Kis huszárok
Kis huszárok
Halottak napja olyanformán foglal helyet a kalendáriumban, mint a varjú egy piros derekú, vén torony tetőjén. Az esztendő már veres őszi alkonyaiban ballag, mint a rőzseköteges öregember. Bár friss hó még nem borítja a sírhalmokat, mint a megnyugtató feledés, már csend van a temetők táján, a lombok, gallyak, falevelek megtértek tavaszuk hintajáról a földre. Mindenek elhelyezkedtek a bádogfeszület körül, a kísértők elpihentek, legfeljebb a száraz faágak kapaszkodnak a csizmadia százgallérosába, mielőtt az éjfélkor a temetőn végigmegy. A sántikáló esztendő dércsípte, tökpiros, fagyos, pókhálós napján, ráérünk halottainkra gondolni. Régente a másvilágot néhány öregember jelentette, akit deres szakállal és magaunt kedvvel láttunk eltávozni a hajlékokból. Az asszonyok pláne nagyon sokáig éltek, már életükben mindent tudtak a temetői világról, nekik tehát nem lehetett meglepetés a halál. S az öregekhez lelkinyugalommal zarándokoltunk el a veres novemberben, jobb nekik odaát; a gyertyácskák szertartásosan égtek el a hervadt sírdombokon, mint kötelességteljesítő kis lelkek, amelyek nem ismerik a fájdalmat: az imák csendesek és aluszékonyak voltak, mint a víz folyása; csak néha fújta el a gyertyákat egy nyugtalankodó halott, midőn keservesen megzörrentek a lombtalan száraz fák, mint anyókák, sustorgott az avar, mint egy gyűlölködő mese. Többnyire azonban elhalkult szívvel ballagtunk haza a temetőből, jóságos véneink társaságából.
Azóta annyi a halottunk, hogy mindegyiknek gyertya sem jut. Negyedik esztendeje pusztítja egymást vagy harminc generáció. Szinte nem is jut hely már az érdemes véneknek a sírkertekben. Úgy halnak az emberek, mint a legyek. Talán nem is egészen véletlen műve, hogy halottak napja körül négy esztendő múlva jut eszébe arról tanácskozni néhány tudósnak és lelkes emberbarátnak, hogy vajon mi is történik a jövendő nemzedékkel – amely nincs. A régi478 képviselőházban a népegészségügyi társaság ülésén ijesztő perspektíváról vonta el a függönyt a szónok. Esztendők következnek Magyarországra, midőn nem lép gyermek lába a zöld rétekre, az anyakönyvek születési rubrikái megritkultak, csupa halálesettel van telve a mátrikula.
Megvallom, rettegek már a halottaktól, akik szinte az égboltozatig megtöltik az űrt Magyarország felett. De szinte elnémít a szomorúság, hogy ezeknek a halottaknak a helye végleg üresen marad az országban. Elmentek daliák, fiatalok és öregek, akiknek magjuk veszett. A csergedező vér végleg eltűnt a háború avarjában, többé sehol sem bukkan napvilágra a korán meghalt forrás. Energiák, amelyek elegendők lettek volna több nemzedék táplálására, üvöltve és céltalanul foszlottak szét a csatamezőn, mint a srapnel füstje. Széles tenyerek, szerető szempárok, zsákemelő vállak, hatalmas lábak, amelyek arra voltak küldve a természettől, hogy új nemzedéket fogantassanak, azt védve felneveljék, útját egyengessék: elmentek a földről, mielőtt igazi emberi hivatásuknak megfeleltek volna. Ki csókolja meg helyettük az itt felejtett nőket, ki fogja kézen a gyereket, amely meg sem született?
Nagyobb tragédia nem lehet ennek a nemzetnek a történetében, mint ha az anyák nem szülnek többé gyermekeket. Ez a magyarság végét jelenti. Hunok és avarok után az ősi sors vár e maroknyi törzsre? Hogy eloszoljon, mint a megmérgezett hulla a föld alatt, és onnan idegenek rónáit termékenyítse? Hogy elkövetkezhessen a történelmi halál korszaka, midőn napról napra fogy az üldözött néhány sátoraljányi magyar, amíg végleg eltűnik a föld színéről, mint már sok nemzet a Tisza és Duna mentén?
