3
3
1914. május 31
Tíz esztendővel ezelőtt, amikor még a lapíró aranyifjúság az orfeumba járt, Tarján Vili volt a legnépszerűbb gyerek az éj komolyabb hölgyei körében, benn a nagy szakállú Munczy Lajos vonta a könnyed francia sanzont, és a télikert falán frissek voltak a pohártörés nyomai a legendabeli pezsgős éjszakákból, midőn a Pomery patakban folyt, és ezer forintot elverni egy éjszakán olyan megszokott dolog volt a Somossy házban, mint Bauman Karcsi népdalénekes mindennapi biliárdpartija, a büfé hölgyei, mint példás és tiszteletre méltó háziasszonyok polgári otthonukban, egyszerű, fehér blúzban, olcsó, fekete szoknyában üldögéltek a pamlagon, a jószívű Tekla a kézimunkáját is magával hozta, a virágárus dáma csaknem harisnyát54 kötött, még éltek azok a bizonyos „régi, derék lányok”, aki után sóhajtva gondolt nem egy öreg gavallér, aki barátnő, pajtás, tanácsadó, ápolónő és fizetőmester volt egy személyben, a gavallér tárcájából arányosan juttatott keresményt zenészeknek, pincéreknek, szegényebb sorsú kartársnőknek, a virágáruslánynak, portásnak, fiákeresnek, az öreg Stern bácsinak, aki hajnalban a kocsit hozta, és végül a házmesternek, hogy mindenki megelégedett egy-egy nagyobb mulatság után, még a gavallérnak is maradt ebédrevalója, egyszóval a „régi jó virtsaft” idejében a télikertben egy kellemetlen arcú, durva hangú, ordináré magaviseletű, páva módjára felöltözött, kalapos hölgy tűnt fel a háziasszonyok között. Az éjjeli hírlapírók ebben az időben többnyire feketekávé mellett lumpoltak, igaz, hogy kitartóan és elszántan, a páva megvető ajkbiggyesztéssel suhant el a pénztelen fiúk mellett, általában senkivel sem állott szóba, talán egy-kétszer a cigányprímással, Vörös Elekkel, a nőket és férfiakat olyan buta megvetéssel kezelte, mint a civil életben a szegény tanárok az írókat. Szeretett vállat vonni, semmi és senki nem imponált neki, szolgáló még nem volt büszkébb természeti adományra, mint Emília. Ah, hogy fitogtatta strucctollait, gyémántjait, cipőjét és ruháját. A jó háziasszonyok szinte belebetegedtek Emília megjelenésébe, egy ékes pincér hamarosan gúnynevet talált, elnevezvén a gőgös cselédet Mágnás Elzának, és Emília büszkén viselte új nevét. Ah, mily gőgös volt szegényke. Blau Diogénesz, aki akkoriban a legbölcsebb férfiú volt Budapesten, lámpagyújtás után – a bölcsesség kövét azóta elhalászták előle törtető fiatalemberek – az orfeumi hölgyzászlóalj felett szemlét tartván, barátságosan elbeszélgetve a manipulánsokkal, akik egykor valóban szolgáltak Cecil mellett a Frauenbataillonban, Mágnás Elza felett összeráncolta homlokát:
– Ilyenek azok a nők, akiket meg szoktak ölni és kirabolni. Valami fiatal makró.
Emília ugyanis sugárzott az ékszerektől, és ha nem akadt barátja, aki kocsin hazavigye, a fukar leány gyalog ment éjjel lakására. Az orfeum környékén jó emberek laktak akkoriban. Sem Mágnás Elzának, sem másnak nem esett bántódása. Az éjszaka bölcsének jóslata tíz esztendő múlva válott valósággá, és csupán az nem volt stílszerű Mágnás Elza halálában, hogy nem szerelmeskedés közben húzták meg a hurkot a nyakán, hanem brutálisan, rémregényesen, egy gacsos lábú55 pék és a szakácsné. A végzet néha egy narancshéjat, máskor egy vörös bajuszú mesterlegényt küld ki képviseletében.
