A sisak nélküli lovag
A sisak nélküli lovag
A budai hegyek, a kövér Duna s a pesti élet unalmából félénken meglátogat egy könnyű őszi emlék: egy régi szeptemberről, amikor az ifjúság játékos kedvével boldogtalannak és életuntnak mórikáltam magam, halni vágytam, bár arra semmi okom sem volt, játszottam az élet és a halál gondolatával, mint színes labdákkal, költői végrendelkezés megfogalmazásán törtem a fejemet, és boldogított a gondolat, hogy majd egy nő, akit itthagytam, sírni kijár a síromhoz… Milyen bolond az ember az ifjúság romantikus korszakában! Még a Rókus halottasházának udvarából eltemetkezni sem fél. A világfájdalom és az élni vágyás úgy játszadozik benne, mint a szökőkút két sugara. Byron és Reviczky Gyula a költői, Turgenyev jön elő álmában, bús köpenyegben, a tarantászon, megvonja életét egy szentimentális érzelem pókhálójában, és sehogy sem akar kimozdulni abból a lyukas mogyoróból, amilyennek az életet képzeli.
Akkor még béke volt, s a fiatalság ráért regényes öngyilkossággal, keserves szerelemmel, csalódással, egyszóval bensőséges életével foglalkozni. Mindenki azt gondolhatta magában, amit az évszakok, élmények, könyvek, változatok diktáltak. Egy szép sablon volt az élet, mint egy pontosan lejátszott zongoraskála. Az embernek önmagával kellett színészkedni, torz arcot vágni a tükörbe, regénykönyvek s versek hangulatait utánérezni, hogy valóban megismerkedhessen a boldogtalansággal. Egy megható póz volt a szomorúság. Alkonyati szalonban, édesded zenék dallamainál vagy az ősz piros pénzű bokrai között, szentimentális sétánál hű barát volt a belső boldogtalanság, amely nemes egyszerűséggel lépett be az ajtón, s valódi arcát sohasem láthattuk, mint annak a vaslovagnak, aki legelső osztályú temetések alatt középkorias, zárt sisakban lovagol a koporsó mögött.
A vaslovag most levette sisakját, s mindnyájan szemközt nézhetünk a boldogtalanság fattyúarcával.568
Ez az arc olyan, amilyent az ifjúkor legbúsabb álmaiban sem képzelhettünk. Fakó és ősz haj borítja a homlokot, amely hajzatot az agyból kirepülő varjak mindennap megtépáznak. Ott kárognak, türelmetlenkednek a még élő szemek körül, és napjában százszor kiáltják: „mért nem halsz már meg, hisz eleget éltél, voltál röpke ifjú és meggondolt öreg; vénségedre bolondultál meg, hogy tovább akarsz élni, mint ameddig megadatott?” És tépik, szaggatják a megmaradt kevés hajzatot, mintha siettetni akarnák ezzel is lakomájukat.
A szembe irtózat nézni. Egy elhamvadt világ pernyéje s üszke keríti a szemgödröket, mint leégett falut a kormos gerendák. A tekintetből az örökös gályára ítélt rabok fénytelen megnyugvása setétlik. Egy mindenét elveszített ember búcsúpillantása ez a táj felé, ahol egykor boldog és megelégedett volt. Reménytelenül, mint a sírgödör néznek az elítélt szemei, mert minden porcikája érzi már, hogy a papok vigasztalása a másvilági életről nem az ő füleinek való hallomás, a költők kiáltozása a feltámadásról s a visszatérő ifjúságról: hazugság. Meg kell halni, mielőtt elérkezett volna arra a szigetre, amely felé az emberiség evez, a boldogság szigete eltűnik a ködben, ahol egy másodpercre felbukkant barátságos lámpásaival. A boldogtalanság szemében szédül a szemrehányás is, mint egy halálra kínzott gyermek tekintetében. „Miért éltem? – kérdi a szem. – Miért szenvedtem? Miért játszottam kálváriát? Miért nem fulladtam a jég alá? Miért kell megélnem életem menthetetlen összeomlását, minden reménységem dögvészét, utolsó álmaimnak szeptemberi madarakként való elvándorlását? Anyám!” Ez a szem már csak az utolsó hosszú éjszakát várja, amelyből nincs fájdalmas felébredés, a kígyókat nem látja viszont, amelyek a reggel első sugaraival kimásztak ágya alól, hogy rátekerőddzenek bilincsek módjára a szívére és az eszére, míg a nap tart, s a gályát vonja a rab.
