Utazás egy habsburgi temetés körül
Utazás egy habsburgi temetés körül
A Bécsi levelek című sorozatból (Részletek)
A Bécsi levelek című sorozatból (Részletek)
1916. november 24
Amikor az ősapám, talán éppen „a sánta várnagy” Bécsben járt – midőn utoljára temettek osztrák császárt Wien városában, a magyarok jelenlétével, csaknem száz esztendeje –, akkor is olyanforma világ volt itt, mint manapság. A Lajta folyó túlsó partjáról érkezett magyarnak tanácsos volt tömött tarisznyával és teli kulaccsal megérkezni az örökké idegen városba. A „Pirosalmá”-nál vagy a „Zöldfá”-nál, elővárosi fogadókban, amelyeknél beljebb nemigen bátorkodtak a magyarok, bár a rövid csákányt vagy kardot nem volt szokás otthon felejteni: csendesen eszegették a hazai szalonnát, kolbászt vagy talán éppen sódart, mellé fehér cipót szeldestek, és reája a magyar hegyek borát öblítették.
Amint körülnézek a testes hazafiak között, akik velem együtt szállnak le a vaspályánál a vonatról, majdnem mindegyiknek a hóna alatt papirosba, asztalkendőbe takargatott fél vagy egész kenyér látszik, a kézitáskából kikandikál az üveg feje, és füstölt húsoknak az illata érezhető. Csak a szemet kell behunyni, hogy az ember nyugodtan elgondolhassa, nem is I. Ferenc József temetésére, hanem talán még Károly vagy Ferenc császár végtisztességére, forsponton vagy postakocsin érkeztünk Bécsbe, hogy egy hosszú életre való téli mese maradjon meg az emlékezetben. A „sánta várnagy” halála napjáig regélt Mária Teréziáról, mert egyszer Bécsben járt valamely ügyesbajos dolgában. Alig hihető, hogy külvárosi vendégfogadóbeli szalonnázáson kívül egyébbel is töltötte volna a bécsi időt, mégis szájtátva hallgatták a nógrádi gavallérok későn bekövetkezett halála napjáig. Nagy öregségére még azt is elmesélte, hogy milyen Mária Teréziának az ágya. (Ifjúkoromban magam is megilletődve álltam meg a széles, rendkívüli nagyságú alkotmánynál, amelyben a hatalmas asszony aludt. Az udvari múzeumi hangulat játszi álmokat és tréfákat337 vonogatott elő a királyné hálószobájából. Bizonyosan papucsot hordott, és a papuccsal néha megrakta a gyerekeit.)
Lám most, száz esztendő múltán megint magyarok jönnek Bécsbe, hogy segítsenek egy császári temetés ceremóniájánál. A diákos képű, fehér párolis, szeges bakancsú, hegymászó pálcás, fürtös fejű kis hadnagy, akiről mindenki tudja a vonaton, hogy senki más, mint új királyunk sógora, a pármai herceg, ugyancsak azért tolong a vasúti kocsi folyosóján a vigécek, hadseregszállítók és asztmatikus öreg pestiek között, hogy a vaspályaháznál mindenesetre bérkocsit kapjon, aki ugyancsak nagyot bámult, midőn a Hofburgba irányozzák e ködös novemberi éjszakán. Talán tizennyolc esztendős lehet a vaskeresztes kiskatona, aki új és nagyszerű karrierjében (máról holnapra osztrák császárné lett a nénikéje) talán először követte el új rangjához méltóan azt a szokatlanságot, hogy az étkezőkocsiban a véle egy asztalnál vacsorázó alezredesért és német ezredesért kifizette a költségeket. Elpirult, láthatólag zavarban volt, „Danke!” – mondta az öreg katonatiszteknek, és gyorsan elhagyta a kocsit, mintha valamin rajtakapták volna.
A pármai hercegnek lenge ifjúsága kísér a bérkocsin, aki tegnapelőtt még egyszerű hadnagyként verekedett az olaszok ellen a tiroli hegyek között, holott nemigen sok ideje volt még arra, hogy a pármai ibolyákat és a talián égboltozatot elfelejtse. – A császár sógora lett tegnap óta. Mintha tábornokká léptetnek elő egy hadnagyot. Zita császárné és királyné fiús másolata a kiskatona. Barna, ábrándos szemű, pirosbarna arculatú és karcsú, hosszú lábú. Bizonyosan szereti az ifjú császár a Zita öccsét is, amint a fiúk szerelmesük hasonlító testvéröccsét szeretni szokták.