A szegény, büszke Elza, aki egy finom ember pártfogásában, jó ruhák, jó szagú fürdők és antik bútorok környezetében szinte megnemesedett, miután tehetségesebb és alkalmazkodóbb nőt nemigen szült az orfeumi éjszaka – szinte grófnő lehetett volna már jószívűsége és eleganciája révén –, mint egy kismadár, dermedten hal meg a pék kezében. A hálószoba csipkés ágyneműje felett gyöngéd illatszer száll, amelyet nem is a kokottok, hanem az elvált bárónők használnak, a selyemtapétás falakról régi francia mesterek festményei nézegetnek alá, a jegesmedve az ágy előtt hófehéren nyújtózik, amikor a függöny megöl előlép az ijesztő vándorlegény.
– Be drága a gyémánt! – sóhajtották Pesten.
Azaz, talán nem is igen így volt ez a dolog, amikor Elzát megölték, és orfeumi ifjúságából ráismert a hullára a hírlapíró. Emlékezetem szerint, a temesvári lottócsalás óta, a posztkiszli rablásának ideje óta nem érdekelte az embereket bűntény olyan mértékben, mint a tót leány megölése. Mintha az egész főváros magáévá tette volna az ügyet, minden legkisebb részlete a bűnnek a közérdeklődés napfényén hentergett, vizsgálóbíró és detektív volt minden pesti ember, az esti lapokat úgy kapkodták a közutakon, mintha forradalom lett volna. Kovács Arnold német hírlapírót a legszebb úri dámák becézgették, mert ismerte Elzát, és részleteket tudott ifjúságából. A mulatóhely öreg pincéreit tátott szájjal hallgatták az újkori vendégek. A kedves, jó fiúk, az újságok rendőri tudósítói, lázasan rohantak a kávéházba; és az újabb híreket pazarlóan dobálták ismeretlen embereknek. Mint egy nagy méhkas, zúgott az éjjeli Budapest. A portás az esti lapot olvasta, amíg kinyitotta a bérkocsi ajtaját. Egy nőt megöltek, aki sem kedves, sem szép, sem barátságos nem volt életében, csupán szép ruhái és feltűnő ékszerei voltak! Mégiscsak gazdag kokott szeretne lenni mindenki ebben a városban, még ha végül meg is ölik érte. Akkoriban jelent meg a regényem, amelynek ez volt a címe: „A vörös postakocsi.” Miután ellenségeim – ugyebár, asszonyom – eleget mondogatták, hogy e regény szokatlan kelendőségének egyik okozója az a körülmény (a hírlapokba ez a téves hír került forgalomba56 és nyomtatásba), a Vörös postakocsi hősnője senki más, mint a meggyilkolt Mágnás Elza…
Igen, asszonyom, valóban vették a regénykönyvet a gyilkosság napjaiban, és gyönyörű, soha el nem felejthető tapasztalatokat tettem a könyvesboltban ez idő tájt a pesti nőkről és a pesti pénzről, arcokról és kezekről, amelyek a könyv után nyúltak, mert Mágnás Elza példát adó élettörténetét vélték megtalálni. Talán nem követek el indiszkréciót, ha néhány könyvvásárlási esetet följegyzek, hisz úgyis ritkán vesznek könyvet a pesti emberek.
Délelőtt tíz órakor egymás után több zárt kocsi állott meg a könyvesbolt előtt. A kocsiablakból fáradt, éjszakai lepkék festetlen, ólmos arca látszik, szegény, tévedt lányok, akik a köteles rendőrségi látogatásra mennek, vagy onnan jönnek. A legvállalkozóbb közülük kiszáll, miután ijedten körülnéz az utcán, bátortalanul, félszegen, kendős fejét szégyenkezve lehajtva lép be a könyvesboltba. Ez a leány még sohasem volt ilyen boltban, ahol csak könyveket árulnak. A könyvkereskedősegéd megszánja a zavarodott teremtést.
