrűt a magyar címerrel ékesítve. Ludovici II. regis volt a pecsétgyűrű felirata, régi, boldog napokban hányszor nyomtuk ezt mindenféle levelekre!
A király, mielőtt sisakját fejére tette volna, letérdepelt a sátorban, meggyónt, imádkozott, és megáldatta magát gyóntatójával, káplánommal.
Még egy pillantás a király ezüst színű fiatal arcába, mint valami túlvilági látományéba… Aztán ráborult a sisak a király fejére.
Mikor lóra ültünk, akkor eszméltem rá, hogy reggelizni el is felejtettem, pedig nem szoktam az ilyesmiről megfeledkezni, amikor dologba megyek.
Nagy német ló volt a király lova, sógorától, Ferdinándtól kapta ajándékba, hogy teljes biztonságban igyekezzen a csatába. A lovat sokszor kipróbálták az ugratásokban, a vadászatokban, a lovagjátékokban. Nem hibázott az sohasem. A király vaskesztyűs kezében erősen fogta a kantárt, mert ilyen fogásra volt szüksége az oroszlán- és bikavérű paripának.173
Vajon meddig győzi erejével a király fékezni ezt a hatalmas állatot? Sehogy se tetszett nekem, hogy a csatában majd még a maga alatt levő lovával is birkózni kell a királynak. Jobban szerettem volna látni amolyan jól futó, hosszú sörényű magyar lovon, amilyent Báthori István nádor, Bánffi János, Telekessy Imre, Erdődi Péter választottak maguk alá a csatába. Még Majthényi uram is, az udvarmesterünk amolyan könnyű lovacskán üldögélt, amelynek nem a szügyében, hátában, hanem a lábában volt az ereje.
…Ez a nagy, német paripa lett aztán a vesztünk, amikor a csatának vége volt, és azt néztük, hogy merre meneküljünk az ordítozó törökök elől. Nagyon sokan voltak a pogányok, nem bírtunk velük. Annyian jöttek ránk, hogy némelyiknek a kezébe már nem is jutott fegyver, csak amolyan bunkó, amilyennel nálunk a Bakonyban verekedni szoktak. A királyom is levágott néhányat közülük, mert ott verekedtünk az első sorban. Én nem tudnám megmondani, hogy hány kutyafejű bukott el a kardom alatt. Nagy szomorúság volt az egész idő alatt a szívemben, nem tudtam kedvemre verekedni, mint hajdanában a végváraknál tanultam. Maroknyian voltunk a mindenfelől reánk özönlő pogányság között. Csak itt-ott látszott már végezetül egy magyar, az is földre tiporva, holtan, haldokolva.
Ki tudná, hogy mi történt tőlünk messzebb, ahová a szem el nem láthatott a tengernyi pogányság miatt? Vajon ott is úgy szorongatják a szegény magyarokat a kutyafejű sáskák, mint itt, a középen, ahol királyom, uram oldalán harcoltam? Talán győz Drágffy uram a jobb szárnyon? Talán tartja magát balról Perényi uram? De nekünk menekülni kellett, ha nem akartunk az egyre özönlő pogányság fogságába esni.
– Szegény Magyarország! – hallom csak egyszerre királyom, uram jajkiáltását. Golyó találta a mellvértjét, de nem sebesíté meg.
Itt volt az ideje, hogy megragadjam a király lovának a zabláját. A szilaj német ló nehezen engedelmeskedik akaratomnak, beleizzadok, amire a lovat elkormányozhatom az első hadisorból, aztán neki a mezőnek, neki a pataknak, amely piszkosan, sárgán, Kis-Duna módjára kavarogva futamodik partjai között. A király lova nem akar ugrani. A megveszett bestia megtagadja az engedelmességet. Kétszer-háromszor vágtatunk neki az ugrásnak, a király lova félrerántja magát az ugrás előtt. Hogy jó példával járjak elöl, elhatározom, hogy én ugratok előbb a makrancos állat előtt. „Bele a sarkantyút!” – kiáltom uram, királyom174 felé. Az én lovam partot ér. Hátranézek. A király lova ugrás közben döglötten visszahanyatlik a partról a patakba. A patak partján az üldöző pogányság. A király elmerül a sáros vízben.
