2
2
1914. május 10.
Asszonyom,
a Kossuth utcában, ahol májusi délben szinte álmodozva mennek tova félvilági és tisztességes hölgyek, a nők cipője és kalapja kábít, az arcokon az almafavirág színe, és a parfőm úgy repdes a szoknyák nyomán, mintha igazán csupa előkelő nők mutogatnák errefelé magukat, és a rendőrségnek semmi köze sem volna némelyik tündéri hölgy foglalkozásához, amelyről az írásbeli engedélyt a harisnyában szokás viselni, önfeledten nézem a szálloda kapujából a londoni vásárt. Minden úgy van, mint régen, a nők között több a hivatásos, mint a hivatlan. Tizenöt vagy húsz esztendő előtt, öreg rokonom szolgálván a rendőrség erkölcsökre felügyelő osztályában, gyakran ámulva vettem tudomásul sétáink alatt egy-egy hercegnő igazi foglalkozását. Mintha csakugyan igazuk volna a vidéki öreg asszonyságoknak, akik a pesti utca hölgyeit kivétel nélkül megvetik. A tavasz, a május, a lóverseny szinte újra fölvirágoztat bizonyos hölgyeket, akik a szerelemmel hivatásból foglalkoznak. Azt lehetne mondani, hogy minden második nő Boda főkapitány engedélyét hordja a harisnyájában, a többi rendőri engedély nélkül áldoz Vénusznak. Vajon hol vannak Pesten a tisztességes nők?
A szálloda, amely nemrégiben nyitotta föl amerikai stílusú kapuit a Kossuth utcában, szinte ijesztő két napot élt át a megnyitás idején, amíg visszaverte az ostromot, amely a pesti előkelősdi és szerelemmel foglalkozó társaság részéről érte. Azt lehetne mondani, hogy Budapest valamennyi titkos prostituáltjának az lett egyszerre ambíciója, hogy az előkelő hotel halljában, kávéházában vagy éttermében helyet foglaljon. Kedvezők voltak az auspíciumok: e szállodát amerikaiak50 nyitották, valószínű, hogy nem ismerősek a pesti viszonyokkal, és a hölgyek, akiket a Körutak kávéházaiban fennhéjázva szolgál ki a pincér, itt előkelő és tisztességes pozíciót remélhetnek. Jöttek, szálltak, tucatszámra repültek elő a város minden részéből. Foglalkozás nélküli és aktív színésznők, asszonyok és leányok, akik szerényen költik el uzsonnájukat a kávéház sarkában, szinte grófnékká szépültek az új világításban. Ah, tisztességesnek, előkelőnek, megközelíthetetlennek látszani: ez a vágya minden pesti nőnek, aki néhányszor megfeledkezett magáról. Mintha valamennyinek új ruhája lett volna – a közbecsülés ruházata. Mintha egyszerre, egy nap alatt elfelejtették volna, hogy tegnap még egy idegen úr megszólítását fogadták a mellékutcában. Gőgösen, finomkodva és nagy önbizalommal „szálltak” az új szállodára, amelynek fekvése a mágnásnegyed és a kaszinó szomszédságában bizonyára bearanyozta volna megkopott tollazatukat. Kimustrált, öreg csatalovak fennhangon és fennhéjázva telepedtek a XV. Lajos korabeli székekre, és a szőnyegeken teljes biztonsággal óhajtottak lépkedni közismert hölgyek, akiket a „Tarantella” kávéházban sem szolgálnak ki már az utóbbi időben.
