Új nevek a kapu alatt
Új nevek a kapu alatt
Kacsalábon forog ez a város. Ismétlődik benne az élet, mint a ringlispíl hattyús, büszke bárkái. Az esztendők levonóképei mögött ugyanazok a figurák következnek. Senki sem halt meg a háborúban. Hál’ Istennek, mindenki helyén van Pesten. Alig utazott el valaki négy esztendő alatt a városból. Fáradhatatlanul szól az élet verklije. Holott Pest nem a hosszú életű emberek lakóhelye, sem a tartós divatoké, áporodott hangulatoké, ősi vonatkozásoké. Pestnek nincs egy száz esztendős nótája, sem egy nagyon régi temetője, de még csak őslakossága se, amely büszke lehetne itteni tartózkodására, mint a velencei nobili. Itt a családfák legfeljebb a nagyapákig terjesztik lombjaikat. A legtöbb belvárosi patrícius család faluról vándorolt be a város szívébe, hogy családi kriptát emeljen a Kerepesi-temetőben. Ide mindenki jött, vándorbottal vagy összeszedett vagyonnal. Pest annak a Magyarországnak a fővárosa, amely nem tudott a falusi föld emlőjén megmaradni: kihúzták alóla a derékaljat, vagy önként vágott neki az országútnak. Az elmúlt században különösen Pest jelentékeny lakossága csupa „jobb napokat is látott” emberekből tellett ki. Levitézlett vidéki uraságok, a csőd hírébe keveredett kereskedők, elégedetlen vidéki elemek rajzottak a főváros felé. Eljöttek azok, akik a szülőföldjükön szégyelltek dolgozni, kishivatalt vállalni, varrni, tanítani, a pennát a hajban megtörölni. Ide emigráltak az adósok, a csalódottak, az elváltak, az új élet után áhítozók, a kalandosok, az élni vágyók, a spekulánsok, a körmönfontak.
Pest a legravaszabb városnak hiszi magát, talán éppen azért, mert annyi okoskodó ember vonult be falai közé az elmúlt időkben. Holott a pesti észjárást és fölényt fél kézzel dobja vissza akármelyik magyar kisváros. Már Pest környékén, Rákospalotán, Újpesten, de még Nagymaroson is ravaszdibb emberek laknak, mint az eszejárásában agyongaloppozott Pesten. De minél távolabb megyünk az ország541 határai felé, annál inkább ráeszmélünk, hogy ez az ország többé nem az a naiv, hevülékeny, fejével a falnak rohanó királyság, amely az elmúlt idők történelmi festményeiből maradt meg emlékezetünkben. Ügynökök, ügyvédek, józan számítgatók, hideg fejű előrelátók, konok birtokosok, jelszavakban többé nem bizakodó gondolkozók országa fekszik előttünk. Az a drágalátos, lelkes, történelmi pózú és ősi erkölcsű Magyarország, mely kimondhatatlan önfeláldozással vonta a história szekerét, eltünedezőben van. A zajongók, az álmodozók, a vakhitűek, a fantasztikusuk, a csodavárók megtébolyodhattak vagy meghalhattak a háború beláthatatlan árvize felett. Nincsenek többé újoncai a háború poklának, de árulói sem. Beigazodott a nagy óramű, miután a gépezet felmorzsolta az akasztó, turbulens vagy túlságosan lágy elemeket. Elsercentek a kakas-gyufák és félresodródtak a járás-kelést akadályozó kövek. Gyakorlott hintások ülnek a gerendavégeken. Szinte katasztrófa kizártságával mendegél már a háborús élet. Aki eddig megállotta a sarat, itthon vagy a frontokon, az már levizsgázott az életrevalóságáról. S így járt egész Magyarország.
És most jön ám a vidék Pestre, mint akár az elmúlt században, de kicserélődtek a vándorbotos, szerényen kopogtató, elbámészkodó figurák egy új karavánnal, amely kidüllesztett pénztárcával és hassal, kupec-gőggel és mohó kedvvel, tolongva, zajongva, hömpölyögve, taposva, lökdösődve nyomul be Budapestre, mint a régi Kalifornia városába az aranyásó-telepek kalandorai. Csak elnézegetem őket a kocsiútról, ahová lelöktek a gyalogjáróról, milyen mohón verik a lépést; bámulom őket a színház kakasülőjéről, ahová felszorítottak, milyen vadállati a szórakozásuk; rajtuk felejtem a szemem a vendéglő ablakán át, ahol elfoglalták az asztalomat, hogyan csattog a fogsoruk, csurog a szájukon a lé, telik a bendőjük, mint az emésztőgödör; szerényen félreállok a selymesboltban, az angol szabónál, a lóversenytér totalizatőr gépei mellett, a télikert tündéreinél, a villamos peronján, a vasúti kocsi folyosóján, a templom előcsarnokában, a kórházban, tán még a temetőkertben is, mert nekik semmi sem drága, mi sem megvehetetlen, nincs messzi s nincs közel, nincs unalom, s nincs fáradtság, nincs betegség és mosdatlanság – a természet vad gyermekei, akik a városba szabadultak, és kilökdösték az öreg polgárokat a nyoszolyáikból. Már itt laknak, mintha évtizedek óta ütötték volna fel sátorfájukat: jobban ismerik a villamosszámokat, az utcákat, a542 boltokat, a színésznőket és a helybeli írókat, mint én; tudják, hogy gyermeknapon nadrággombot sem szabad a perselybe dobni, mert a gomb drága; rájöttek, hogy Pesten terrorizálni kell, ha valamit el akarunk érni; kitapasztalták, hogy nincsen olyan kifosztott város, amelyben pénzért még mindig ne akadna kényelmes lakás, jó ruha, bőséges élelem; mikor jöttek, tarisznyában vagy újságpapírban hozták magukkal az ennivalójukat, ma már ők lökdösődnek legelöl a boltban, ahol a zsírt mérik.
Itt van, előttünk fejlődik, telepedik, helyezkedik a kőfalak között Pest új lakossága. Istenverte város ez. Amikor a régi lakosok már kezdtek volna patinához, ősi címerhez, megelégedettséghez, nagyvárosi manírhoz, fővárosi gőghöz, európai szokásokhoz, nagyvilági finomságokhoz, kényelmes szállodákhoz, halk bérházakhoz, tiszta fürdőkhöz, jó közlekedési eszközökhöz, ízléses szabókhoz, jól nevelt gyalogjárókhoz, kedves kocsisokhoz, előzékeny kereskedőkhöz, diszkrét színésznőkhöz, rafinált élvezetekhez, túlfinomult színházakhoz, jóravaló ízléshez és tapintatos erkölcsrendészethez szokni, egyszerre jön a népáradat, egy új honfoglalás vadságával, tumultusával, hajrájával, erkölcstelenségével, taposó erejével és mosdatlanságával, és kezdődhetik elölről Pest nevelkedése, mint egy új Hány Istóké, akit a Fertőből kifogtak.
Az egykori pesti honfoglalók kesztyűs kézzel és szalonkabátban kértek engedélyt a letelepüléshez. Az újak szegeit csizmával rúgnak maguknak helyet. Végeredményében mindegy, Pest sohasem lehet senki ősi városává, marad vasúti pályaudvarnak, ahol darab ideig vesztegelnek a pasasérek.
(1918)543
