Tilos
Tilos
Néhanapján úgy látom az életet, mint valami régi utazás elfelejtett, olykor visszatérő emlékét. Hajóval jövünk a Dunán – pörköltszagú bécsi reggel után; a kísérőink: ifjúság és a felejthetetlen galériából való tájképek; a nap gondtalanul ragyog a tavaszi égen, frissen vasalt a kapitány fehér nadrágja, és az utazó nők alsószoknyája fénylik, mint valamely szappan reklámja; az arcokon üdeség, kedv és reménység, mint Heine emlékirataiban a Rajna út pasasérain; kifogástalanul végzik munkájukat napközben az örvénylő habok, a fáradhatatlan hajókerekek, a szakácsné, a kajütszagú pincér, a dal, amelyet valaki messzi a partokon énekel… és estefelé Pest mindent ígérő, ezer egy éjszakás rubinlámpásai. Az élet telve volt tarkaságokkal, mint a skíz. Elpusztíthatatlan volt a holnapok reménysége, fáradhatatlanul zengett szívünkben a kis zenekar változatos koncertje, amelyet mindnyájan hallunk a mellényünk alól, amíg komolyan vesszük a szálló éneket, a kalendáriumokban füst módjára elmenő nőket, barátságos kuglizós, lugasos állomásokat és a szeretetre méltó, szíves barátságokat… Mennyit érzett a szív, a szem, az orr, az íny, a kéz, amelyet többé már nem érezhet! Az élet kinyílt kapuival, mint egy csodálatos keleti bazár, ahol rejtelmes Ázsia álomszínű szőnyegeivel együtt elképzelt rabnőket árulnak. A gondtalanság eleganciája áramlott a régi évekből, mint clubman szmokingjával a szénaparfőm. Ropogós bankóért mindent lehetett kapni, tiszteletet, hintaágyat, pezsdülő órát és gitáros, merengő csendet, májust és egészséget, bárányfelhőkönnyed mosolyt és a legjobb szagokat, jó olvasmányt és sok reményt, hosszan tartó, tiszta öregséget és boldog családi kört. Még minden itt volt körülöttünk, papagájtarkán és eladásra szánva. Vehettünk jegyet az alexandriai hajóra, valamint a csöndes, halk napok uszályára. A rabok Vácott ültek; aki szabadon járt, annak legfeljebb arra volt gondja, hogyan töltse el kellemes változékonysággal az életét. Minden volt,538 és semmi sem tilos. Tilos – csak a népdalban volt. Emberségesen, becsületesen, tiszta arccal és fehér kézzel lehetett élni; törvényszegés nélkül volt kapható a liszt, a gumiabroncs, a szerenád és a cipő; csak a váltóuzsorásokat zárták be, egyébként mindenki azt csinálta a pénzével s az idejével, amit akart.
Már nem is látjuk, hová jutottunk. Egy olyan határba értünk a lovainkkal, ahol minden tilos. Rendeletre járunk-kelünk. Egy nagy, ismeretlen célú áramlás kellős közepében úszunk, s aki lassít a tempón, elszédül, vagy megpihenve a partra akarna ülni, az bizony pórul jár. Elképzelhetetlen utakon nyargal velünk a sorsmotor, a kártyák olyan csodákat mutatnak holnapra, amelyeknek manapság még a nevét sem tudjuk! Annyi már az új törvény, hogy ember legyen, aki eligazodik a sok tilalomfa között. – Menj, emlékezet. Hagyd ki meséidből e kor hihetetlen élményeit. Ha vége lesz valamikor a rabságnak, úgysem adunk hitelt a meséknek, mint a tébolyodott teológusnak, aki a gályákról szökött meg, és garabonciás módjára bolyongott Magyarországon.
Bécsben – mert mégiscsak jobban esik a bajba került szomszédról beszélni, mint a magunk sebeit mutogatni – tilos az újbor és a közös fürdő és a népénekes. A lieber Augustint elzsuppolták a városból, ahol századok óta járt-kelt harmonikájával, fáradhatatlanul pengette dalait a kiskocsmákban, öröm és szerelem volt, kunkorgós orrú bakancsát vagy későbben pepita nadrágját lelógatta az István-toronyról, ifjú mosónéknak, unatkozó hercegasszonyoknak is énekelt, a város friss, eleven kakastolla volt, üde, mint a márciusi ser, fáradhatatlan, mint a valcer, szívderítő, mint a vasárnap délután. Az öreg Habsburgok, akik azóta mogorva képek lettek a Burg folyosóján, a nyárspolgár Franciskusok és komor Ferdinandusok ismerték Augustint, a bécsi humort, amely őket magukat sem kímélte utcai élcével. Ferencről azt énekelte, hogy bütykös lábait a kék Dunában áztatja, Józsefről azt említi, hogy takarékoskodott még a feleségei alsószoknyáival is, és valamennyit, e komor metszetű földi istenségeket, a Burg búskomoly falai közül pattogó nyelvére vette, és nótát mondott róla a mulatozó, boldog népnek. Vajon mit énekelt utoljára a stuccer, a Sáni, hogy eltoloncolták a városból, ahol nélküle nem is volt jókedv és szőlőlugas? De nem elégedett meg a bécsi kapitány az énekes kiseprűzésével, hanem lepecsételte a hordókat is, amelyekből habzó újbor, csintalanság, bokázó kedv és röppentyűs szerelem csörgött. Valami nagyot539 kellett vétkezni annak az újbornak, hogy lakat alá tették. Azt mondják, hogy az újbor miatt a feje tetejére állítottak egy lányt a villamoson. Vajon először történt ez a harmonikás városban, ahol minden barokk és ünnepélyes, mint a temetés, csak a lakosság jókedve volt táncos lábú és tenyércsattogtató? Nagyon sok lyányt a fejére állítottak már a külső kerületekben, s a hatóságnak nem jutott eszébe bedugaszolni a hordókat. Talán a lyányok sem haragudtak meg, ha néhanapján megtréfálták őket a császár vitézei. Hiszen háború van, szép, ifjú férfiak csókolóznak utoljára, ma nővel, holnap a halállal. Az öreg polgárok nem döntenek fel senkit Hietzigben vagy Badenben, hogy megnézzék, hogy hány szoknyát vett fel vasárnapra…
És a tilos itt még nem állott meg a szomszédunknál. Tilos tegnaptól kezdve megbolondulni, mert bezárták Döblingben a tébolydát. A százesztendős börtönfalak, tágas kertek, ahol osztrák arisztokraták és melankolikus magyarok töltöttek reménytelen utolsó éveket, mától kezdve tán puskapormalom céljait szolgálják. A bolondok hiába zörgetnek a megvasalt kapukon, a kertekben nem jár tétovázva a fantasztikum, a vasrácsos ablak megöl nem ölti rád nyelvét a herceg, akit tegnapelőtt még emeletes vadászkocsiján a Pratersternnél láttál hajtani.
A bécsi kalendáriumból kivesznek a tarka ruhás figurák, táncosok, bolondok, hordón ülő Gambrinusok. Eddig se volt érdemes a bécsi kosztra vágyakozni. Most már mély álomba merül az István-torony körül a barokk város. A jókedv rakétái lehullanak a magasból, csak a háború tüzes kardja marad a sötét égboltozaton.
(1918)540
