Doktor Biedermayer
Doktor Biedermayer
Kit szeressek ebből a világból, amely itt hullámzik, kavarog, setétlik, ijeszt és álomtalanná tesz Magyarországon?
Már januárban eljött a tavasz (mintha csak az elkövetkezendő kort ábrázolná), magasan és szennyesen sietnek tova az áradó Duna hullámai; kis rügyeket láttam margitszigeti bokrokon, amelyeket a déli napsugár – szinte májusi szerelmeskedéssel – simogatott körül; hosszant sétálnak már a szerelmesek a töltés alatt, mintha elkövetkezett volna az ő idejük, semmi baj sincs Pesten, csak a kedves hölgy késett egy félórányit, a fehérnép karácsonyra kapta meg a szőrme-kreációit most – néhány nap múltán – akár le is vetheti; minden és mindenki siet, valami messziség felé, amelynek határát nem láthatni, elképzelhetetlen távolságok felé fordítja a világ a szekere rúdját, amely oly sokszor eltörött négy esztendő alatt; nincsen olyan bölcs mérnök, aki megállapíthatná, meddig emelkedik az áradás, s mikor önti el vészes harsogással az emberiség ürgelyukait; biztató rakéta-e az éjszakában a setétlő partokon felvillanó fénysugár, vagy revolver tüze, amely életet olt ki; és ha elérkeztünk oda, ahová mindnyájan kívánkozunk: az áradás végéhez – vajon megtaláljuk-e életünket, önmagunkat, szívünket, röpke búnkat, tartós örömünket, biztos jövendőnket, a nagy futamodás után való békés pihenésünket?
Január első napjaiban, 1919-ben, szinte tavaszi napok áradnak Budapestre, a kalendáriom megcsalja a százesztendős jövendőmondót, éjszaka csillag ragyog, nappal déli ég szelíden borul, és az ember szívére szorított kézzel jár. Kit szeressen? Minek örvendezzen? Meddig lesse az áradó folyamot?…
Legjobb ilyenkor azokhoz húzódni, akik már elmentek innen, s többé nem kell törődniök a holnappal, reggeli renddel, kecsegtető s egyben ijesztő új világgal.
A halottak majdnem olyan érdekesek, mint az élők. Pesten meghalt637 tegnapelőtt egy monoklis fiatal orvos, aki még nagyon soká élhetett volna koránál fogva, de már úgy érezte, nem erre a világra való ember.
Mayernek hívták.
A másik halott: egy névtelen vésnökinas, tizenhat éves.
Az inasfiú története: amint pisztolyt emel az ünnepelt művésznőre, aztán önmagát kivégzi, oly messzire esik mai életünktől, társadalmi felfordulásunktól, a kommün felé vergődő, haldokló, szárnyaszegett világunktól, hogy nem is illik e napok eseményei közé. A gonosz démonok, a láthatatlan szellemek, a titokszerűségek, a babonák világába visz az inasfiú esete Gombaszegi asszonnyal. Egy vigyorgó, irigy, csúf ördög szállta meg a satnya gyereket. Amadeus Th. Hoffmann kísérteties históriájában olvasunk hasonló gonosztól való megszállottságról. De eszünkbe juthat L. Bulwer gyilkos gorillája is. Fantasztikus történet ez, érthetetlen titkokkal, természetfölötti erőkkel, gonoszságokkal. Egy őrült gyermek guggol ládája mellett, és halálosan sóvárog színésznők félmeztelen fotográfiái között. Végül gyilkolni indul testi és lelki „megrontói” ellen. Inkább idegorvos könyvébe való história, mint krónikáséba.
De Mayer ember volt. Tudós, orvos, kedves, művelt, fiatal ember. Vajon miért halt meg?
Mayer sem politikai okokból halt meg, mint annyian négy esztendő alatt. Mayer csaknem végigküzdötte a hadjáratot, szerb sárban, gennyes vérben, ocsmány gyilkosságban, katonaorvos volt, a halál respektálta, mert sokaknak volt rá szükségük, visszakerült Pestre, s itt veronállal megmérgezte magát. Doktor Mayer négy esztendős harctéri szolgálat után, pokol, rettenet, aljasság átélése végén: úgy halt meg, mintha igazi neve Biedermayer lett volna, szerelem, nő, virág, hűtlenség, elfelejtettség miatt végzett önmagával, mint a múlt században szokták volt az érzékeny férfiak, midőn éppen nem volt háború, és ágyúk helyett a hölgyek lőtték le a szentimentális férfiúkat. Ez a furcsa Mayer doktor úgy halt meg itt Pesten tegnapelőtt, mint egy zenélőóra, amely egy napon végleg elhallgat a szalon sarkában. Meghalt, mint egy sárga betűs emlékkönyv, amelybe nagyanyáink korában írták vallomásaikat a férfiak; s a vallomás igaz, egész életre való fogadalom volt. Bár kivételes s ritka embertípus volt, halálában,638 szegény, mégis hasonlított a boldogtalan szabólegényhez, aki a díva öltözőjének homályos ablaka alatt agyonpuffantja magát. Világháborút járt szerencsétlen darócdarab volt életében, és halálában egy régi világbeli, illemtudó, kifogástalan magaviseletű, halk regényhős, aki úgy végez önmagával, hogy minden érzékeny szív megsiratja a városban; bár ő talán erre nem is gondolt, csupán két imádott szemnek az észbontó pilláira óhajtott volna drágakő értékű könnycseppeket varázsolni halálával – amit bizonyosan elért.
Mikor a múlt századbeli finom s eszményi szerelmesek búcsúleveleiket megírták ahhoz a nőhöz, akiért meghaltak később, még nem volt feltalálva a telefon. De most arctávolságnyiról felel az utolsó „halló”-ra a búcsúzó, zokogásba vesző „halló”. Ízét, illatát, minden életet megérő varázsát s halálát is megérdemlő értékét közvetíti Edison találmánya az utolsó „hallónak”. A múlt századbeli szentimentális szerelmes doktor Mayer ezt a modern találmányt óhajtotta igénybe venni, hogy utolsó bókját, halk istenhozzádját, csöndes elválását elmondja annak a hölgynek, akit valószínűleg legjobban szeretett életében. Az új találmány, a telefon azonban nem állott szolgálatára a régi korabeli gavallérnak, bár ő már menthetetlenül megmérgezte magát. A várva várt végső „halló” nem visszhangzott a telefonból; tán egy rideg szolga felelt a rajongott művésznő helyett. Valóban, keserves volt utolsó estéje doktor Mayernek, mint egész élete. Mindvégig nem tudta elfelejteni egykori feleségét, a művésznőt, aki nő volt, reggelit főzött, ebédet evett, asszony volt, s emberi tennivalói voltak. Dr. Mayer nem tudott beleegyezni, hogy ezentúl ő ismét publikum legyen, akinek kilenc órakor el kell menni hideg kvártélyára. Látta emlékezetében az ingváll szalagocskáit, bohókás fodrait. Tehát nem volt életrevaló többé.
Az élők eltemetik a halottakat, akik már nem valók erre a világra. Szigorú rend van a természetben. A gyengék elébb pusztulnak el, mint a szívósak. E romantikus doktornál azonban megáll egy másodpercre a képzeletem. Egy halálra ítélt országban, a reménytelenség 1919-iki esztendejében valaki szerelem miatt megöli magát, mint egy diák. Most már csak álmunkban látunk ilyesmit. Menj, álom! Óbudán javában lövöldöznek.
(1919)639
