Szerelem bolondjai a háború alatt
Szerelem bolondjai a háború alatt
A gyűjtők és naplóírók ez utolsó két esztendőben a legjobb módban éltek.
Lehetett gyűjteni hadibélyeget, Augusztát, Hadsegélyzőt, Vöröskeresztet, címkét, katonák karácsonyfáját, megvakult hősöket, kárpáti falvakat: persze, mind bélyegek, számlapapirosok, sorsjegyek, nyugtató elismervények alakjában; gyűjtötték a Höfer-jelentést, Stein szállásmester tudósításának már ma kurzusa van a nyomtatványgyűjtők közt; a tábori levelezőlapokat, a pesti polgármester plakátjait, a przemysli újságot az ostrom alatt, a cenzúra által „Nem közölhető” jelzéssel ellátott újságcikkeket és táviratokat gondos kezek fiókokba zárják; és a Tudósító Iroda félig nyomtatott, félig írott leveleit a halottakról és megsebesültekről hány magyar háznál helyezték már üveg alá, képrámába! Ott függ a falon, vagy a szekrény legbiztosabb helyén nyugszik az ezredes, a kapitány, néha csak az őrmester vagy a bajtárs levele, amelyben „szegény barátjáról” beszámol; – „őt már elérte dicső sorsa” végződnek e levelek. A háború okmányaiból ötven esztendeig élnek a gyűjtők, amíg elskatulyázzák a különböző hagyományokat, és élelmes kereskedők titokzatos dobozban árulni kezdik a vörös ördög véres ingfoszlányát, mint egykor, apáink idejében Garibaldi ingével házaltak. Mily nagy értéke lesz egy pontos, hiánytalan Höfer-gyűjteménynek, amint gondos kezek a Magyarország első oldaláról kimetszették, papirosra ragasztották, és dobozba zárták. Gyűjtenek az olvasók szorgalmatosan. Néha a szerkesztő asztalára kerül egy panaszkodó levél, hogy a hivatalos jelentés leszorult az első oldalról egy másik lapra. Ilyesmi árt a gyűjtemény szépségének. A gyűjtő, aki olvassa soraimat, bizonyára helyeslően bólint.
Hát a naplóírók?
Esztendők múlnak el, tán évtizedek, és a sajtógépek a háború után csupa naplókat nyomtatnak. Akik ott voltak, akik frissiben, az első223 impresszió hatása alatt, csata után tábori lámpásnál jegyezték fel az eseményeket; a hadifoglyok naplói, a sebesültek feljegyzései, az internáltak megfigyelései idegen országokban, messzi városokban… És akik Pesten írták naplójukat a háború alatt? Mert a városban is történt annyi esemény, mint a harctereken. Milyen volt a kenyér 1915-ben? Ki volt a legfrivolabb és ki a legszentebb ápolónő, amikor ez divat volt – még? Ki viselte a legrövidebb szoknyát? Hány ezerforintos toalettet lehetett látni a városban a divatos hölgyeken, midőn a beteg gyermekek már nem jutottak tejhez? Ki szerette a háborút, és a hadseregszállítók mit műveltek a pénzükkel? A szerelem mit csinált tizenötben? Kik voltak szerelmesek, meddig, hogyan, boldogan vagy boldogtalanul? Meghaltak a szerelmesek, vagy életben maradtak?
Talán maradjunk még a könnyed műfajnál, a szerelemnél (1915-ben), mert ennek mindnyájan rabjai lehetnek mindazok, akik még nem feküsznek valahol a frissen hullott hó alatt.
Az Est egy leány naplóját lenyomtatta, aki rejtélyes körülmények között, kezében fegyverrel, szívében golyóval végezte életét. Walter kisasszony naplójában egyetlen szó sem esik Hindenburgról, csupán egy Géza nevű fiatalember körül zsonganak az élmények és gondolatok. Géza rosszkedvű volt. Géza „állítólag” hivatalba ment délután. (Hátha máshová ment?) Géza Erzsébetfalvára ment, 3 óra után, Géza…
Ám minek folytassam a postáskisasszony feljegyzéseit? Szerelmes volt, és az életet csak annyira tudta, hogy Gézának rossz kedve van, ami a szerelmesek örök története. A szegény és szimpatikus postáskisasszony naplójában bizonyára nem azért írta be Gézát, midőn estenden a pesti lakás elcsendesedett, kistestvérei aludni mentek, és az aranygalléros blúz a hivatalban maradt – hogy egykor T. V., az esti lap reportere olvassa a naplót. Bizonyára írt volna néhány félrevezető mondatot fájdalmáról, amelyet a háború miatt érez, mint honleányhoz illik. Walter kisasszony magának írta, a naplót s az ő kis világa Géza volt.
Bármilyen kolosszális e háború, a Szaturnusz gyűrűi helyükön maradnak, és Pesten egy kedves kisasszony meghal szerelemből. Az újságok, az események második esztendeje működtetik a vésztjósló hangzású ködkürtöt, egy világ borult lángba, a gránát parasztház224 nagyságú lyukakat szánt négy égtáj felé a mezőkön, katonasírokon tapodnak a lábak, és az emberek – mint végtelen bölcsessége a természetnek – tovább élik egyszerű vagy regényes, szerelmes vagy magányos életüket. A csókok Pesten a nők ajkán helyet foglalnak, mint a hópelyhek a fátylakon; a szerelmes halál egyfogatú bérkocsi ablakából kitekint a Dorottya utcába, és a pisztolyok ólma nemcsak a körszakállú katona szívét járja át.