Ezek az ifjú emberek, akik e héten beköltözködnek, és csodálatos törvények szerint elfoglalják új otthonukat a Hofburgban: a császár, a császárné, a legközelebbi rokonok, megannyi húsz és harminc esztendő között lévő ifjak – vajon megtartják-e a régi bútorokat, amelyekhez idővel hozzáidomul minden új lakónak az arca, átveszik-e az ódon szokásokat és törvényeket, amelyek évszázadok óta egyformává tesznek minden Habsburgot, a régi gyertyákat égetik-e majd a komor termekben, amelyek a Burgon kívül nem világítanak, és amelyeknek megszokott, homályos lángja mellett otthonosan járnak-kelnek éjféli időben a császári vár kísértetei? Velük a reményteljes és csodákra is képes ifjúság lépked végig a zordon folyosókon,338 ahol allongeparókás császárok és imádkozó császárnék nemrégen elment figurái tűnnek el a folyosó fordulatánál. De itt haldoklott József császár. Metternich csoszogása mellett Andrássy Gyula sarkantyús léptei is hangzanak, midőn egyet üt az óra a várudvaron. Száz esztendők halott császárai, szögletes állú, kemény koponyás Habsburgjai szellemalakokként járnak ki és be a falból, mint Hamlet apjának lelke Helsingörben, minden felszél fúj, és a királyfi nyugtalan. Az ódon épület minden grádicsa, boltozatos terme, meghitt sarka, virrasztó kandallója és haldoklásokban megcsókolt feszülete: nemzetek történetének a tanúja. A faliszőnyegeken, drága mívű gobelineken és rézmetszetes könyvekben nem mindig híven örökítették meg a kortársak a nemzetek történetét, amelyeknek sorsát ez öles falú palotából intézték. A kapucinusok sírboltjába költözött páncélinges vagy spanyol zekés fejedelmek nem mindig élnek a valóságban is csupán dicső és nemes cselekedeteknek, mint az udvari történettudós magyarázza elmúlt életüket száz esztendők múlva. Különösen zokog itt az éjféli szélben egy árva szellem, amely a magyarok történelméből költözött ide, hogy elátkozott lélek módjára, óraütés után láncait zörgéssé, és a kéményekben dudáló széllel együtt dörmögjön. – A kis herceg elrobog a sötét város felé, bérkocsisom gyorsabb ügetésre nógatja a lovát, amint az éjszakába borult Belvedere és az Allégasse után a Belváros villamos fénygömbjei mint fehér holdak jelennek meg az épületek mögött.
A hajdan kackiás fiákeren rohantunk, amíg más világ járta, a lovakat és kocsisokat elvitték katonának, a város elcsendesedett, a villamos tülköl, mint kora ifjúságunkban a lóvasút, a kávéházak fénylenek, emberfejek, mindenütt emberfejek az asztalkák körül, gyászos baldachinok az ajtó fölött, az ügyes kereskedő a császár ismert arcképét teszi a kirakatba, esti tizenegy óra, de leginkább csak elegáns ruházatú, nyugtalankodó és látszólag céltalan nők lepik el a belvárosi utcát, mintha e városrészben nem is járkálna más, mint éji pille, akiknek drága ruházkodása most ismét oly rejtélyes előttem, mint első ifjúságomban volt, amikor még élt a császár, és a férfiak itthon voltak.
A csatornán túl más, csendes világ kezdődik. Csak a villamos vágtat külvárosi dühvel, az emberek elbújtak a házakba, alig látni egy elsuhanó alakot, gyufával kell keresni a házszámot, mint negyvennyolcban,339 amikor ostromállapotban volt a város, vagy 1916-ban, midőn a császár fekszik kiterítve a Hofburgban. Ez a riadt, nyomasztó, éji csend élénk Pestünk után: mégiscsak azt mondja, hogy a ravatal közelébe jutottunk, és lovag Napallek főceremóniamester birodalmában járunk. A Wieddent és a wieddenbeli nőket még ő sem tudja elhallgattatni. Ott Bécsnek az a lakossága rója az utcákat, töltögeti a nyilvános éttermeket és kávéházakat, amely akkor is ugyanezt tenné, ha rettentő járvány pusztítana a városban. Idegenek és bécsiek, kvártélyt kereső tisztek és unatkozó fiatalurak, cifra nők lármáznak, és vetélkednek, ti, szegény pesti báránykák, szégyellhetnétek magatokat. De a csatornán túl már valóban meghalt a császár. A setétben nagyot, elgondolkozót hallgatnak a régi házak, akik látták még Ferenc Józsefet dús, szőkésbarna fürtökkel és aranybarna szakállal kocsizni, bizonyosan ismert minden utcát Bécsben a régi utcák közül, az elővárosban is megtalálta a házszámot, tudta az átjáróházakat, a régi kereskedőket név szerint ismerte, talán még a feltűnőbb nőkről is tudott fiatal korában, akik uszályukkal itt a Grabent seperték. Az elővárosokban laknak azok az öregemberek, akik már két évtized óta büszkék arra, hogy egykorúak a császárral. A háború alatt lezárt kiskocsmákban, a csodálatos, apró faházakban, ahol a régi Bécs élte polgári örömökkel teli életét, mindig akadt az asztaltársaságban egy jégszürke fejű, kopott egyenruhás, császárszakállas öregúr, akinek egyetlen kiválósága volt, hogy egy napon született a császárral. Hej, hogy sírhatnak most ezek az öregemberek! Miben reménykedjenek ők már a holnapi életben, mikor a császár is meghalt, akinek pedig mindene megvolt ahhoz, hogy életét minél hosszabbra nyújtsa.
Itt nem kell intézkedni Napallek lovagnak. A gyász olyan polgári becsületességgel ereszkedik alá a régi házakra, mint mikor a nagyapa meghal a háznál, vagy pedig valamelyik régebbi bécsi császár. A jó Ferenc vagy késő unokája: Ferenc József.
Erről a lovag Napallek udvari tanácsos úrról különös történetet hallottam, amelyet talán nem lesz érdektelen elmondani most, amikor az egész földgömb szeme feléje fordult, mint a legelső színpadi rendező felé: hogyan kell az etikett, a spanyol Eskuriáll hagyományai és a bécsi Hofburg évszázados szokásai szerint egy habsburgi császárt eltemetni, ezt mutatja meg most Napallek.340
Nem könnyű feladata van a lovagnak.