Az angolok ellenben védekeztek. Szívósan, elszántan, életre-halálra, hisz a legdrágább holmijukról, a jó hírnevükről volt szó. A pincérek fagyos arccal fogadták az ostromot, szinte megkövült nyugalommal nem teljesítették a megrendeléseiket, azt lehetne mondani, hogy titkos jeladás fogadott minden vendéghölgyet, és hiábavaló volt mosoly, fenyegetés, lárma, erőszakoskodás – a hölgyeknek vissza kellett menni az utcára, régi kis kávéházaikba és eldugott asztalokhoz. Asszonyom, én ezt a furcsa háborút elég közelről láttam. Azt hiszem, mindig megtörténik ez Pesten, ha új hotel vagy kávéház nyílik: az első vendégeket az úgynevezett nem tisztességes társadalom liferálja, amelynek előremenetelt jelent az is, ha egy másik utcában ütheti fel sátorfáját. Kár, hogy hamarosan befejeződött a hadjárat, és elnéptelenedtek a termek, az ostromot visszaverték, gyanús hölgyek nem könyököltek az ablakra, és lassan, bátortalanul, óvatosan jelentkezett az első úri társaság, amely a jól kiszellőztetett szobákban elfoglalta helyét.51
Ebből a kis történetből az látszik, hogy még mindig a legkisebb vidéki várossal versenyez Pest abban a körülményben, hogy itt mindenkit ismernek. Itt minden nőnek és férfinak megvan a különös jelzése, amelyet a fémjelző hivatal a legtöbbször teljes biztonsággal üt rá a portékára, mintha minden ember a hátán hordaná azt a bizonyos cédulát, amelyet csínytevő diákok szoktak öreg professzorok kabátjára csempészni: „Vigyázat! Életveszélyes!” Azt hiszem, ez a leggyakoribb láthatatlan írás a pesti nők és férfiak hátán. Annyi elszánt és kétségbeesett egzisztencia csavarog a pesti utcán, hogy mindig csodálkozom, hogy férhetnek meg a városban a „rendes” emberek. Az információs irodákban hétszámra nem adnak ki kedvező információt, senki sem hitelképes, minden második ember szélhámos, és talán az ujjunkon összeszámlálhatjuk azokat, akiknek komoly hitelük van a városban. Soha még ily helytelen pénzügyi állapotok nem voltak Pesten. Senkinek sincs pénze – szinte divatja korunknak a szegénységgel való dicsekvés, a köznyomorúság fitogtatása, pedig ebben a városban mindenki nagyon szereti a pénzt. Az újkor társadalmának történetírója bizonyára majd objektívebb szemmel látja az 1914-i májust, mint mi látjuk. Egy hosszú rothadásnak, társadalmi bomlásnak a nyilvánosságra való jövetele e mostani állapot, már nem lehet tovább titkolni – szaga van. A boldogult szövetkezetek egy évtized előtt már azon a címen szaporodtak el a városban, hogy Pesten senkinek nincs pénze, tehát mindenkinek kell pénz. Érthető, hogy sokan visszasírják ez időket, amikor furfanggal, ravaszsággal, erőszakkal, nagy utánjárással mutatkozott egy kis pénz Pesten. Ah, még előbb Löfkovics és Hartman urak támogatták a pénztelen társadalmat, de még az ő idejükben kisebb volt a kamat, mégis menekülniök kellett a kávéházból. De a Belvárosban, a Váci utcában és vidékén még megélhetett hiteléből egy-egy jóképű úriember, aki mit sem dolgozott, estve ébredt, az orfeumba járt, és a fiákeres évszámra vitte adósságra. Az úgynevezett „külső”-hitel még divatos dolog volt a régi Pesten, egy pár jó cipő és jó kalap, esetleg egy prémes bunda, a szájba vett vastag szivar, naponkénti borotválkozás és bátor föllépés elegendő volt ahhoz, hogy a Váci utcában emberöltőn át hitelezzenek az üzleti férfiak. Néhány elköltözött ismerősömre emlékszem a régi Pestből, akik valóban csak annyit dolgoztak, hogy délután tekéztek a „Koroná”-ban, és nyugodtan, önbizalommal néztek a holnap elé. A vidéki ifjúság rajongott e megtermett, verekedő, bátor urakért,52 akik a testi erő fölénye és a félelemgerjesztés alapján a virágárusnál, kesztyűsnél, szabónál, vendéglősnél a legjobb kiszolgálásban részesültek. Ezt a kort szinte kedvelem is magányos tűnődéseimben: némi romantikája volt e lovagi kornak, a vívótermek, Fodor Károly kardjai, Hentaller pisztolyai jó segítségek voltak az élet gondjai közepette.
