2 Mária utolsó estéje Budán
2
Mária utolsó estéje Budán
Mária utolsó estéje Budán
– Alamizsnás Szent János koporsóját mentsétek meg a pogányok elől! – dördült végig egy hang augusztus harmincadikán éjszaka a budai palota folyosóin. Burgio bíbornok, a pápai nuncius hangja volt, akit ágyából ugrasztottak ki azzal a hírrel, hogy Mária királyné még az éj folyamán el akarja hagyni a palotát.
A szent üvegkoporsóját valóban felkapják vala az udvari legények, és futólépésben viszik a Duna-partra, ahol már várakozik a teherhajó.
Holdvilágos éjszaka volt akkor; a holdsugarak merengve nézegettek be a budai várba, mintha semmi sem történt volna Magyarországon. A palotában egyetlen fáklyát sem gyújtottak meg, mert semmi szükség nem volt arra, hogy a gyanakvó budaiak bármit is észrevegyenek a készülődésből. Budán még csak annyit tudtak, hogy a csata Mohácsnál elveszett, de a király sorsát senki se ismeré. Talán csak Mária sejtett valamit, ezért kínozta szívét szörnyű nyugtalanság. Menni kellett innen, mert különben reászakadnak a falak.
A királyné a palota északi folyosóján tartózkodott, magára kapkodott öltözetben, és elparancsolta a folyosóról az udvari hölgyeit, akik asszonyi sivalkodással, hangos jajgatással, kéztördelve körülvették.
– Menjetek innen, nem akarok közületek egyet sem látni, mert valamennyien olyanok vagytok, mint a tyúkok, amelyek éjszaka megvakulnak. Szedje rendbe mindenki a cókmókját, mert éjfélkor akkor is elhagyom a palotát, ha egyedül kell nekivágnom az utazásnak.
– De hát hová megyünk? – sikoltozott a cseh Helene, aki a legtekintélyesebb udvarhölgy volt Thurzó kincstárnok úr barátsága révén.
– Talán Mohácsra, talán Pozsonyba… amint a király tanácsolta utolsó levelében. Csak innen el! – felelt Mária, és a két karja közé szorított175 homlokát a hűvös ablaküveghez nyomta. – Sok rongyot ne hozzatok magatokkal, lóháton utazunk, mert a hajón még nekem sincs helyem. Ott csak egy ember részére van tér: a koporsóban fekvő szent részére. A budai tornyokban csengő hangon vertek az órák, mert még nem menekültek el Budáról az órások. A palotába a Duna felől becsapongtak a denevérek, és együtt röpködtek a futkározó frájokkal. Lángja és füstje nem volt a tűzvésznek, amely itt olyan hirtelenséggel kerekedett, mintha valami madár hozta volna körmei között a parazsat, de néha jobban megriaszt a tűz, amelyet nem láttunk, amelyet csak érezünk… A királyné minden erejét összeszedte, hogy össze ne roskadjon e borzasztó órában, huszonegy éves volt, izmai rugalmasak, ha lelkét pöröllyel össze is zúzták vala az uralkodás évei. De néha jobb lélektelenül cselekedni.
– Vajon hol vannak Thurzó, Bornemissza? Miért bíznak mindent a káplánokra? – beszélt a királyné hangosan, bár egyedül volt a folyosón.
A távoli folyosókon olyan döngő, szüntelen, megszakítatlan lépések dörögtek, mintha örökös temetés volna a palotában, és a koporsókat egymás után vinnék le a lépcsőkön. Bútorokat hordtak… A királyné néha felrezzenve, a folyosó ajtajához ugrott, és a holdvilágnál bizonytalanul mozgó szolgákra, vitézekre sikoltó hangon rákiáltott:
– A bőrével fog fizetni az, aki valami kárt tesz a bútoraimban. Vigyázzatok az ágyamra!