Ennél a nagyszabású produkciónál, ahol a főhercegek, hercegasszonyok és legtöbb udvari méltóságok csak egyszerű statisztaszerepet játszanak: jobban meg kell fontolni minden lépést, mint a legnehezebb színházi előadásnál. Ahol egy halott Habsburg is csak statisztál a cerimóniákhoz!
Az udvari férfiú, aki e történetet elbeszélte, igen jól ismeri a ceriemóniák történetét. A Habsburgok udvari etikettje oly rejtelmes dolog, hogy könyvbe leírni nem szabad, nehogy mindenki által megismerhető legyen.
Mikor báró Löwenstein főcerimóniamester hirtelen meghalt: úgy látszott, örökre sírba vitte magával a Habsburgok évszázados etikettjét, méltóságteljes udvari szokásait, bonyolult cerimóniáit.
Volt nagy ijedség az udvarnál.
Az udvari méltóságok tanácstalanul, meghökkenve nézegettek egymásra. Ki fogja ezentúl előírni a teendőiket, ruházatukat, megjelenésüket, megállásukat, egyáltalában helyüket az udvari ünnepélyeken, bálokon, szertartásokon? Löwenstein magával vitte a titkot, hány lépésnyire kell megállani a fejedelem személyétől, kinek hol van a helye, az ajtótól jobbra vagy balra, kik tartózkodhatnak a terem közepén, midőn a koronás úr belép, és kiknek kell eltűnni a sarkokban?
Ekkor jelentkezett Napallek lovag, aki odáig csak egyszerű, ismeretlen írnok volt a szertartásmesteri irodában.
Napallek kijelentette, hogy ő tudja a legbonyolultabb cerimóniákat is, mert amíg a báró keze alatt dolgozott, csendesen, titkon, magánszorgalomból papirosra vetette a szertartások sorrendjét. Feljegyzett mindent híven és pontosan, mint egy rendes naplóíró férfiú, akinek kevés dolga és kis fizetése volt eddig, unalmában ráért írogatni a Hofburg részére kijelölt szobájában, hol bizonyára éppen olyan sóvárgással töltötte ifjú éveit, mint a legtöbb szegény ifjú.
Az írásokat azonban csak egy feltétel mellett volt hajlandó értékük szerint felhasználni. Ez a feltétel pedig az volt, hogy ő leend az elhunyt Löwenstein utóda.
Így lett az ismeretlen, szegény kis udvari írnokból egy nap alatt hatalmas, félelmetes főszertartásmester, akinek hírneve Madridtól Szentpétervárig terjedt. Szakértelmét az összes udvarmesterek elismerték. Természetes dolog, hogy egy Habsburgot szolgált ki a földkerekség341 legjobb szertartásmestere, aminthogy a Habsburgoknak voltak a legjobb kocsilovai, hintói, inasai és legdrágább pompái, mióta Európában udvartartások vannak.
Ez a Napallek története, aki fehér fodros, rózsaszínű csákójában robogott ma délután a Grábenen. Fenn, az István-torony szédületes magasságában két fénylő sisakú tűzoltó végezte e pillanatban azt, amit máskor a vállalkozó szellemű vándorlólegények szoktak: a villámhárítón át gyászlobogót tűztek a torony csúcsára. A császári koronás automobilból feltévedt a magasba Napallek lovag tekintete. Miután nem szólt semmit, a tűzoltók bizonyosan szabályszerűen, előírás szerint végezték munkájukat. – A Matestésio Pietro építész házában levő udvari műkereskedés előtt kíváncsi asszonyok merengve nézték a húszéves Ferenc József életnagyságú olajfestményét. A cinóberpiros, aranystráfos nadrágban, halaványzöld kabátban és kesztyűben álló aranybarna hajú, kék szemű ifjú e pillanatban a Schönbrunn egyik homályos termében bebalzsamozva és végtelen aggon várja az ideiglenes ravatalon Napallek lovagot, hogy az utolsó tennivalóiról korlátlan hatalommal rendelkezzék.
A szertartásmester kocsija befordul a Burg kapuján.
A zsandár, aki egyebet sem tud, mint ünnepélyesen szalutálni – percekig megmerevedve néz a hatalmas úr után.
1916. november 25.