A sisakja fosztott boldogtalanságnak nincs hangja. Szájából kimarta az idő a fehér fogakat játékos, ízes csettintéseit a nyelvnek, a daloknak boldog felgurulását a szívből s torokból, az aranypengésű szavakat és szitakötőfényű hazugságokat. A boldogtalanság csak hallgatni tud, lehajtott fejjel és ernyedt nyakszirttel. Egy néma bakter ő az élet vonata mellett, amelyből a boldogok kacagnak ki a fénylő éjszakába. A boldogtalanság oly csendben végzi útjait, mint a hold madarai. Meg-megáll, s céltalanul tovább csapong a denevérekkel. Neki nem jön meg a reggel kis énekeseivel és a hajókürtök riasztó kiáltásával.569
Ő csendben hintázza magát egy lombjavesztett faágon, amely alatt a tudatlanok csókolóznak. Már lemondott arról, hogy felordítson a kíntól s gyötrelemtől. Már elhagyta féltékenysége, amellyel szívbeli kincseit őrizgette. Minden elpusztult körülötte, amelyért eddig élt. A kínszenvedés hangja messzire elszállott, mint egy tébolyult fehér fantom az éjszakában.
A boldogtalanság nem sír, s nem panaszkodik. Áll mozdulatlanul, mint a megszedett szőlőtőke. Amiért virult, amiért ifjú volt, amiért gazdag volt: levette róla az élet fordulata. Belenyugszik sorsába, hogy tűzre kerül, amely tűz mellett más, eljövendő emberek melegednek egykor.
Ez az emberiség a háború ötödik esztendejében már régen felrúgta jogát ahhoz, hogy boldog legyen valaha. De talán már nem is akar többé visszatérni régi szerelméhez, dédelgetett kedveseihez, a régi emberi élet örömeihez. Megszerette a betyáréletet, az üldözött, akasztófás, lőporos, tilalmas életet. A múlt századbeli szegénylegények korszaka tért vissza, azzal a különbséggel, hogy nincs pandúr, mindenki zsivány. A hosszú, nyugodalmas, aprópénz-gondú élet után az emberiség rátért a legnagyobb hazárdjátékra, kockára tette mindenét, s a játékpénz a láthatatlan bérlő, a sors zsebébe vándorol. Üres maradt az asztal, ahol annyi kincs volt felhalmozva. Ott állott a szabad, független, öntudatos, belső élet Énje, mint az aranyból való Ararát hegye a földi értékek között. A szabadságok szobrát szétvette a megvadult tömeg. Ott voltak felhalmozva a visszaadhatatlan emberi életek, a gyönyörű teremtmények, a kétlábú, gondolkozó emberek. A tengerek és folyamok nyílt és szívringató, szabad távolsága. Az országok zöldellő, furulyázó szomszédsága. A sirályként repülő vitorlái a hajóknak és a vasúti kerekek boldog kattogása az életörömmel teli világrészeken át. Ott állott a hit s a reménység bazilikája, ahol ma egyenlő a föld a mezővel. A családi élet kunyhóját boldog akarások védelmezték. A gyermekek bizakodva nézhettek előre a kezdődő élet ösvényére. A munka megelégedetten forgatta pörölyét. A pénz és a gazdagság oly vígan járta be a világot, mint egy jókedvű, fehér bajuszú levélhordó. Az ősz örömei vágyakozólag tárták ki karjukat a ballagó ember felé. Még az is szerelmese volt az életnek, aki570 megunta azt, mint egy hűtelen kedvest. A boldogtalanságot zárt sisakban, láthatatlan arccal képzeltük a temetéseken.
Most látjuk sisak nélkül a szörnyű lovagot, s elképzeléseink, amelyeket felőle ifjúkorunkban alkottunk, gyermekes álmok a valósághoz mérten.
(1918)571
