Mi lesz holnap?
Mi lesz holnap?
Majd egyszer meg vénül a forradalom is, mint minden a világon. Bölcsen és higgadtan nézünk vissza a városokra, ahol ifjúságunkat töltöttük… a sétaterekre és utcákra, ahol ordítottunk… az emberekre, akiket halálosan gyűlöltünk, vagy érdemükön felül szerettünk… az ideálokra, amelyekért örömest ontottuk vérünket… a mámorokra, másvilági hangokra, belső meglepetésekre, az egész csodálatos forradalomra: majd egyszer úgy tekintünk, mint a holdra, amely a hátunk mögé került. Nem halljuk már a tavaszi szél zúgását, a folyó áradását, az emberi szívek és torkok égig emelkedő hangját. Sárga, kopottas könyv lesz a mai nap. Leereszkedett húrú kisbőgő a sarokban a dal, amely bennünk vibrál. Sóhajtás vagy bohókás anekdota a párviadal, amelyet mindenki megvívott önmagával, mielőtt beleegyezett volna, hogy a régi világot, megvénült mostoha apánkat fejszével agyonüssük. Egyszer majd végleg elfelejtjük azokat az embereket is, akiket ma még látunk, amint lemaradnak a forradalom vonatáról. Elfelejtjük azt a sok életszekérkét, amelyet az árokba fordított az országúton végigtomboló vihar. Végleg eltűnnek szemeink elől a bukott emberek, akik egykor emelt fővel és kifeszített könyökkel, egész talppal jártak a város kellős közepén – ma pedig mellékutcában, a fal mellett osonnak tova; elszáll majd a mi forradalmi örömünk piros lángja, és pernye lesz az ő mai keserűségük, dühös gúnyjuk, gyűlölködő megvetésük. Elhúzódik a füst, ellappang a tűzvész, amely egy egészen felépített, rossz világ rongyait és koronáit, színészpofáit és ledérségeit, a kijárók tyúkszemes talpait és a csalások kerekre kopott, ragadós kártyáit elhamvasztottá. Majd egyszer meg vénülünk, akik újra megfiatalodtunk a forradalomtól; ellenségeink pusztulásától; az ököltől, amelyet szabad volt elővenni a zsebből; a szegények kincsétől: a kárörömtől, midőn a gazdagok házába belekapott a tűzvész. Elfáradnak inaink, amelyek a mai lázban örök életűnek látszanak; megroggyannak649 térdeink; vének leszünk, s majd minket kergetnek meg az új forradalmárok, akik bizonyosan jönnek, növekednek, készülődnek, lehetséges, még hátul gombolós nadrágban járnak, bolsevikinek nevezik magukat, de minden bizonyosság szerint a nyakunkra nőnek.
Mi lesz az öregekkel, a forradalom fogatlan harcosaival, a reszketős kezű gyújtogatókkal?
Behunyom a szemem, és látom magam kiült írnoknadrágban, széttaposott cipőben, fülön lógó, nagy kalapban, hosszú szárú pipával a köpenyegzsebben, elhanyagolt szakállal, megtört szemmel mendegélni az utcákon. Akkor minden a másé lesz…
A klarinét módjára rikoltó hang, az ég felé szegezett bikahomlok, a fáradhatatlan lábszár és a kormos szügy. Másé lesz: a bankó, a siker, a megelégedettség, a káröröm, a mindenért megvigasztaló ötlet, a rövid ruhás nő, az élet tarkabarka bazáráruja. Az öreg forradalmáré csak a múlt marad, szerencséje, ha valaki meghallgatja hőstetteit; az övé marad az újságszelet, amelyre nevét egykor kinyomtatták. A gyújtogató pajtások részint megjavultak, részint a temetőbe költöztek. Egyedül bolyong a vén harcos, az ököl ismét visszaköltözött a zsebbe, hangosan beszélni csak akkor merészel, midőn senki sem hallja, az élet elmegy mellette tekintet nélkül, mint egy piros ruhás nő a koldus mellett. Az arcok napról napra ismeretlenebbek körülötte, legfeljebb egy-egy mohos vendégfogadóban emlékeznek a nevére, ahol adós maradt, a régi szeretői beteg, agg ebek, az ötletei elkoptak, az öreg vándorszínész cilinderkalapja, forradalmi szegénysége, tiszta-kezűsége, puritán becsületessége csupán egy folt a kabátján… Az utcasarkon egyszer csak fejébe veri valaki a kalapot:
– Mit keres itt maga, vén ellenforradalmár?
(1919)650