Ma már a régi úton mendegél az élet a Habsburgok barokkból és enyhe görög stílusból összerakott városában. Talán már a temetés napján is üldögéltek a hordárok székeiken, amelyek mellett kétnapos izgalmukban álltak. A széles arcú, aranyfogú, vörös-fehér fiákeres, aki vinni szokott, mára megbarátkozott: a levéltáskájából gondosan összehajtogatott képecskét vont elő, egy régi képes újság homályos fotográfiáját… Kossuth Ferenc leszáll a kocsiból a Hofburg kis ajtajánál. Babonás bécsiek azt suttogják, hogy a császárt már el is temették azon a borús hajnalon, amikor Napallek lovag a temetés főpróbáját tartotta a bécsi utcákon. A halott császárnak is mindegy ez; s ezenkívül nincs többé gond a hullával. Üres koporsó után mennek a Habsburg-család tagjai. Így tudják a spanyol etikett szerint. Ámde ez talán már mégsem lesz igaz e megeresztett fantáziájú napokban, amidőn mindenki kedvére valót gondol a városban, a hírlapírók egymás lefőzésén342 vetélkednek (különösen egy rókaarcú pesti fiatalember szeretné magára vonni a közfigyelmet), míg a különböző nagy szállodák halljában a publikum kiöltözötten és a maga mulattatására hentereg, mint akár New Yorkban vagy San Franciscóban, ahol nincs háború, és király sem halt meg. A „Bristol” vezet a fényűzésben. Ugyanazokat a figurákat látni itt, akik a világ bármely részében jól éreznék magukat, hol a férfiak számára üzlet, a nőknek divat és pompa áll rendelkezésre. Természetesen minden második ember Pestről szökött ide, mint annak idején a vörös Friedmann Amerikából. Ámde mindenütt így van a nagy szállodák környékén. A fogadósok nem a gyanútlan vidéki verebeknek gyújtják a drága lámpásokat, hanem a tapasztalt és óvatos szélhámosokat fogják meg költekező vendégnek néhány perzsaszőnyeg felterítésével. Mivel jobb egy fűtött hotel nőkkel, paradicsommadarakkal és kékrókákkal megrakott előcsarnokában kis fehér kutyát táncoltatni, mint a Sing-Singben üldögélni. A „fess bécsi nő” maholnap úgyis csak a színpadról lesz ismeretes a Kálmán-operettben; nagyot változott az idő: a tanulékony és ambiciózus pesti nők először otthonról, Budapestről szorították ki a nyolcvanas és kilencvenes években grasszáló Carola-Cecilben koronájukat elért bécsi nőket; jelenleg saját városukban fojtogatják. A „szép mosóné”, az „édes lányka” és a többi értéktelen bécsi csecsebecse apránkint, de bizonyosan magyarosodik, mint egykor Moszkvában a táncosnői kar. A hungara, miután az egész földkerekségről hazatoloncolták, legvégül Bukarestből, a konstanzai kikötő matrózkocsmájából is elzsuppolták, nem tud megmaradni otthon. Áradó, rossz vére hajtja a nagyvilágba, ahol nem kell eltartani szüleit, szégyellni foglalkozását. Mindig márciusa van, mindig új tájakra vágyik, mint a görény nevű ragadozó kis állat elköltözik a felesből.
1916. november 26.
Naplójegyzet. A x-i követségen elfogyott a tej, holott az öregurak egynémelyike a török kávét tej nélkül nem tudja élvezni. Néhány pillanatig türelemmel kellett lenni, aztán, aztán az óezüst edényben asztalra tették a tejet.
Délután három óra volt ekkor, szombaton, pontosabban: 1916-ik esztendő november 25-ik napján.
Excellenc X. már nem kért második csészével a kávéból, fölemelkedett,343 és némán kezet szorított a házigazdával. Ugyanezt cselekedte két úr még a társaságban.
A követség előtt automobil állott, amely néhány pillanat múlva a Kärntner-Ringen át tompa tülköléssel vágott a Schönbrunnba vezető útnak.
Két öreg excellenciás úr ballag, immár fáradt vállával, előttem szombaton délután a schönbrunni termekben. Ők attól vannak megilletődve, hogy egy másodperc múlva holtan látják azt a férfiút, akinek kegyes ismeretségét életükben többször élvezték, én, egy lépéssel hátramaradva, azon töröm a fejem, hogyan lehetett volna az, ha nem a rendes és szokásos úton egy halott öregúrhoz jövök vizitbe pártfogóim folytán: hanem egyedül, estefelé, a szabályos kert felől jönnék, miután a zsalugáter zárját meglazítottam, halkan előrelépkednék a szőnyegeken, amelyek már annyi lépésnek a neszét átölelték, amely lépések tán az egerésző macska vagy kora tavasszal a kastély finom nőstény ebei körül ólálkodó farkas lépései voltak… Az infánsnő, aki életnagyságú képéről a homályban szembenéz velem, akkor megelevenedne.
Az öreg excellenciásokból már csupán tar koponyájuk látszott, amint végleg, meggörnyedve közelegtek a szobához, ahol ő feküdt holtan, akit az életben leginkább tiszteltek, és akitől minden jót, napfényt, és borúlátót várt életük, amely egy elrongyosodott térdszalag lett immár, amelyet az udvari bál után kisepernek. Az aranyhímzés megkopott, kirojtosodott, mint az öreg haj.
Az első pillanatban egy magos, hegyes és viaszkos orr látszik, amely a testet borító fátyolnak legmagasabb pontja, a kiszolgált ágyról. Úgy emlékeztem, hogy „Európa első gavallérjának” inkább gömbölyű, tompa hajlású orra volt, amely a kora előrehaladtával mindinkább gömbölyödött, mint az öreg és buzgó hivatalnokoké, akik mind közelebb hajtják arcukat az íróasztalhoz. Lám, a halál, amely mindent rendbe szokott hozni, most kijavította a szépséghibát a hosszú életet szenvedett és a viszontagságos körülmények között megkövült, közömbössé,344 szinte a kötelességteljesítés érzelemtelenségével zománcozott arcon: keskennyé simította vakolójával a duzzadt orrot, amely most magos és bátor, mint egy középkori spanyol király páncélfövegén a vasorr. Elszántan, emelt fejjel, hosszú, császári életében megszokott legelsőséggel tér meg őseihez a fejedelem. Gőgösebben fekszik itt, mint életében volt. Most egy rideg, öreg császár, aki előkelősége tudatában már magát e mindenható életet is megveti. Hatalma: a másvilági közöny: kiválósága nyolcvan évig csak lassan megrokkanó teste, amely az ifjú és szenvedélyes Zsófia testéből fogantatott. Vajon mi maradt meg a nyolcvan-egynéhány esztendő előtt született habsburgi csecsemő testéből egy öreg holttestben? Körmök, bőrök, húsok, csontok, hajzatok változnak, nőnek, elmúlnak, megújhodnak az emberi testben.
