Jegyzet egy báli legyezőre
Jegyzet egy báli legyezőre
Ránézek egy kalendáriomra, mint régen látott ismerősömre, aki a múlt század divatjában, hóbortosán lép elém. Azt mondja: farsang, kezdődik Vízkereszt napján, tart… Mennyi minden megváltozott körülöttünk, a világon, bennünk – csak Ince pápa kalendárioma maradt a régi! 1919-et írunk. A férfiakat az ország megmentése foglalkoztatja a dúló csaták után. Vajon mit tesznek a nők?
Olyan a kalendáriom, mint egy jó gazdasszony (a régi világban), akinek szakácskönyve intézkedett az esztendő csaknem mindegyik napjára. Az emberek a gyomrukon át vették tudomásul az évszakok fordulását, az esztendő nevezetesebb napjait. Szerelmes lehet az ember az esztendő bármely szakában (éppen ebben különbözik az oktalan állattól, mondta egykori nevelőm, egy vándorszínész), de csíklevest többnyire januárban élvezhet, amikor befagytak a tiszai kiöntések, és vesszőkosárban fogják az apró halat. Akkor szerkesztették a kalendáriumot, amikor a papok egyben orvosok is voltak. Vigyáztak, hogy hosszú életűek legyenek híveik; a böjtöket megtartatták, hogy a gyomrok rendbejöjjenek; amíg az esztendő bizonyos napjain mindenkinek tele lehet tömni a bendőjét, hogy ne legyen revolúció. A farsang, íme itt van, mint valami rongyos paróka, vagy ittfelejtett színes rongy az elmenekült, elűzött régi életből. Rátalálunk az álmos téli délutánon, mint piros papucsra, amelyet egy hűtlen asszony emlékbe adott. Kocog éjszaka az ablakunkon, mint királyi palástjában didergő falusi komédiás. A kalendáriumból (midőn e tájt lapozgatunk) száncsörgés és nagybőgő mormogása hallatszik nagy távolságokból. Lehunyt szemünk előtt régi divatképek suhannak, amint egymást átölelve táncolnak kivilágított termekben: méltóságteljesen leng a nők uszálya, peng a huszártiszt sarkantyúja, öreg prímások632 kiviaszkolt kakadu-frizurájukkal intik a tempót, rikkant a duhaj, és a nők szíve megtelik a mennyország illatával. Vajon lesznek-e a köztársaságban bálkirálynők?
A kalendáriom csak a régi vértanúkat és szenteket ismeri, a jégtörő Mátyásokat, dinnyés Lőrinceket és társaikat. Pedig a későbbi évszázadoknak is voltak vértanúi. Korunkban pedig akárki mártírnak érezhetné magát Magyarországon. (Van elég okunk rá.)
Nem lehet már sopánkodni azon, hogy milyen jó lett volna ötven esztendővel előbb, vagy később élni. A sors úgy rendelkezett, hogy apáink pipafüstös arcképei alatt nem merenghetünk a szép múlton, nyugodalmas jelenen. Nem üldögélhetünk az élet lugasaiban, sem karosszékeiben. Az öreg gazdasszony szakácskönyvével, mindentudó konyhájával, zamatos ételeivel végképpen elszökött házunktól. S a kalendáriomi szenteket úgy kezdjük emlegetni, mintha ők volnának felelősek mai életünkért. Mit akar most itt a farsang az 1919-i közönséges évre megszerkesztett naptárban? Mit alkalmatlankodik Csokonai Dorottyája és vele az egész elmerült világ, telve mulatságos magyar figurákkal, régi és új táncosokkal, bálanyákkal és bálkirálynőkkel, emlékekkel, nótákkal? Olyan hazug vagy, farsang, mint Háry János.
Farsang, ócska színházi díszlete, jókedvet pufogtató nagydobja, izgató kőrisbogár pora a régi kalendáriumnak: téged már csak hagyományokból ismernek azok, akik ezután következnek Magyarországon. Nem lehet már többé olyan jó kedvök a magyaroknak, hogy elfelejthessék a szenvedéseket s megpróbáltatásokat, krónikás könyveknek elringató emléke, öregasszonyok mesemondása, tavasza múlt legényeknek szürcsölgető regélése lettél, farsang.
Szegény nők! Annyi mindent veszítettek a háború alatt, elvesztették farsangjukat is. A szegény úrikisasszonyok (akik ősidők óta a farsangon mentek férjhez) vajon hol ismerkednek meg ezentúl a lovaggal, aki a tánc forgatagában megigéződik, hogy elfelejti: hozomány is van a világon? A kis ruhák, illúziós, bolondos szoknyácskák, a féltett frizura és a szűk cipő hiába volnának meg. A farsang e furfangos eszközei sem hozhatnák vissza azt a kort, mikor a szegény lányok a633 bál után férjhez mentek. (Vajon hogyan mennek ezután férjhez a lányok? Egészen új receptet kell kitalálni a házasságok doktorainak, az öregasszonyoknak). De nem sajnálatra méltók a falu hölgyei, akik már az első hónál ábrándozni kezdtek a városi bálról? Az agarászok, tűzoltók, dalárdisták és a többiek, mulatságos és eleven figurái a régi magyar vidéki életnek, végképpen elfelejtették a bálrendezést? Vívnak-e még halálos párbajt egy elmaradt báli meghívóért? (Egykor magam is csaknem a fűbe haraptam egy eltévedt kartonlapért.) A lányszobákban: a minden titkot tudó varrónők, a fecsegő frizérnők, a pletykahordó szobalányok bohókás világában pótolhatja-e valami a farsangi izgalmat? Ki tudná megmondani, hogy milyen a báli divat most Pesten? Nők, szegénykék, vőlegényeik, táncosaik, apáik után elvesztették a farsangjukat is?