A bútorok döngve, dohogva, mintha magukban káromkodnának a rendháborításért, vonultak lefelé a lépcsőkön. Az eresztőkötelek úgy feszültek, mint a hajók kötelei a viharban. A csigák visítottak, mintha láthatatlan akasztófákon függnének. A felszálló portól néha fuldokolva köhögött egy-egy vén katona, akit éppen öregsége miatt hagytak hátra a palotában… Végre nagy kenderszakállával kísértetként megjelent Bornemissza János, a várnagy, és a kulcsköteget a királynénak nyújtotta.
– Felség, lezártam minden szobát, ahol bútorokat hagytunk. Pecsétet ütöttem a zárakra.
A királyné a földre dobta a kulcsokat:
– Azt hiszed, hogy nem rabolnak ki itt mindent a távollétemben? Akár a magyarok, akár a törökök? Csak az a kérdés, hogy melyik jön előbb.
– Felséged a magyaroktól fél? – felelt búsan a várnagy.
– Elsősorban előlük menekülök. Félek Zápolya martalócaitól, félek176 azoktól, akik gyáván megfutamodtak a csatából, és most elözönölvén az országutakat, csorba nélkül maradt kardjukat az ártatlanokra emelgetik. A pogány lassú és tunya, előbb a csatatér halottait rabolja ki, mielőtt újabb zsákmány után nézne. De a magyar rablók esetlegesen már holnap itt lehetnek. El innen, Bornemissza, amíg szabad az út.
A várnagy, aki talán az egyetlen férfi volt a budai palotában, aki nem vesztette el a fejét a csatavesztés hírével megérkező német szolga (Mária szolgája) láttára, nyugodtan így felelt:
– Ha a király életben van, akkor a magyarok tiszteletben fogják tartani az ajtókon elhelyezett királyi pecséteket. Ha pedig a király nem jöhetne többé vissza Budára: akkor mindegy nekünk, hogy mi történik az elhagyott palotával.
– Hagyj békét, várnagy, ócska bölcsességeddel – türelmetlenkedett a királyné. – Tudom, hogy idegeid ércből vagy pedig kőből vannak, nem pedig emberi húsból. Kerítsd elő Thurzót! A pénzről akarok vele beszélni.
A várnagy hunyorintott pókhálós szemével. Tudta ő, hogy ebben a bábeli felfordulásban Máriát megint csak a pénz érdekli, amelyet valahol rejteget… Thurzó vérpirosan, rekedten, támolyogva közeledett valamerről a királyné hívására. Nem volt emberi alakja a daliának. Mintha az imént metszették volna le az akasztófáról. A királyné két kézzel ragadta meg a kincstárnok vállát:
– Térj magadhoz, ember. Nem látod, hogy gyönge nő létemre mily bátran viselem sorsomat? Én nem akarok meghalni, mint ti itt valamennyien körülöttem. Élni kell Magyarországért, nem pedig a halálba szökni a bánat elől… Mi történt a pénzemmel, ötvenmázsányi vert ezüstömmel?
– Csak tíz mázsáról tudok – felelt fogvacogva Thurzó. – Negyven mázsát már régen elköltöttünk belőle a királyra, a hadakra, a hitelezőkre. Ami ezüst volt a budai templomokban, abból mind pénz lett. Sokba került nekünk az, hogy a király maga ment el a csatába. Fel kellett öltöztetni a katonákat, hogy méltók legyenek a királyhoz.
Mária a homlokára szorította a két tenyerét.
– Szóval, koldus lettem. Koldusként hagyom el a palotát, ahová egykor Miksa császár hozományát hoztam. Ó, hogy ezt a napot is meg kellett érnem. Beszélj, ember, Thurzó Elek, beszélj, mit vihetnék magammal a palotából, hogy ne kellessen szükséget szenvednem utaimban?177
Thurzó, mintha eszét veszítette volna: csak némán nézett a királynéra, aki a vállánál fogva rázta:
– Bethlenfalvi! Térj magadhoz, ember! Az éj múlik, reggelre, mire a budaiak észrevennék: messzire akarok innen lenni, még ha csupasz életemet vinném is magammal. De Magyarország királynéja vagyok, nem állhatok ki koldulni az országutakra.