A szív azonban ugyanaz maradt, amelynek halk dobogását először egy országszép asszony hallgatta virágfülével, amely arra látszék teremtve lenni, hogy mindig a szívek dobogását figyelje; utoljára torzonborz, tüskés katonadoktor baráti feje hanyatlott e szívre, hogy a lankadó kelepelést számon tartsa; míg nagy szünet után még egyet, utolsót dobbant a király szíve; holt király lett a hatalmas úr, aki utolsó estéjéig, mint egy újkori Toldi, rendet, tekintélyt, szigort, erkölcsöt és kötelességteljesítést tartott önmagával és másokkal is tartatott.
A lepel alól hegynagyságban emelkedik a koponya, mintha egy külön része volna ez a holttestnek, amely még a halálban is messzire választja lakóhelyét beteges rokonaitól, a törzs gyönge lakosaitól, hastól, vesétől, léptől. Ez a csontsisak: ez volt első Ferenc József. Ez a kemény, alig alkuvó, csak az oltár lépcsőjénél földre boruló, szigorú és kérlelhetetlen, fanatikus és nyugodt fej volt a király, aki józan, hideg, szentimentalizmus nélküli kora reggelek órájában egy acélszerkezet pontosságával végezte mindennapi teendőit. Itt nem muzsikált előző éjszakából kancsalul visszahangzó báli zene: e csontsisakban nyomtalanul pergett le a tegnap homokórája, talán csak néha akadt meg egy engedetlen fövényszem, amely akadékoskodott végleges eltűnésével, a nagy csapások, óriási szerencsétlenségek, ember nem bírta fájdalmak homokszemei.345
1916. november 21.
Az öregúr, akinek magánvagyonát most számlálják össze, nemcsak egyik leghatalmasabb uralkodója, de egyik leggazdagabb férfiúja is volt Európának, amíg élt, és a schönbrunni kertekben halkan sétálgatott: igénytelenül, pazarlás nélkül töltötte napjait, mint egy öreg államhivatalnok, akinek legfőbb napi gondja az volt, hogy elintézetlen akta ne maradjon asztalán.
Az öregúr holtteste felett állva, az embert a múlandóság legprimitívebb gondolatai lepik meg, bármiképpen óhajtana valamely különöset, rendkívülit érezni a holt császár közelében. A várkápolna drapériái és gyertyatartói, a ravatal körül heverő császári és királyi koronák – ott van másolatban Szent István koronája is –, a különböző rendjelek nagymesteri jelvényei, a tábornoki kalap és a többi rendkívüli, ezeregyéjszakába vagy Habsburg-regénybe való királyi pompa: a halottlátogató lelkében legelőször a múlandóság azon egyszerű, egyhúrú hangját rezegteti meg, amelyet akár a vadfüves és elhagyott falusi temetőben is erezhetnénk. Meghalunk…
A tollbokrétás udvari zsandárok mintha utoljára jutnának megillető szerephez: oly aggodalmas gonddal végzik a felügyeletet, mintha a holt király néha kipillantana a kápolna ablakán, hogy mi is történik odakünn a Hofburg udvarán, ahol négy esztendő után újra tölt egy-két éjszakát. A setét embergyűrű, amely komoly némasággal körülveszi a császárok bécsi várát, türelmesen várja sorát, mint egy középkori szertartásnál, amelyből az ország minden lakosa kivette részét. József császár tere oly nedves és homályos, mint egy családi legenda: a régi császár által épített traktus ablakai porosán, vakon, pókhálósán nézegetnek alá, mint kihunyt szemek, régen megholt udvari inasok elszürkült, elmosódott arcai, akik valamikor itt az egykori Habsburgokat szolgálták. A várkápolna falazata nedves és kopott, mint egy középkori regény. Telve misztikummal és fázékony koporsóérzésekkel a folyosó. A különböző császárok által épített Hofburg szárnyépületein, udvarain, kapus boltozatain a Habsburgok középkorias eredete és élete köd módjára elterül. Ezeken a néma, zárt folyosókon, nehéz ajtókon, csukott termeken át szinte a történelmet lehet megközelíteni. Elképzelhetők a régi Habsburgok, akik itt gyertyavilág mellett magányosan jártak-keltek, bibliát olvastak, titokzatosan346 imádkoztak, messzi országokban uralkodtak, és egyéni életük még önmaguk előtt is a középkorias rejtély volt: – mintha az lett volna a rendeltetésük csupán, hogy megbízható, marcona, elszánt őröket állítsanak a kapuk elé, míg maguk elburkolózva, énjüket leküzdve, gondolkozásukat megdermesztve, csupán a családi hagyomány, a titokteljes hivatás teljesítésében töltsék életüket. Mily különös, hogy sohasem léptek meredélyre, ahonnan lezuhantak volna! Mily középkoriasan titokteljes uralkodásuk, ceremóniájuk, hagyományuk. Egy bűvös jel lebeg a fejük felett, amelyet maguk tettek oda; egy vallásos, áhítatos, tömjénfüstös szertartás minden mozdulatuk; egy családi hitvallás minden tettük, életük, haláluk.
