Rip
Rip
A fülbemászó francia muzsika, amely első kedvesünk tarlatán szoknyácskáját teregeti az emlékezet kerítésére, a budai színkörben hangzott, a fabódéban a katakombák forrósága, budai és pesti nők harmatoznak, fiatal színházigazgató izgatott és ambiciózus, mintha még mindig első előadását tartaná, nyári kedv a szívekben, és a karnagy lendületes kézmozdulattal ád jelt a női karvezetőnek: itt még mindig úgy játszanak színházat, mint akkoriban: Laborfalvi Róza volt a legszentebb nő Magyarországon és az aktorok megannyi fanatikus papok, a kóristalányok nem gazdag szeretőről, de hálás szerepről álmodnak, a „harmadik paraszt” életbevágó figyelemmel illeszti fejére parókáját, és a szubrett áhítatosan viseli mosószoknyácskáját, mintha mennybemenetelhez készülődne. Szent, rajongó, küzdelmes és hivatásukban halálosan bizakodó vidéki színészek, akik az emberi élet minden körülményei között legfontosabbnak azt tartják, hogy ma este Rip van Winkle című operett előadása sikerüljön. Szeretem a rajongókat; a jó színészek mind rongyos cipőben jártak (még korunkban is), és a nők közül sem a későbbi nagy művészeknek volt a legjobb ruházatuk az iskolában. Lehetséges, hogy a színészet hagyományaihoz tartozik, hogy a kölyökszínész végigszenvedje a gyermekbetegségeket, és a jövendő dívája ártatlanságban, szegénységben és álmokban töltse tizennyolcadik születésnapját. Mintha az ifjúkor ártatlanságának illata (még imakönyvbe préselt virág korában is beszagosítaná életüket, küzdelmeiket, új szerepeiket, lobogásaikat… Ám a karnagy már jelt adott, és lenge, rózsaszínű, búgó és groteszk hangokkal népesedik be a színpad; a francia lúdtollal vetett, fekete fejű kottajelei megifjodva, bukfencet vetve, virágfejek módjára hintázva ugrálnak ki a kopott hangjegyfüzetekből, a prímhegedűs bizonyosan felhevülten játssza el szólóját, és a dobos is minden este újult lámpalázzal tartja a taktust a zenekar mélyében: Rip van Winkle308 olyan ismerősen néz szét a színpadról, mintha itt született volna a Krisztinavárosban. (Hisz itt oly gyakran énekelt.)
A fehér lepedős hegyi szellemek már polgári öltözetben öntözik gégéjüket valamely hegyoldali kiskocsmában, és régi szokás szerint megbeszélik az előadás részleteit (egy fiatal hölgy igen kedves volt, keresztnevére emlékszem a színlapról, Vilmának hívják), a lámpások a színkör tájékán bizonyosan láthatatlan süllyesztőbe ereszkednek, hegedűk, trikók, parókák, fehér cipőcskék, nyúllábak, festékes szelencék a lezárt fabódéban a maguk módjára folytatják az előadást, csak egy elveszett szerelmes levél vergődik a női öltöző ablakán, mint egy menekülő dongó, eldugott budai házikókban, az éjjeli gyertya csalóka árnyékai közepette, a bolthajtás alatt, a fehér falon fésülködő színésznők árnyképe látszik … csupán a Krisztinában kondul az óraütés: egy modern Rip van Winkle kopott csizmájában jön lefelé a János-hegyről; talán egy fogoly katona a beláthatatlan messziségből, egy rongyos, postaépülettel sem rendelkező szibériai faluból; …vagy egy érzelmes és törékenylelkű, bidermájer-frakkos, hullámos hajzatú muzsikus, költő, széplélek, egy magányos könyvtárában üldögélő, napfölkeltét a Sváb-hegyről nézegető finom budai úriember, aki a háború első, kábító mennykőcsapására megriadt a lángot vető élettől, és Rip altató-italából hosszú kortyot ivott… Ha volna egy modern Rip, aki a háború két esztendejét átaludta egy szellemek őrizte budai házban: felébredvén ma reggel, nem kevésbé csodálkozhatna a körülötte történteken, mint a daljátékbeli vadász, aki tízszer két esztendeig aludt a kék hegyek között.