A szerelem, amelyről tizenöt hónapig csak a haditudósító hírlapírók könyveiben olvastunk – Lembergben feketehajú, setét szemű leányok alakjában, Krakkóban Dunajec-kék szemgolyós, lengyel mezők rozsvetéséhez hasonlatos hajú asszonyok kézszorításában, falusi tanítónők férfias bekecse körül muszka tiszt, máskor magyar hadnagy beszélte az ilyenkor szokásos udvariasságokat, orfeumdámák kocsija elakadt Varsó alatt a sárban – a szerelem nem rukkolt be végképpen a hadsereg szolgálatába. Itt maradt a civilek között, és tizenöt hónap után (miután kicsit szégyellt magát a háború elején) szinte újult erővel szedi áldozatait.
Tizenöt hónap elmúltával, mielőtt a berlin–konstantinápolyi expresszvonat barna, aranybetűs hálókocsijai átgurulnának a pesti állomáson, fátyolozott arcú török hölgyeket, álombarna arcúakat és drezdai amazonokat, szőke kontyosokat, walkűr-keblűeket hoznának, vinnének át a pályaudvaron – az expresszvonatok idejében, midőn sikkasztani, gyorsan menekülni, Svájcban egy havas csúcson az égboltozat közelében meghalni lehetett, mielőtt a rendőrség vagy bősz apa beleavatkozott volna az elszöktetett hölgy ügyeibe, a szerelem úgy jár-kel ismét Budapesten, mintha egyetlen napra sem dugta volna be fülét a menetszázad vad kurjantása elől. Mintha mindig itt lappangott volna egy belvárosi ház ódon emeletén, vagy Erzsébetfalván, ahol a pénzhamisítók és zsebtolvajok élnek álnév alatt, most a viszonyok megjavultak, és visszatért a városba, hogy a polgárság között, a családi lámpa alatt, ismét elkezdje produkálni meglepő játékait. A szerelem visszatért, és az újságban mindennap négy-öt hír jelenti, hogy e csalfa tüneményt most is olyan komolyan vesszük a városban, mint a háború előtt.
Tulajdonképpen Ribicskánál, a furcsa Lotti kisasszonynál kezdte botrányait. Az énekesnő merénylete messzi tájakon visszhangokat225 keltett, a szerelmes nők, akik a hús drágasága és a tej hiánya idejében még önmaguk előtt is restelltek végzetes szenvedélyüket, csalékony szerelmüket; Ribicska kisasszony hírére kinyitották szívük kunyhóján a bezárt ablakocskát.
Ismét elsuhanni néma fasorokban és gyorsan venni a kanyarulatot, hogy az elhagyott nő utánunk küldött pisztolygolyója már el ne találhasson. Éjjel az ajtót gondosan bezárni, a mellékutcán az úttest közepén végigmenni, halkan járni, kimondott szavakra vigyázni, régi leveleket visszakérni: ez volt egykor a hűtlen szerelem… Többé sohasem szomorúnak lenni, de vígnak sem, hisz mindez zavarja az elhagyott szerelem miatt támadt seb gyógyulását. Rezignáltan, komolyan, bölcsen, csendesen járni, viselkedni… Pajtás, sohasem lőnek agyon.
Jöjj, szerelem, te mindenható, aki a háborúnál és divatnál is jobban mulattatod a hölgyi világot! Jöjj – Höfer és a pesti stratégák már meggyötörték itt a szíveket, hogy a legábrándosabb hölgy is mérföldkövekre, előrenyomuló hadseregek elhagyott kilométerei, az időszámításban pedig a háború végtelen végére rendezték be szív- és érzelemvilágukat. Jöjj, szerelem, a szívek itt mind szomjúhozva várnak, mint lármás hajtóktól, vadászok fegyverdörejétől elmenekült őzek hosszú riadása után, úttalan, idegen gonosz erdőségben végre forrás vizére találnak.
Itt senki se merészel a régi ábrándossággal, élet- és halálmegvetéssel szeretni tizenöt hónapig. Pfuj szerelem, mondták, midőn határainkon katonáink véreznek! A lírikusokat pedig sámfával fejbe verte a majszter, akik szerelemről daloltak.
Most végre visszatér a polgári élet örök szenvedése, békés háborúja: a szerelem – a bécsi személyvonattal jött, vagy Erzsébetfalváról a villamossal? –, itt van, már öl… Hisz mindjárt ölni szokott, amint villamoson érzi magát.
A szegény Walter kisasszony… a hatvanhat éves postás féltékenysége… a pesti kisasszony, aki a főhadnagy után Temesvárra szökik, és megmérgezi magát a pályaudvaron… „Szerelmi dráma a Hernád utcában”… az őrmester-festő merénylő nője…: végre ismét Pesten vagyunk, holott már azt hittük, hogy itt a nők többé szeretni nem tudnak.
A telefon – a szerelmesek leggyorsabb postása – sürgősen berreg.226
– Női hang, nagyságos úr – mondja a szolga.
– Lám, még női hang is van a világon.
A szerelmi tragédiák gyűjtői – ilyenek is vannak – kinyitják a iskatulyát, ahová majd az esetet elteszik.
(1915)227