Amint végigfutok még egyszer e levélen; úgy tűnik föl nekem, mintha valami nagyon régi dolgokról írtam volna. Farsangról, szakácskönyvről, bálozó kisasszonyokról… A dátum anno negyvennyolc.
Holott alig múlt pár esztendeje, hogy divatlevelet és báli névsort közölt az újság. Milyet vénült a világ! Földig ér a szakálla.
Ilyen farsangja még nem volt Pestnek.
A városi lakosság már négy év alatt elszokott a nagyvárosi mulatozástól.
Egyszer, a koronázás alatt (ha jól emlékszem), kitolták a zárórát. Tizenegy óra helyett talán egy óráig lehetett volna ébren maradni. Nézzük, mi lesz ebben a városban, amely már kiéhezett régi, megszokott mulatságai, hajnali táncai, reggelig tartó dáridói után, amint a háború előtt ez szokásban volt. A hajnali vendéglős ipar, az éjfél utáni tánc, a reggelig tartó dínomdánom a kontinens legmulatságosabb városává tette Pestet. Voltak itt urak és hölgyek bőven, akiknek az volt az életprogramjuk, hogy este keljenek, s reggel feküdjenek. Van-e még valaki, aki visszaemlékszik az egykori pesti reggelekre, a reggellel kisöpört kávéházi vendégekre, a mulatóhely virradataira, a bálra, a farsangra, amely télen és nyáron szünet nélkül folyt ebben a városban? Emlékszünk még a pesti éjszaka hőseire, hősnőire, balekjaira, hiénáira, pincéreire, meggazdagodott patkányaira, leánykereskedőire, cigányprímásaira, ifjúkori bohócaira? Egy kikötő lebujaiban634 nem mulatnak úgy a részeg matrózok, mint egykor, a háború előtt Pesten mulattak a „jobb társadalmi osztályhoz” tartozó urak és hölgyek. Táncosnők, élni vágyó „lipótvárosi dámák”, föltűnőséget kereső gavallérok, makrók, jámbor vidékiek, elzüllött kisasszonyok, szökött cselédlányok, csinos bérkocsisok, grófok és cigánylegények összekeveredtek itt, mint a bolondokházában. Most már tudjuk, hogy mi volt az őrület, amely nem hagyta éjszaka aludni az embereket, megzavarta az idegrendszerüket, bolonddá, boldogtalanná, részeggé tette őket. Közelgett a háború a városra, amely Ninivéhez volt hasonlatos. (Be sokat lehetne írni arról a régi Pestről, a gazemberek városáról!)
Nos, nézzük, mi tért vissza arra az egy órára a régi Pestből, amikor a zárórát megtoldottak, és az elmúlt éjszakai hecc visszajönni ígérkezett?
Az emberek hazamentek. Nem tartották meg az engedélyt. Elmentek a régi zárórával, senki se akart élni a licenciával. Az ámuló vendéglősök, hoppon maradt mulatóhely-tulajdonosok, örvendező kávésok, szegény pincérek: hiába várták, hogy a közönség kitombolja magát, beleugrik a nagybőgőbe, mert hosszú idő után ismét szabad azt megcselekedni. Tizenegy órakor mindenki hazament, holott egy óráig maradhatott volna ébren. A hotelben, a kávéházban, a mulatóhelyen, ahol ezen az éjszakán megfordultam: ásító, unatkozó embereket találtam. Az emberek elszoktak az éjszakázástól.
S így, bár farsangot mutat a naptár, senkinek esze ágában sincs panaszkodni a kilencórás zárás miatt. Pest – ez a hírbe hozott céda – megtanulta, megszokta a báltalan, vidámtalan, gondolkozásra és pihenésre való éjszakai raboskodást. Szinte könnyű szívvel mondtak le az emberek a régi szórakozásaikról, farsangjaikról, kihágásaikról. A papucshős bízvást kaphat kimenőt. A korhelyt el lehet bocsátani. A kisasszonyok nem szédülnek el az éjféli táncban. Kinek jutna eszébe veszekedni azon, hogy hajnalban nem kap káposztalevest farsangban? Ki búsul azon, hogy éjfélkor nem nyílnak meg a szeparék, ahová ál-részeg nőket vonszolnak pár forintért urak mulattatására? Kinek fáj, hogy hajnalban nincs verekedés a bableves-kocsmában, nem rabolják ki a részeg embereket, és nem sikoltanak a némberek a polgárlakások ablakai alatt?635
Tréning kell a mulatozáshoz. Pest abbahagyta a versenyzést, de nem sokat veszít vele. Nyugodtabbak, józanabbak a fejek. A mostani nemzedék fizet azért, mert apái oly mértéktelenül mulattak.
Az 1919-i farsang a magábaszállás ideje sok régi ostobaságokért, gazdag világvárosok majmolásáért, a hamis fülönfüggőért, kölcsönzött frakkért, imitált jókedvért és szélhámosságon s csaláson épült gazdagságért, aljasságért és közönségességért: amelyben egykor Pest laborált, midőn még világváros volt és nem tudott enni adni azoknak, akik nappal dolgoznak.
(1919)636