Lám, Ferenc József is, aki öregségére elmenekült a titokteljes Hofburgból, hogy hiába keresse ott a Habsburgok halálangyala: végül visszatér oda, ahol hivatása befejezést nyer családja törvényei szerint. A várkápolnában kiterítik, mint valamennyi Habsburgot: az inasok, udvarmesterek, zsandárok ugyanazt teszik körülötte, mint száz esztendők óta ilyenkor szokásos; a gyertyák ugyanúgy világítanak, mint bármelyik elődjére. A pápáról mondják, hogy sohasem hal meg, csak nevet cserél. Az osztrák császár nem múlik el. A császári szertartás folyamatosságában csupán egy elfáradt Habsburg lett az öreg Ferenc József, akinek helyére természetszerűleg más lép. Szólni, panaszkodni, akaratoskodni, ellent állani nem lehet a császárnak sem, bár 675 millió korona magánvagyona volt, amelyből úr lehetett volna a világ bármely részében. Hallgatva lehajtotta a fejét, és átadta magát a Habsburgok szertartásmesterének.
1916. november 28.
A Duna-csatornán túleső városrészben – a város közepének a Hofburgot vagy az István-tornyot számítva – ékszeres, selymes, bársonyos és kíváncsi szemű lengyel zsidónők Taborstrasséjén: négy császári automobil szélvészként vágtat kedden este. Az utcán henyélő asszonylakosság – évszázados oka van ennek a tétlen ásítozásnak – hirtelen abbahagyja a mindennapi pletykát, a kis képes újságban folytatásokban megjelenő Esther című regénynek a megbeszélését, ékszereknek illegetését és az ajkaknak közömbös pirosítását: nagyot villannak a szemek, mintha lámpások gyúlnának fel hirtelen a félhomályban, egy valóságos császár száguld át fehér szemű kocsiján a347 menekült zsidók városrészén, Vilmos, a német imperátor és a kísérete. (Talán éppen a Westbahnhofhoz igyekezett, ahonnan elutazott, miután imát mondott Ferenc József holtteste mellett a Burg kápolnájában.)
– A fiam – mondja gépiesen egy öregasszony. – A fiam? – kérdezi. Miután a császár félreismerhetetlen arca, szürke bundája, deres bajusza és dércsípte arca egy másodpercig látható az egyik udvari automobil ablaka mögött.
– Az uram? – szólal meg egy fekete, összenőtt szemöldökű asszony, hogy ő se maradjon el az aggság mögött.
– A boltunk, az üzletünk – mormogják a menekültek.
Mostanában nagyon sietnek a császárok. Egy-két másodperc múlva eltűnnek a kocsik az alig megvilágított utcákon, hogy az otthonuktól elszakadt, idegenben lebzselő asszonynépnek legyen miről beszélni napokig a kávéházban vagy az utcán. Vajon hová megy a német császár? Valóban ő volt, vagy csak egy fantom, amely váratlanul megjelent a bécsi utcán?
Amerről a császár jött, a város szívéből, ott most a szegény Bécs, a rezidencia külvárosai, a pincelakások, padlások, mosókonyhák és házmesterszobák lakosai búcsúznak Ferenc Józseftől, akik tán minden ok nélkül atyjuknak tekintették öreg császárjukat, mint valamennyi osztrák uralkodót atyjául fogadott Bécs városa. „A mi jó öreg császárunk” halálának hírére megmozdultak a szegény külvárosi szívek, amelyeknek most annyi küzdelmük van a mindennapi élettel, amennyi bajuk tán akkor sem volt, amikor Ocskay hadai gyújtogattak az elővárosban, vagy diákok forradalmat rendeztek. Gyengéd, szentimentális, eredeti bécsi elképzelés az a kép, amely a Hofburg környékén mutatkozik már két nap óta. Már hétfőn éjfélkor elindultak a messzi külvárosok, hogy idejében a holt császár ravatalához érjenek. Jött Hietzing, Mödling, Baden, Kahlenberg, Stadlau, ligetek, kertek, falvak, kuglizók és nyári lakok, amely a szentimentális, harmonikás, dalos és szerelmeskedő régi Bécs életében megannyi paradicsomi helyek, ahová az ifjak virágot tépni és szerelmet bevallani utaznak ki vala a lóvasúttal, az öregek tekézni, sert és bort inni, a népénekes hódítani, a szép mosóné táncolni: ahol Bécs polgári örömei, vidámságai, derűs napjai, bécsies szórakozásai történtek, és amely napokról a348 kulmbachi sere mellett az Augusztiner utcában késő vénségéig megemlékezett a polgár. Ábránd- és beszélyvilág volt egykor a bécsi külváros zöld folyondáros kuglizóival és nyári házikóival, falusias gazdagságával és mezeivirág-illatú hangulataival. Míg most?… A múlt idők jókedvű bécsi polgára helyett elkényszeredett, lesoványodott, rongyos ruházatú házmesterek, kertészek, lompos nőszemélyek és vidámtalan gyermekek indultak el éjféltájban a Hofburg felé.
Az öreg muzsikás figuráját hiába keressük az embergyűrűben, amely a Burgot éjjel-nappal körülállja; a harmonikás nem jött el szeges pálcájával a behavazott erdőn keresztül, pedig ezelőtt egy pohár borért nekivágott az útnak. A kackiás népénekes piros mellényében és nagyapáink inggallérjában, a pepita nadrágos kocsis és a fess mosóné: hová lettek a külvárosi publikumból? Csupa szegény, sápadt arc, amely a zsibvásárról ruházkodik, koplal, és sóhajtás az öröme. Ők maradtak hűségesek első Ferenc Józsefhez, a holt császárhoz, akik bekövetkezett nagy nyomorúságukban is mindig a jó, öreg császárt látták az elhunytban, aki bizonyára segített volna az ő áldott bécsi népén, ha ez módjában lett volna. Itt állnak a papucsos házmesterek, öreg varrónők, és kopott egyenruhájában a veterán elsőbbséget kér. Ámbátor valamennyien türelmesen várják az éjszakát, a reggelt, a holnapot, amíg reájuk kerül a keresztvetés sora az emeletnyi magos ravatal előtt, ahol a holt fejedelemből már nem látszik más, mint kesztyűje, kardja, koronája. Ő maga oly magosan fekszik a népei felett, hogy pillantása többé meg nem közelítheti veszendő porhüvelyét.