A házak gazdáit nem találná, csak a nők fonnak, sírnak vagy kacérkodnak a régi szobákban; a bajusztalan kisfiúk érdempénzes arcképeket küldenek a budai nagybácsinak; az özvegyek már a gyászruhát is levetették, és a régi kis kocsmában – a György-nél – hiába keresné a visszatérő vendég a zamatos, kiadós és olcsó eledeleket, megfizethető árú borokat, Antont, az öreg pincért elvitték katonának, és a krétát a Dunába dobták a rác korcsmárosok; a szőke hölgy, e káprázat éjjeli zene helyett sebesültek vonatját várja az állomáson; a füst kormosabb a pesti háztetők felett, mert rosszabb a szén, és sapkás, facipős női kocsis szolgálati arckifejezéssel hajtja a primadonna és udvarlója kocsiját a régi, stuccer fiákeres helyett.309
Az újságokból pedig csupa ismeretlen név beszélne hozzá, ha záróra előtt elérné a csöndes kis budai kávéházat, ahol ezelőtt éjfél után mindig megünnepelték a kávés névnapját, és a törzsvendég néhány palack pukkantásával jelezte itt hivatali előléptetését. Az újságok – egykor izgalmas regényolvasmányai váltakozó kedvű korunknak – mindennapi meglepetésül új nevekkel, új városokkal, emberekkel, találmányokkal szolgálnak. Mintha az emberiség nagy vizsgája volna korunk, s e kolosszális olimpiászi versenyben minden erejüket megfeszítve küzdenek a nemzetek. (Ez életre-halálra menő versenyzés sporttudósítói most az összes hírlapírók, a gazdasági rovat vezérei és a háborús térkép tudós magyarázói, politikusai és költői: egyetlen téma terpeszkedik agyagbálvány gyanánt a szerkesztők asztalán és naponkint újult fegyverzetben robog végig az elmék utcáin azon komor, lehajtott fejű, lengő tollas középkori lovag, amint régebbi festményeken a Háborút képzelték a piktorok.) Az újságok mindenkit kioktattak a háború sakkfiguráira, mezőnyeire, rejtelmes húzásaira, cselfogásaira, bravúrjaira. Míg a középkori háborúk misztikus szertartások voltak, senki sem tudta a hegyek között vágtató setét lovascsapat célját, magyarázatát felégetett városoknak, a hadvezérek váratlan elhatározásait a költői képzelem nemegyszer álomlátásokkal vagy valóságos női alakokkal vette összefüggésbe és minden lovagcsizmás, rőtszakállú zsoldoskatona egymagában is képviselője volt a háború borzalmának, mámorának, kéjének, betegségének és nyomorult befejeződésének… Manapság egy tiszta, nagy fehér lapon láthatók a háború eseményei; rejtelem, misztikum, váratlan csoda, isteni vagy asszonyi beavatkozás: ismeretlen fogalom a hadimérnökök e nagy háborújában. A gépek földöntúli segítség nélkül végzik borzalmas munkájukat, az embertömegek a sakktábla precíz kockáin végzik mozdulataikat, az ásók egyetlen centimétert sem hibáznak, a srapnelek oly pontossággal robbannak, mint a természetben a virágok nyílnak, vagy a gyermekek születnek. Az újságírók és a modern hadvezetés alig tartanak bármit is titokzatosságban a katonáskodásban járatlanok előtt, előbb-utóbb mindent kiolvashat újságjából az olvasó, és aligha kell bevárnunk a régebben szokásos emberöltőnyi időt (a „halálom után felbontandó” emlékiratot), hogy azokat a háborúrészleteket is pontosan megismerjük, amelyek eddig még homályosak volnának előttünk. A repülőgépek, tengeralattjárók, Vezúv-erős ágyúk, föld alatti csaták korában az újság az egyetlen barátja, tanítója310 és vigasztalója Rip van Winklének és minden magányos álmodozónak. A hírlappapiros a trafikban, kávéházban, vasúti kupéban, elhagyott tanyaházban vagy halk betegágyban készséges, önfeláldozó és mindentudó Hírként végzi a folyamatos emberi élet tennivalóját, megtörténteti előttünk az eseményeket, amelyek a lobogó és kihűlt szíveket egyformán érdeklik történetdús korunkban.
Ha Rip, a vadász eljönne manapság a kék hegyek közül, és azt olvasná az újságban (másként nem értesülhetne róla), hogy a német hajó a tenger mélyében jutott el Amerikába: vajon el merészelné-e kezdeni újra az életet, amelyet oly régen, két év előtt abbahagyott? Merné-e sorra venni, megtanulni, végigolvasni e két esztendő történetét?
Én Rip helyében: visszamennék aludni a hegyekbe.
(1916)311