– Mi tetszik?
A leány karikás szemét most bátran felveti:
– Könyvet kérek, a Mágnás Elza kalandjait…
– Nem szolgálhatunk ilyen könyvvel.
A leány bámulva veti szemét a bolti állványra rakott könyvtengerre. Mennyi könyv! És egyikben sem volna benne a Mágnás története?…
– Nekünk pedig azt mondták, hogy itt kapható – mondja szinte durcásan.
Haragosan távozik, de csakhamar visszatér. Társnői megmondták a kocsiban a könyv címét.
– Vörös kocsit kérek – mondja a leány most már határozottan.
A segéd szótlanul becsomagolja a könyvet, a leány fizet a pénztárnál egy összegyűrt ötforintossal. Egy pillanatig a pénzjegyre nézünk valamennyien, akik a boltban vagyunk. Olyan ötforintos, mint a többi, mégis milyen más, milyen furcsa a leány ötforintosa. Vajon kitől kapta az elmúlt éjszaka? Talán Nicktől? Talán egy bujdosó sikkasztótól? Vagy egy vidéki utastól? Talán lopták a pénzt, talán egy másik nő éjjel hímzett, varrt érte, míg a leányhoz került?… Aztán a pénztárosné látható undorral dobja a pénzt a többi közé. Majd előlegben elviszi egy költő, és cipőt vesz a gyerekeinek, vagy elkártyázza.57
Délfelé selyem- és illatárban a korzó delnője érkezik a legújabb divatban… Ah, ismerem kegyedet, asszonyom, kegyed, aki ott volt minden divatos premieren és a jégen, az ünnepélyen, Reinhardthoz és a Zserbóba jár. Kegyed tapsolt egykor Szirmainak a régi Népszínházban, és most Góthért rajong. A muszka balett idejében Csajkovszkij volt zeneszerzője, nyaranta Zerkovitz, Jadlowkerbe szerelmes, de Asta Nielsen is szeretne lenni. Ha idegen nincs: Fedákkal is megelégszik, Gombaszögiesen szeretné kiejteni a szavakat egy sikeres premier után, és barátnőinek azt mondja, hogy Máthé a fogorvosa. Ön a pesti divat, asszonyom. Vajon ön is?…
Igen. A delnő valóban arról intézkedett, hogy lakására küldjék a Vörös postakocsit. Szegény könyv, vajon meddig fogsz heverni a fogadószoba asztalán, és a vendégek közül ki fog ellopni véglegesen?…
Estefelé kitaposott sarkú bolti leányka siet be az utcáról. Egy cérnahulladék a ruháján arról árulkodik, hogy most jön szegényke a műhelyből.
– A postakocsit kérem. Sietek – mondja negédesen.
Egy kis fürt a homlokába göndörödik, és olcsó kalapján szomorú virágok. Még fiatal, még reménykedő és esendő. Nehéz a munka a varróműhelyben, a háta megfájdul a varrástól, soha semmi szórakozás, a vasárnap ritka és nem mindig boldog, talán lehetne valamiképpen segíteni a dolgon, gyönyörű ruhákhoz, gazdag barátokhoz jutni. A fáma azt mondja, hogy a gazdag Elza egész alacsony sorból kezdte. S mindez benne van egy új regényben. Éjjel majd sokáig olvas, és csalódottan ejti le a könyvet. Abból nem tanulja meg, hogyan lehet új kalaphoz jutni.
A pék mögött bezárul a börtön. Elza sírján friss fű zsendül, és a gyémántnak éppen olyan tündöklő a vize mostanában Budapesten, mikor a legszebb kövek egy szőke, nagy hajú lány ujján ragyogtak. A gyémánt most is szép, és mindig hívni fogja a nőket, az orfeumi zene bolondosán cseng, kis cselédek vackukon Elzáról álmodnak, szegény, ékszertelen nők irigykedve sóhajtanak.
Míg egyszer újra eljön a pék, és öl.58
