A honleányhoz
A honleányhoz
Bizonyosan vannak még tisztességes nők Magyarországon – anyák, olyan fájdalmasak, mint a szomorú füzek, feleségek, a mindig csepergő őszi felhők, jegyesek, a hervadó nyár virágai: ez elviselhetetlennek látszó napokban, midőn a férfiak ingadozása és bús habozása nyugtalanítja nappalunkat s éjjeli nyugalmunkat, reájuk gondolok, olyan szent áhítattal, amilyent e mártír magyar asszonyok megérdemelnek.
A hetyke öregek és a szentek és hősök, az Árpádok nemzetségéből való magyarság elveszítette a hadjáratot. Könnytelen, de mindenre elszántan áll a magyar katona a végső nap előtt, amely azután olyan történelmi jelentőségű lehet, mint a nap amaz ifjú Lajos király korában volt, akinek sápadt árnyékát feltünedezni látjuk e gyorsan, iramodva haladó napok kísértetjárásában. Egy új Mohácsot mutat a kalendárium. Hiú főurak balgatag vitáján és büszke mérkőzésen vérzik vért és hullajt könnyet a nemzet hetek óta. Rozsdás címerek csapnak össze, kiskirályivá növekedett önérzetek szállnak síkra, a vesztett hadjárat elindítói és dicsérői még mindig kezükben tartják nemzetségük zászlónyelét. Azt hiszik, hogy senkinek sem kell vezekelni, méltóan megbűnhődni négy esztendő tenger könnyeért, eget hasogató fájdalmáért, nemzetpusztító politikájáért. Állongatják az óra mutatóját, mintha nélkülük el sem volna képzelhető a nemzet történelme. Eszük ágában sincs észrevenni, hogy a hűvös, de megbocsátó kripták már kitárvák. Az elmúlás őszies szele jajong emlékükön. A szörnyűségek álmából ébredgető nemzet riadtan fordítja el fejét lidércnyomásos álma még mindig megelevenedett figuráitól. Átok és bú kíséri a neveket, amelyeket négy esztendő alatt meg kellett tanulnunk, a háború igazgatóinak nevét.
Szívét az ajkára veszi Magyarország, midőn segítségért kiált a szörnyűségek esztendőinek visszatérő kísértetei ellen.
És a férfiak tehetetlenül állnak a vérpiros csődben. Nincs egy költő584 s nincs egy férfi az országban, aki életre hívja a nemzet elpusztult energiáját, aki talpra állítsa a kimerültségtől összeroskadtat, felébressze az alvót a vasúti sínen, amelyen nemsokára a gyorsvonatnak kell átrobogni.
Az asszonyokhoz kell tehát fordulni, akik a honfoglalásból bennük maradt csillagos bátorsággal végezték itt a férfiak dolgát, akik messze csatamezőkön kezeltek az elnyúló halállal. A talpon álló és kimondhatatlan szeretettel küzdő, itthoni asszonyhadseregnek kell kiáltani, hogy vessen véget a háborúnak, mert a haza veszélyben van. Özvegy Baradlayné szöktesse haza a fiát Bécsből, mint a Jókai-regényben; a hitvesek hívják haza férjüket, azzal a paranccsal, amely minden asszony szívében él; a jegyesek és szeretők öleljék át a férfiak térdét, hogy azok magukhoz térjenek romlott kábulatukból. A nők hívják haza a férfiakat, mert a megcsúfolt hazának a hangja már nem hallatszik el hozzájuk.
E férfiasságban szinte a legvitézebb korszakig felemelkedett esztendőkben, a legboldogtalanabb, kétségbeesett napokon a nőknek kell gyorsan cselekedni, miután a férfiakból kipusztult a világalkotó erély.
Nők, nők bontsák ki a hajukat, ragadják meg a gyilkolásra emelt kardokat, és gyengéd kézzel simogassák el a szívek gyűlölködő dobogását. Jöjjenek a nők, galambszelíden, megadással és az új jövőben rendületlen hittel, hogy a férfiak ismét hinni s szeretni tudjanak.
Messzi van még a nap, amikor a szívek s az elmék ismét a nők szolgálatába szegődnek, hogy elfelejthessék e fegyházban töltött éveket?
(1918)585
