Az újságíró halála
Az újságíró halála
Schrőder Béla, a Magyarország munkatársa, aki tegnap éjjel hirtelen meghalt negyvenéves korában, egyáltalán nem gondolva a meghalásra, bizonyosan fejtörő gondolatokkal foglalkozván a szívgyöngeség beállta előtt néhány perccel, az ágy mellett egy fiatal asszonyka virrasztott, reggel hadnagyi ruhába öltözködik, frontra megy, reportot ír a Magyarország-nak: gondolta, amíg a levegő mind ritkább, kevesebb lett körülötte. „Már levegő sincs Pesten, ebben a tolvaj városban?” – vélte tán magában, bár mióta másodszor megházasodott, az egykori félelmetes lovag, párbajhős, grandseigneur, a „Három testőr”-ből való gavallér, a pisztoly és a kard bajnoka, romantikus hős, Don Quijote és gáncsnélküli nemes: megjuhászodott és az öreg Zareckynek (az Anyeginből) adott igazat, hogy bizonyos idő elteltével több napot kell tölteni az otthon négy fala között, mint a kocsmákban vagy a bajvívótermekben. Talán e családias megszelídülése, a polgárok nyelvén: magábaszállottsága, egykor harcias kedvének elpihentetése, a háztartás és a Bulyovszky utcai szelíd csend, a fák reggeli remegése az ablak előtt és a délelőtti ködnek, a reggeli friss embereknek e megkedvelése: volt az okozója, hogy korábban halt meg, mint erre gondolni lehetett. (A tudós Ferenci ezredorvos úr, aki katonaruha nélkül híres orvosi egyéniség városunkban, az íróknak – e képzelgő, betegségekkel álmodó és foglalkozó férfiúknak – azt szokta mondani, hogy sohasem tanácsos változtatni a régi életmódon, mert ez néha halálesetet jelent.) S. B. csupán negyvenesztendős volt, kalandos, furcsa, olykor érdekesebb figura, mint maga is óhajtotta. Sokszor annyira szerette az úgynevezett igazságot, hogy komolyan bajba keveredett. Háromszáz esztendő előtt tollas kalapban, Henrik királyfi vállrózsájával, homálytalan pengével járt-kelt volna az emberek között, és megvédelmezi vala a szegényeket és árvákat a hatalmasok túlkapásai ellen, az országúton megvív a rablólovaggal, ezer pistol239 van az erszényében, egy igaz ügyért folytatott küzdelemben leli halálát, és dolgai végeztével Navarrai Margit naplójában talál megemlékezésre. – Ellenben későn született, hírlapíró lett – vidéken, s ez volt hőskora –, kalandos lett, Aradban és hazájában csalódva mozdonyvezető óhajtott lenni a Pacific-vonaton, farmer Délen, kávékereskedő Hamburgban, misszionárius az afrikai vadak között, hajófűtő egy óceánjáró gőzösön, aranyásó vagy cowboy: csak el, el Magyarországról, ahol véleménye szerint az igazságot és becsületet reggeltől estig temetik a sírkertekben, és a sírásók már nem érnek rá hatlábnyira megásni a gödröt, a becsület, az igazság lába kimered a föld alól, és a varjak kemény csőre fényesíti a sarkantyú taréját… Vidéki hírlapíró volt! Lovag és bolond, gyermek és bölcs, Hamlet apjának szelleme a bűnöző társadalomban és kis kocsmákban, a vak zenésznek vagy egy magához hasonló Grál-lovagnak volt kénytelen elmondani poharazás közben, hogy a kutakat megmérgezték a városban… Vidéki hírlapíró volt és grandseigneur! És a Schrőder Béla különössége, hogy e két foglalkozást összeegyeztette.
Szent, groteszk, bánatos és nekem nagyon gyönyörűséges figura a vidéki hírlapírás hőskorából. A szerkesztő asztala felett vívókardok vannak a falra erősítve, és életveszélyes fenyegetések hangzanak el a városban, ha egy kemény és bátor cikk megjelenik az újságban.
Milyen volt a hírlapírás vidéken, húsz-huszonöt év előtt, mielőtt Schrőder Béla, grófok és bárók barátja, legelső gavallérnak Aradra költözött!