Szomorúbb beszéd még nem hangzott el abban a házban, amely hajdan a nemzet alkotmányos küzdelmeinek tanyája volt. Nem születik gyerek Magyarországon elegendő – mondja a szónok. Hát lehet itt tovább gondolkozni, vitatkozni, hozzászólni? Hisz nincsen olyan bölcs beszéd, amely egy macskakölyöknek is életet adhatna. Itt most már nem lehet habozni azon, hogy elmenjen-e futár Árpádok korára emlékeztető, külső országokban hadakozó férfiak után, az asszonyok futárja. Nem lesz ám kis huszár, aki meghaljon a királyért.
A halottak napjának ködében, amelyet ez évben távoli délen égő falvak világítanak, az itthon lévők még más alakban is foglalkoznak a gyermekkel, aki – van. A nemzet rózsáit nemesítik itt lelkes gyermekkertészek, akik ugyancsak mostanában ülnek össze országos megbeszélésre. Gyermektanulmányi társaságnak nevezik magukat, tanítók és emberbarátok gyülekezete, aki azon munkálkodik, hogyan lehet a gyermeket úgy felnevelni, hogy annak minden jó tulajdonsága, rejtett ereje és felkutatott tehetsége teljes képességgel érvényesüljön az elkövetkezendő életben. Ezek a modern Gül Babák olyan nemes rózsákat akarnak létrehozni Magyarország virágoskertjéből, amely szépségben, erőben és tehetségben pótolja az elveszett generációt. Mintha egy gyermeknek két-három magyar gyerek helyét kellene ezentúl betöltenie, háromnak szépségét, tehetségét produkálni és majd három helyett dolgozni is. Nem a falanszter szürke tudósai ezek az urak, akik kis gépeket akarnak létrehozni az embercsemetékből, hanem lelkes és áhítatos természetbúvárok, akik pontos és alapos megfigyeléssel kezdetben a gyermek játékai, későbben bontakozó tehetségei révén óhajtanak belenézni a sors műhelyébe. Minden gyermeket úgy akarnak nevelni, hogy abból a legtökéletesebb váljon. Rendszerük, amely kétesztendős korától tizennyolcadik évéig figyelem alá veszi az emberpalántát, lenyesegeti a gyermekről a vad hajtásokat, és elősegíti a nemes hajlandóságokat. A gyermekről történelmet csinálnak, amely érdekesebb a felnőttek történeténél. Jellemlappal és pontosan megfigyelő megjegyzésekkel növekedik a gyermek a kezük alatt, hogy eljuthasson a legtökéletesebb emberi állapotba, amelybe hibáinál és erényeinél fogva képes. Most következnek azok az idők, midőn többé nem lehet parlagon hevertetni egy körömfeketényi magyar tehetséget sem. Mindenki jöjjön elő minden képességével, teljes erejével az eljövendő magyar életben, midőn az elmék szilaj megfeszülésével és a karok emberfölötti munkájával kell helyrehozni az ősök vétkeit, bús tévedéseinket és sorsüldözte sanyargatásainkat.
Ezért örvendezek én ennek a nemes társaságnak, amelynek megalapítója egy budapesti tanár és gyermekmúzeumi igazgató. Bár ezekben az újságközleményekben lehetőleg kerülni szoktuk a személyi kultuszt, most az egyszer kiírjuk a jeles hazafi nevét: Nagy László igazgató úrét.
A háború negyedik esztendejében eljutottunk oda, hogy többé nemcsak azon törjük a fejünket, hogyan pótoljuk a muníciót, és honnan vegyünk mindig friss menetszázadokat, hanem gondolkozni kezdünk azon is, hogy mi lesz azokkal, akiknek utánunk kellene következni a történelemben. Eljutottunk a tudatlan gyermekhez, akinek semmi köze sincs a háborúhoz, amelyet az apák rendeztek, és amelynek felelősségét neki is kell viselni. Vigyázzunk azokra a kis lelkekre, akiket még csak tejjel sem tudunk táplálni, hogy egy messzi halottak napján fel ne borítsák a magyar temetőket, hol majd azok feküsznek tiszteletet parancsolóan, akik elhibázták a nemzet történetét. Vigyázzunk, hogy ima helyett ne átok hangozzon a tekintélyes sírkövek mellett. A gyertyácska oly nyugodalmasan pislogjon sírdombjaikon, mint most a mi emlékezetünk apáinkon.
Szálljon magába mindenki az ősök napján, akinek valami köze van Magyarországhoz, hogy a jövendő ne törölje ki tudatából a mostan élők fanyar, szomorú figuráját.
(1917)481