Az embergyűrű a vár körül magával hozta kávésibrikjét, ebédjét, újságját, regénykönyvét, harisnyakötését és tarka macskáját. A Mária-Grón-beli búcsúkra készülődött így a vallásos nép, hogy némi időtöltéssel kösse össze a lelki gyászt. Egymás hátán olvassák a regénykönyvet, amíg szegényes, eseménytelen és reménytelen életüknek nagy perce elérkezik: elmehetnek a holt császár ravatala mellett, amely élményükről majd késő öregségig beszélgetnek, emlékeznek, regélnek.
A megholt Ferenc József történelmi alakját leginkább lámpafénybe vonzza a szegény, elhagyott, szórakozás nélküli bécsi népnek e kitartó ragaszkodása. Mintha e szegény nép nem tudna nyugodtan meghalni sem anélkül, hogy öreg császárától elbúcsúzzék.349
Vilmos császár gépkocsija talán a pályaudvarhoz ért, hat óra van este, a várkápolna ajtaját becsukja egy udvarmester, a kívül maradottak ezreinek várakozni kell holnapig: a nép türelmesen oszlik szét a Hofburg környékéről, ámde feljegyzésre méltó, hogy sokan helyükön maradnak, különösen azok, akik egész napi ácsorgás után végre estefelé elérkeztek a József tér közelébe, ahonnan az út már egyenesen a kápolnába vezet. Ezek a szegények most már nem áldozzák fel nappalon kivárakozott helyüket, letelepednek a Hofburg falai mellett. Vajon kibírják-e a zúzmarás, mogorva novemberi éjszakát, amelynek végeztével ködbe borultan kel fel Bécs felett a hályogos szemű téli nap, és öregember hűvös pillantását veti a deres háztetőkre, József császár nedves, lakatlan Hofburgjára, Svarcenberg herceg palotájára és a külvárosi viskókra. Reggel újra kezdődik a rendőrök udvarmesterkedő rendezkedése, az udvari zsandárok tollbokrétáinak büszke lengése és az emberek szájtátogatása fehér köpenyegeken és ezüstsisakokon, lovagcsizmákon és lószőr bokrétákon… Hogy a legmesszebb külvárosok lakói talán sohase láthassák meg azt a nevezetes ravatalos férfiút, akiről eddigi életükben mint legjobb apjukról gondolkoztak.
Azok a csizmás, báránybőr sapkás, harcsabajuszú magyarok, akiket a bécsi képzelet a wieni ünnepélyekre rajzol, akik tarisznyával, vándorbottal, esőverte szűrben, juhászbundában, szamáron vagy lóháton és áhítatos szívvel érkeznek a Lajtán túli délibábos mezőkről, kolompos pusztákról, édesanyánk falujából: magyarok – Mátyás és Rákóczi országából – sehol sincsenek! Az emberkígyó, amely a Hofburgot átöleli két nap óta, nem büszkélkedhetik ázsiai rokonokkal, akik a hatalmas császár koporsójához nemzeti ruhában zarándokoltak. A magyarok mostanában katonák, a harcmezőkön szolgálják a holt és az eleven királyt. Csak a pesti bankárok és a mágnások jöttek Ferenc József temetésére.
1916. november 30.
Egy öreg katona temetéséről jövök, akit generálisok és ezredesek vártak Szent István templomában, hogy néki a végtisztességet megadják. Az arannyal díszített fekete koporsót öreg szolgák behozták vállukon (nyolcan voltak a halottvivők, ámde a szentélybe vezető hármas lépcsőfokon ingadozott a koporsó lábfelőli része, az inasok a350 fogókhoz kaptak), és egy sárgára gyalult deszkalapra helyezték, amelyről későbben kiderült, hogy forgatható szerkezettel van ellátva, amidőn az öreg katonát fejjel kifelé vitték a templom hajójából. Addig azonban annyi minden történt, hogy könyvet lehetne írni azok részére, akik szeretik a cerimóniás, ünnepélyes, kiszámított jelenetet, amely a spanyol udvarmesternek, herceg Montenuovónak és társainak utolsó, felejthetetlen diadala volt. Lehetséges, hogy ült is valahol egy figyelmező írnok a torony alatt, aki mindent feljegyzett, az írást levéltárba teszik, hogy elővehessek, ha ismét háború lesz, és a háborúban egy osztrák császárt kell eltemetni.
Háborús temetés volt ez, és nem azon spanyol király temetése, aki tudvalevőleg már életében végignézte a rendkívüli szertartásokat, amelyek kíséretében egykor a kriptában elhelyezik.
A mindenható háború: színeivel, hangulataival, komorságaival jelentkezett Szent István templomában és ma délután, holott itt az élők számára semmi egyéb nem történt már, mint egy öregúr koporsója körül meghajoltak. A halott császár bársonyos hajléka sem tudta elfelejtetni egy órára sem Bécs városában, hogy rettentő háború folyik a határokon. Csukaszürke, tábori öltözet helyettesítette a hajdani gyászruhákat, háborús díszek, szürke hadiköpenyegek a spanyol ceremónia színpadi szépségeit. Háború van! mondta minden a templom hajójában, ahová a szem elért.