– Tíz mázsa ezüst van a lovak hátára pakolva, miután felséged lóháton akar utazni.
– A ló biztos, a hajó bizonytalan. És a tíz mázsa ezüstpénzen kívül?
Thurzó a két tenyerét kifelé fordította, ami bizony elég érthető mozdulat volt, még a királyné is tanulhatott belőle.
– A Korvinák! – kiáltotta most a királyné. – A Korvinákról megfeledkezel, kincstárnok? A negyedik Evangéliumot itt akarod hagyni a pogányoknak vagy a még pogányabb magyaroknak?
– A Korvinákat még sohasem vitték ki a várkastélyból – felelt hideglelősen Thurzó. – A Codex aureus quatuor Evangeliorum és a szertartásoknál használatos Missale című könyvek mindig a király hálószobájában őriztetnek.
– Most máshol lesz a helyük! – kiáltott fel indulatosan Mária. – Elviszem a Korvinákat zálogba, hogy legyen valami emlékem abból a korszakból, amikor Magyarország királynéja voltam. Ló hátára pakoltasd a könyveket. Éjfélkor, mielőtt a kakasok megszólalnának: indulunk, Thurzó.
A palotában növekedett a nyüzsgés, mert a közeli palotákból is előkerültek az urak, akiket hű szolgáik felvertek a hírrel, hogy a királyné szökni akar Budáról. Az eleven zálog, akit Lajos király maga helyett Budán hagyott azoknak a kételkedőknek a megnyugtatására, hogy nem menekedik el az országból a törökök elől, az eleven zálog itt akarja hagyni Budát. De hiszen akkor innen másoknak is el kell menni! Lóhalálban jött a veszprémi püspök, Szalaházy László uram.
– Csakhogy még itthon találom a királynét! – nyomakodott be a püspök a palotába. – Minden szentekre kérem felségedet, hogy ne hagyja el addig Budát, amíg biztos értesülésünk nincs a királyról.
– Püspök úr, velünk tarthat – felelt elszántan Mária. – Útközben szükségünk lehet bölcs tanácsaira.
A veszprémi püspök, ismervén Mária hajthatatlan természetét: nem tehetett mást, mint engedelmet kért, hogy palotájába siethessen az úti szükségletekért.178
– A fejérvári kapunál találkozunk, ahol Lógod felé visz az út! – kiáltotta a királyné, és előkereste a legegyszerűbb ruháját, amelyben felismerhetetlen legyen az országutakon, amelyekre, íme, sorsát bízza. Ámde még a legegyszerűbb ruha is génuai bársonyból való volt, azért egy udvarhölgyének a háziruháját vette elő nagy keserűséggel.
– Nem kell, hogy bárki is felismerje Magyarország királynéját.
…És most, mielőtt végleg elhagyta volna: még egyszer bejárta a budai királyi palotát, bánatainak és örömeinek tanyáját… Nem fakadt sírva, mert lelke ezen az éjszakán örökké acéllá változott, nem sóhajtozott, mert sóhajtani felejtett – csak megsimogatta a falakat, az ajtókat, az ablakokat, melyeknek nyelvét évek alatt megtanulta.
– Isten veletek – mondta halkan egyes bútordarabjainak, amelyekhez szerető barátság fűzte.
A várudvaron lódobogás hallatszott, nyeregbe szállott az az ötven lovas, amely Máriát bujdosásában elkísérendi. Bornemissza János kísértetszakálla felfehéredett a holdvilágnál.
– A lovak a bécsi úton várnak, felség.
A királyné felrezzent gondolataiból:
– Menjünk! – kiáltotta elhatározottan a gyermekkirályné, és Budára mutatott ablakából.
– Holnapra úgyse marad itt senki a városból, mint a garastalan szegények és a zsidók.