A vidéki hírlapírás hőskorát olyan pennának kell megírni, amely hasonlatos ama Thackeray M. W. tollához – amely a castlewoodi grófság legszebb hollóinak a fényes tollából készült –, amely toll ír adósok börtönéről, a korabeli londoni hírlapírókról, a Gulliver szerzőjéről és a kiadóné szívnemességéről… A legjobb író, érzelgős, mint A wakefieldi pap szerzője és egyszerűen mulatságos, mint Gvadányi legyen a tollas, aki majd egykor a vidéki hírlapíró életét Magyarországon megírja. Geográfiát kell tudnia, mint Hoffmannsegg bárónak, aki 1794-ben utazott Magyarországon, és a debreceni Vitéz üldögéljen valahol a közelben. Cervantestől kell tanulni a harcok leírását, és Falstaff John is megjelenhetik a könyv lapjain, midőn a régebbi szerkesztőkről van szó… Személyesen kell ismerni Lits Antalt és240 Csigorin Artúrt – e nemes lovagokat, a vidéki hírlapírói kar e testőreit –, hallgatni kell hosszú történeteket egy éjjeli kávéházban, ahová a vidéki hírlapírók, mint fáradt, bús vándormadarak megtérnek a munka után; tudni kell, ki volt a primadonna anno 18**-ban Szegeden vagy Debrecenben – és a holtak emlékét tiszteletben tartani Iványi Ödön, Rudnyánszky Gyula, Gáspár Imre, Kósa Barna alakjában; cigányprímással és a főispánnal barátkozni; a város végén lakni egy nádfedeles házban, ahol állítólag Petőfi lakott egy télen; szegénynek, büszkének, rongyosnak, rajongónak, lovagnak, költőnek lenni; húszéves korban cserfának lenni és öblös kortesnek; a csillagokba nézni éjszaka és a reményt egyedül a Szaturnusz gyűrűjében megtalálni: – vidéki hírlapírónak lenni és gyalog utazni, mint egykor a vándorszínészek. „Állást keresni” Debrecenben, Miskolcon, Aradon… Szentekkel, bolondokkal, félkézkalmárokkal, költőkkel, a „jövendő nagy tehetségével” üldögélni együtt és furcsa nőkhöz írni verseket, akik esetleg a betűt sem ismerik, míg a primadonna lakásának tájékán jókedvű, szőke huszártisztek sarkantyújának a pengése hallatszik; nagybőgőzni megtanulni és reménytelenül sétálni úrinők ablaka alatt; Reviczkyt, a mellbeteg költőt imádni és a pesti lapokban Tóth Béla cikkeit keresni és elolvasni, megtanulni; esetleg Csernátonyt választani mesterül vagy Pongrátz Bélát, az Olvasd! szerkesztőjét; céltalanul mendegélni idegen alföldi városok hosszú sáros utcáin, tekintetes és nagyságos urakkal parolázni a délelőtti korzón és a divatos asszonyka ibolyaillatú kesztyűjét hódolattal megcsókolni; lilaszínű fátyoldarabkára borulni éjjel és sírni… És az álmokban, a kis szobácskákban átsuhannak az elérhetetlen nők alakjai. A hajnalpír-arculatú hercegnő, kócsagtollas bankárné, rozmaring-illatú varróleány… Bundák, selymek – amint az álmokban élnek e különös női holmik – az igézet fehérségében, nők nyakán a napkeleti szendergéshez hasonlatos színű igazgyöngyök, különös, izgató illatú kesztyűk, selyemharisnyák, szénaillatú hintók bőrülései, perzsaszőnyegek virágai és kezek, amelyek oly hajlékonyak és gyengédek, mint Anna királynő kezei, amint megfojtaná a deres bajuszú skót lovagot… Ez volt a vidéki hírlapíró élete.
Ha történetesen némi fékevesztett szenvedelmesség, bizonyos igazságoknak a kedvelése, testi erő és a pengének nem félelme, hanem szeretete is lakozik a vidéki hírlapíróban, délelőtt a kaszárnyában és bajvívó termekben találkozott a helybeli urakkal, hallhatta bőrének241 különös, papírszerű repedését, és jóságos orvosok kegyelméből helyére varrták a fülét, pisztolygolyót viselhetett az óraláncán (végén a kapukulccsal), Szegeden vagy Vácott hetekig üldögélt az államfogházban, és az angol nyelvtant életuntan forgatta, végül elérte éjszakai szomorkodásainak végcélját, a közkórházat, és némi idegenkedés után elcsendesedett, miután utolsó perceiben átgondolta, hogy a „színésznő” sírni fog reggelre, a Kopeczky-féle sörházban a déli sernél koszorúra gyűjtenek a kollégák, és a Péter Pál „Dugóhoz” címzett kis vendéglőjében az asztaltársasági elnök strófot mér a jelenlévőkre, a kisbőgős egy komoly dalt játszik az éjjeli kávéházban… Zoltai a pesti újságoknak megtelegrafálja az ismeretlen nevű, nagy reményekre jogosító, vidéki kolléga elestét. Valaki – útiköltség hiányában – gyalog elindul egy vidéki városból, hogy az elhunyt hírlapíró helyét betöltse. Így volt?
A különös Schrőder Béla, aki sokáig járta a vidéki bajvívótermeket, gavallér volt, és boldog is volt, nyugtalan volt, mint egy magányos házban zenélgető muzsikus játéka a poharak elfogyasztása után és álmodozó, mint tegnap estve az égen a füstfoszlányok módjára elutazgató felhőcskék a telihold előtt, bátor volt, mint Cervantes hőse és kalandos, mint Jelky András: bólintana, midőn e sorokat olvasná. Végzetes, igaz, példás élete és halála, mint egy regényhősé. Pedig ő volt a legelső gavallér, hercegi úr egykor a vidéki hírlapírók között. Mindent elkövetett, hogy a legérdekesebb életet élje végig – végül párnák között halt meg, holott vágyódása az ellenséges golyó volt. Életében és halálában a magyar hírlapíró küzdelmes, fáradságos, groteszk, céltalan, boldogtalan életét és halálát példázza. Vegyük le a kalapot, és vessünk keresztet a halottra és magunkra.
Istenem, meghalni!
Egy nyújtott, borzasztó jaj szó az égbe borult országúton, amelyen bandukolunk.
(1916)242