Csukaszürke köpenyegben térdelt helyén az új király is, előtte a zöld tollas generáliskalap, fehér glaszékesztyű félig felhúzva a kezén, amellyel az arcát, a szemét eltakarta, midőn a bíbornok imádkozott. Csupán egy kis darabka látszott piros, aranypaszomántos nadrágjából, végig begombolt köpenyege alatt. Ő állt elsőnek a királyok sorában, mellette talpig gyászban Zita királyné, azután az öreg bajor király, a bolgár cár, a német trónörökös stb. (Annyi volt itt a király és herceg, hogy tán egy fehér szárnyas, égboltozatarcú angyalnak kellett volna lerepülni a toronyról, aki még elsőbb lehetett volna a jelen lévő elsőknél. Egy hófehér angyalnak kellett volna belépkedni a boltozat alatt, negyven püspök sorfala között, lábaival nem érintve a földet, hogy a koporsó mellett elfoglalhassa az első helyet a másvilági királyság képviseletében, akit a holt katonák küldtek el vala császárjuk temetésére.)351
A nagy reményű fiatalság az új király személye körül lengette a láthatatlan szárnyakat, amelyek a csodák országába is képesek elrepíteni azokat, akik az ifjúság tavaszi jegyével vannak megérintve homlokukon.
A holt fejedelem föld alá utazó koporsója körül IV. Károly király volt az egyetlen fiatalember, akinek alakja felé úgy kívánkozik az emberi pillantás, mint azt már a természet rendelte. Voltak ott más ifjak is – a német trón örököse Szigfridként állt a sorban, büszke tekintete, felvetett homloka, széles válla és titokteljes erőt sugárzó alakja oly lebilincselő, mint a hajnali tenger északon – ámde a mi szemünk az ifjúra tapadt, akit a végzet küldött hozzánk, hogy királyunk legyen.
A barna Habsburgok közül született.
Ugyanezért némi lágyság, hajlékonyság, graciózus melegség érezhető emberi alakján, amint kissé félrebillenő fejjel utolsónak lépked be a sekrestyéből az oltár elé a holt király fogadtatására. Mintha a zöld tollas generáliskalap volna szokatlan jobb kezében, amint hajadonfővel közeleg a királyok sorfala előtt. A királyné mindent elburkoló gyászfátyolában szinte suhan mellette, mint egy lenge álom. Már elfoglalja helyét a padban, mire a király odaért. IV. Károly áll, és a koporsót várja onnan alantról, a főkapu felől.
A lakkcipője felett piros, aranystráfos nadrágja kissé harmonikás. (Ahány vezérezredesen, tábornokon láttam ezt a nadrágot a mai napon, valamennyinek egyforma szabása volt. Az öreg városparancsnoké és Auffenbergé is harmonikás. A szabók ezt már így varrják.) Ezután a minden dísz és rendjel nélküli, szorosan begombolt szürke köpenyeg, amely fedhetné egy hadnagy vállát is. Nos, most nézzük a fejét.
Bizonyosan a királyok is éreznek néha elfogódást az élet nem mindennapi jeleneteiben. Az új király e komor, égbe nyúló boltozatú templomban, állván királyok és hercegek élén, szemben vele a fehérre gyalult Szent Mihály lova, majd az öccse, az anyja túlnan, balra a bíbornok kartalan széke az oltár lépcsője alatt, jobbra az egész Habsburg-család a padsorokban, bizonyosan érezhette, hogy élete homokórájának e percei mily rendkívüliek, mily felejthetetlenek és történelmiek. A világtörténelem számára történik itt most minden; a láthatatlan história jár-kel itt nesztelen lábakkal, és mindent feljegyez, észrevesz, okmányba foglal, hogy későbben, emberöltők múltával352 is nyoma maradjon 1916. november 30-nak, midőn délután 3 óra 15 perckor IV. Károly király I. Ferenc József koporsóját várja Szent István templomának oltára előtt… A kérlelhetetlen jegyző írja itt a múlt nagy könyvét, amely múlt nyomban történelemmé válik, amint odakünn e templom falán az óramutató egy perccel előremozdul. A históriai pillanatok, a késői utókor közömbös olvasmányai, vén levéltárosok és sánta tudósok lelki élményei: – ezek vagyunk most itt mindnyájan István templomában. De a jelen és a jövő szeme mégiscsak egy alakon csüng. És ez az új király, amint főbólintással fogadja a holtat.
A bíbornok már olvas az aranyszegélyű könyvből, és a láthatatlan szellem, a történelem suhan el szárnyain a templomhajó csúcsos ívezete alatt.
Egy porszem a madár szárnyáról tán az új király szemébe hullott. Lassan felemeli fehér kesztyűs jobbját, és eltakarja a tenyerével a szemét, homlokát, az orrát. Egy percig így térdepel. Aztán a bíbornok új lapot fordít, feláll, és rugalmasan, egyenesen, komolyan áll I. Ferenc József koporsója mellett.
Később, midőn a koporsó után halad Zitával, ifjúi udvariassággal int kétszer-háromszor felesége jobb oldala felé, a bandukoló kopasz bajor királynak. A tar király próbálja gyorsítani a lépést, de már nem tudja beérni a koporsó fejénél lengve, lányos léptekkel haladó királynét. Majd csak az István-templom kapujánál kerül az öreg az ifjú asszony jobbjára.353