A legutóbbi esztendők anyagi romlásának szinte természetes jelenségei voltak a hirtelen elszaporodott játékbankok, amelyek némi megélhetési reményekkel kecsegtették a pesti embereket. Utóvégre a szerencse mégiscsak kiszámíthatatlan valami, és keringnek csalogató legendák a fővárosban nyerőkről, akik egyetlen, ajándékban kapott forintból nagytőkések lettek, gavallérok bukkantak föl, akiket azelőtt senki sem látott, és a játékbankok alkalmazottai a legjobb bérkocsin robogtak a lóverseny térre. Olykor némi pénzszag volt érezhető a városban, vidékiek jöttek elő, és ezreseket gomboltak ki a mellényükből, a pénz a játék éjszakáin csordában, csaknem elértéktelenedve hempergett a bankok zöld asztalain, voltak házak, ahol az ötkoronás pénzdarab jelezte a legkisebb pénzegységet, máshol csak papírpénztulajdonos kísérelhette meg szerencséjét, de tömérdek terem állott a koronatulajdonosok rendelkezésére is. Ilyenformán forgolódott néha ide-oda a pénz a fővárosban, mondják, egynémelyik kézen meg is maradott valami, ennivalója azonban rendesen volt a legkisebb poentőrnek is.
Most lezárják a játékházakat, tétlenül és tunyán, forint nélkül üldögél a játékosok tömege. Minek dolgoznának? Hisz a legbecsületesebb munkával sem lehet többé pénzt keresni a fővárosban. Lehangoltan, elhagyatva beszélgetnek szegénységükről, a zöld gyepen ugyan futnak az idén is a versenyparipák, a híres és népszerű istállótulajdonos, a fekete szakállas turfkirály csupa verhetetlen táltosokat hozott Tatáról ez esztendőben, a Springer báró nyereségi rekordja komoly veszélyben forog – de ilyen szomorú május még nem volt Budapesten.
Nem csodálom, asszonyom, hogy a szegény, élni vágyó nők tolakodnak és nyüzsögnek a Kossuth utcában. A szemekben kimondhatatlanul csillog a vágy az előkelő, finom, gondtalan élet után, és a kis szájak mohón fordulnak a helyiségek felé, ahonnan előkelő levegőt vélnek érezni. Régi nóta, hogy a kontinens valamennyi nagyvárosában Budapesten vannak a legszebb és legolcsóbb szép nők. Szegényeknek most már tán kurzusuk sincs, az árfolyamok zuhanásával az53 ő értékük is végképpen alászállott. Pénz! Ez lakik az arcokon, a szemekben, és a tavasz virágainak, a lankás hegyoldalaknak, üde ligeteknek szinte örökre elmúlott divatja. Ugyan, kinek pengetik a költők lantjaikat, kinek mutatják az alkonyati égen szálldosó felhőket és az esti csillagot a város határában, midőn ennivalója sincs a legtöbb embernek Budapesten!
Szomorú dolog, asszonyom, hogy ily levelet írtam önnek, amelyet az ostromlott városokból szoktak lopva elküldeni megbízható küldönccel. Szebb lett volna írni a Kossuth utca ibolyaszagú déli sétáiról, a korzó orgonavirágos hölgyeiről és róla, valamennyi között a legkedvesebbről, a csalfáról, a hűtelenről, az imádottról: az úrhölgyről. Még az öreg templomon elmerengni is költőibb lett volna, amelyet a Kossuth Lajos utcában a barátok lebontanak, hogy bérházat építsenek a helyére. (Lám, a szent férfiak is!) Lehetett volna írni dalról, májusi ájtatosságról, hol a kedvesért imát mondanak drága ajkak, kisírt szemekről, amelyeket álmomban láttam, nagy, fehér hajókról, amelyek a nagy vízen vitorláznak. Sajnos, hogy az élet olyan rossz költemény, hogy pénz nélkül nem tud tetszést aratni, és a legszebb női szemek mégiscsak Salamon bácsira, az öreg uzsorásra ragyognak, nem pedig a Petőfi Társaság lírai pályázatán díjnyertes költemény szerzőjére.
